A közigazgatási informatika integrációjáról II. – matricát a gyereknek!

Addig volt jó világ, amíg nem létezett számítógép, és hatósági igazolást csak papíron lehetett kiadni!

A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 12. §. (2) kimondja, hogy „Közigazgatási hatósági ügy (…): minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez,...”

Kér is az ügyfél igazolást mindenről. A hivatalok munkájának igen jelentős része a számítógépeikben tárolt legkülönfélébb hatósági nyilvántartásokból származó, kékkel aláírt és pecséttel hitelesített igazolások szolgáltatása. De vajon mindez miért? Ez lenne a szolgáltató állam? Miért utazik, sétál az ügyfél a hivatalba, miért tölti ott munkaideje egy nem elhanyagolható részét? Miért tölti számítógépes adatállományokból történő információk nyomtatásával, másolásával munkaidejét annyi sok ügyintéző? Amennyire blogíró megfigyelte, elég kevés olyan polgári lakást lehetne találni, ahol a közigazgatási hatóságok által kiállított igazolások a falon bekeretezve függnének. Bizony ezeket nem is szobadíszül kérik az ügyfelek! Ezek a kiadmányok az ügyfél táskájában legtöbbször társhatóságokhoz vándorolnak, esetleg pénzintézetekhez, ilyen-olyan eljáró szervezetekhez, ahol aztán ismét számítógépbe rögzítik a rajtuk szereplő adatokat (l.d.: ”a számítógép, mint írógép…”). Rosszabb esetben a fogadó oldalon csak bólintanak egyet, és mivel az igazoláson lévő adatokat tökéletesen rendben lévőnek találják, lefűzik a papírt az amúgy sem túl kevés irat mellé, majd mehet az egész kupac hosszú évekre az irattárba. Vajon évente hány terrabyte információ áramlik keresztül teljesen feleslegesen az ügyfelek aktatáskáin? Biztos, hogy 2012-ben az állampolgárt tekinthetjük a legmegfelelőbb adatátviteli közegnek?

Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek jól működő, példa értékű megoldásaink. Kiemelt szeretetnek örvendő adóhivatalunk már évekkel ezelőtt létrehozta a köztartozásmentes adózók listáját, ami hibátlanul működik, hihetetlen mennyiségű időt megtakarít a vállalkozásoknak, és még több fát környezetünknek. Autópályáinkon igazán kiválóan szerepel az e-matrica, semmi panaszunk nem lehet rá, miközben még nálunknál fejlettebb szomszédjainknál is ragasztgatni kell az évente változó színű kis papírfecnit a szélvédőre. A gépjárművek esetében könnyű a rendszám alapú, cégek esetén az adószám alapú azonosítás, és senki nem háborodik fel, hogy létezik olyan adatállomány, ahol nyilvántartják, hogy mikor fizetett, és mennyit. Ha egy cég kéri felvételét a köztartozásmentes adózók állományába, akkor csak azt kürtöli világgá, hogy rendesen fizeti az adókat, járulékokat.

Akkor miért nem lehet ezt a gyakorlatot általánossá tenni? Miért nem lehet alapértelmezettnek tekinteni a Ket. 36. § (2)-ben foglaltakat, miszerint „Az ügyfél azonosításához szükséges adatok kivételével az ügyféltől nem kérhető olyan adat igazolása, amely nyilvános, vagy amelyet valamely hatóság, bíróság vagy a Magyar Országos Közjegyzői Kamara jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell.” Ez kellene, hogy legyen az általános eljárás, és csak kivételes esetekben, amikor az ügyfél kéri, mert esetleg mégis szeretne otthon egy tulajdoni lapban gyönyörködni, akkor nyomtatódna ki a hihetetlen pénzekért kiépített és fenntartott állami számítógépes nyilvántartások tartalma. Ez által nem csupán igen jelentős munkaidő megtakarítást lehetne elérni (egyes becslések szerint akár a GDP 0,5-1%-t is elérhetné a jól működő és egymással együttműködni képes rendszerekből álló, „interoperábilis” elektronikus közigazgatás által bekövetkező megtakarítás), de a hibák és a visszaélési lehetőségek száma is csökkenne.

Az adatállományból kiállított igazolás kizárólag abban a tizedmásodpercben hiteles, amikor lepecsételték. Ez mindig így volt, és így van ma is, csak ma ez a probléma élesebb. Amíg az anyakönyv volt az egyetlen hitelesnek mondható adatállomány, addig nem nagyon kellett azon aggódni, hogy az az alapján kiadott másolat adataiban túl gyors változás következik be. Manapság a cégkivonatot 30 napig szokás elfogadni, de a cégnyilvántartásba a változások bejegyzése elektronikus úton 24 óra alatt megtörténik. (Ezért aztán külön kell nyilatkozni, hogy nincsen változás az adatokban…) A papír alapon kiadott tulajdoni lapot ugyancsak 30 napig kötelező (lenne) elfogadni, noha a gyakorlatból jól tudjuk, hogy a hitelnyújtások során a széljegyek néha naponta követik egymást az ingatlannyilvántartásban. A parkolási engedélyek esetében a különböző kerületek, városok által kinyomtatott matrica egy évig látszik érvényben lenni, de ennek megbízhatatlanságát már sok parkolási társulás belátta, a matrica maga sok esetben csak autódísz, az ellenőr jobb helyeken már hetente kap adatfrissítést az elektronikus kézi készülékére.

Az nem zavarna, hogy tele a szélvédő maszattal, de hogy a jól képzett hivatalnokok százai teljesen feleslegesen dolgoznak, az már kicsit bosszantó! Szokás arra hivatkozni, hogy az adatállományok összekapcsolását nem engedi meg az adatvédelem. Ez valóban így van, mert az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvényben az adatbiztonsági követelmények közé került át, hogy „A különböző nyilvántartásokban elektronikusan kezelt adatállományok védelme érdekében megfelelő technikai megoldással biztosítani kell, hogy a nyilvántartásokban tárolt adatok – kivéve ha azt törvény lehetővé teszi – közvetlenül ne legyenek összekapcsolhatók és az érintetthez rendelhetők.” Ez még szigorúbb, mint a régi adatvédelmi törvényünk, ami azt mondta ki, hogy  „A személyes adatok akkor továbbíthatók, valamint a különböző adatkezelések akkor kapcsolhatók össze, ha az érintett ahhoz hozzájárult, vagy törvény azt megengedi, és ha az adatkezelés feltételei minden egyes személyes adatra nézve teljesülnek.” Most tekintsünk el attól, hogy az „összekapcsolást” (és még számos, ennél fontosabb fogalmat sem) nem definiálja egyetlen jogszabály sem, tehát valójában fogalmunk sincs mit is kell ez alatt érteni. Tudniillik érdemes lenne már jogalkotónak, jogalkalmazónak utána olvasni, hogy mára alaposan megváltozott az informatikai szakma! Az adatok minőségének biztosításához, az adatok hitelességének jogszerű karbantartásához, az állami adatbázisok redundancia-mentességgének megvalósításához már egyáltalán nem szükséges az adatállományoknak, adatkezeléseknek semmiféle „összekapcsolása”. Az adatok áramlásának felügyelete, természetesen komoly szakmai hozzáértéssel, olyan szintre emelhető, amely esetén igen-igen felkészült bűnözőnek, vagy igen-igen rosszindulatú közigazgatási munkatársnak kell lenni ahhoz, hogy valaki eredményesen jogellenes magatartást fejthessen ki. (Erről a témáról érdemes talán olvasgatni az ugyanezen blogban péntekenként megjelenő „elektronikus melodrámát”, ami persze teljes fikció csupán.)

Mert miért is lenne tilos név és lakcím megadásával lekérdezni, hogy az adott polgár valóban az adott lakcímen lakik-e (igen vagy nem lenne a válasz), mint ahogyan nyugodtan ellenőrizhetjük, hogy egy adott polgár személyi igazolványa érvényes-e vagy lopott. Miért korlátozzuk a polgárok önrendelkezési jogát, miért nem járulhat hozzá az állampolgár, hogy aláírását a központi nyilvántartásból ellenőrizhesse a hivatal (ha már közpénzen tároljuk azt)? Miért nem engedhető meg, hogy költözéskor a változás tényét és új lakcímét egy hatóság elektronikus úton továbbítsa minden társhatósághoz? Csak egyetlen „X” kellene a bejelentőlapon, és szinte garantálható, hogy a polgárok 80-90%-a, akinek semmi vaj nincs a fején, és nincsen üldözési mániája sem a hatóságokkal szemben (ami persze manapság azért nemigen jellemző), inkább megengedné ezt az automatikus továbbítás, minthogy „átirassa” egyenként cégét, házát, lakását, autóját, kutyáját, macskáját minden egyes hivatalnál, ahol szükséges. Aligha akadna olyan józan, adóját tisztességgel fizető, és a hivatal packázása által még ki nem borított állampolgár, aki ezt megtagadná, ha biztosítanák a garantáltan átlátható és tisztességes adatkezelést, és belátná, hogy ezáltal olcsóbb lesz a közigazgatás, csökkenhetne az adója.

Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy milyen kártérítési felelősség terheli a jóhiszeműen, de tévesen, vagy, elő ne forduljon ilyen, de esetleg szándékoltan hamisan kiállított papír alapú igazolást kiadmányozó szervezetet. Ez külön vizsgálat témája, és ez már valóban jogi végzettséget kíván. Igaz, egyetlen olyan perről sem hallottunk, amikor hibás igazolás kiállításáért valaki be merte volna perelni az államot.

Persze, ami megtakarítás a polgárnak, az többletmunka a közigazgatásnak. Csakhogy jól felépített elektronikus közigazgatás esetén a gépek dolgoznának többet. A működési szabályokat egyetlen egyszer kell jól megalkotni, és a szabályokat végrehajtani hivatott eszközök, akiket már nem bürokratáknak, hanem számítógépnek hívnánk, kiválóan eljárnak azok alapján. (erről fogunk írni húsvét után). Húsz év hatalmas eredménye, hogy az ügyfél ma már azt mondja egy féléves átjelentkezési, házassági névváltoztatási herce-hurca végén: „minden ügyintéző igen udvarias és segítőkész volt, még esetenként emelt hangomra is nyugodtan válaszolt!”. Pedig, ha az ügyintézők tudták volna, hogy minden, a többszörösen redundáns, párhuzamosan vezetett nyilvántartásokon végzett adminisztrációval kapcsolatos munkájuk szinte tökéletesen felesleges, akkor alighanem nagyon hangosan kiabálnának. Igaz, vélhetően akkor sem az ügyfelekkel, hanem az inkopetens igazgatás-szervezőkkel, akik immáron nagyon régen nem látják be, hogy a jól szervezett, integrált, együttműködni képes közigazgatás nem több, hanem kevesebb munkaterhelést, és persze kevesebb költséget jelent. A szép, színes matricákat, akármit is igazolnak, meg végre szétosztogathatnánk a települések óvodásai között.