Pénzzel bánni tudni kell!

Még egy londoni emlék.

Céltalanul csavarogva a City öreg, évtizedek, talán évszázadok óta változatlan utcáin, kihasználva azt a csodálatos helyzetet, hogy az ember már elég öreg ahhoz, hogy a fia gondolkodjon helyette, tehát semmire sem figyelve, élvezve a londoni szabadságot, egyszer csak egy igen furcsa épület magasodott elénk. Hosszú ideig tanakodtunk azon, hogy mi is lehet ez? (Előre szólunk: az épület tulajdonosa ezzel már el is érte a célját).

(A kép forrása az épület tulajdonoságnak hivatalos weblapja.)

A közgazdász először erőműnek nézte, de mivel blogíró elég sokat mászkált meglehetősen nagy kazánok tetején, erről le kellett szegény excel-kukacot beszélni. Következő ötlet a parkolóház volt, de kicsit gyanús lett, hogy miért lenne parkolóház olyan utcákkal körülvéve, ahol gyalog alig lehet elférni? Ráadásul csak egy gépkocsibejárata volt, az is zárva. Igaz, vasárnap volt, de egy parkolóház legyen vasárnap is nyitva! Erősebben kukkolva meg lehetett látni, hogy bent, az emeleti szinteken a szokásos, ronda irodai álmennyezet látható. Még jobban leskelődve itt-ott egy-egy íróasztalnak vélhető tárgyat is látni véltünk. Járjuk körbe!

És akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez csak egy irodaház lehet! Mitől lett bizonyosság? Fedett, zárt, csupa üveg kerékpártároló áll a hivatalnokok rendelkezésére.

(A kép minőségéért elnézést kérünk, egy sokéves telefonnal készült.)

Itthon, az interneten rákeresve egyértelmű lett, hogy a jónevű, pénzügyekben igen tapasztalt, régi Lloyd’s biztosító legújabb épületét láttuk meg. Sajnos egyetlen tankerhajónk sincsen, de ha lenne, akkor most már biztos, hogy ez a társaság jutna először eszünkbe, amikor havária-biztosítást szeretnénk kötni.

További képek az épületről: Lloyds building, London

Ja: itt nem féltenénk a cajgát sem…

„döntsétek el, hogy maradjak, vagy menjek el”

Shakespeare „A vihar” című művének londoni előadásának emlékére.

The New Globe

Új-régi építmény, de bármennyire is tökéletesen hasonlít az eredetire, nemrégen, alig 16 éve építették. Mégis: itt semmi sem hamis. Noha teljes egészében tölgyfából készült (állítólag semmiféle fém alkatrészt nem használtak az összeállításához), nem akarnak feleslegesen antiknak látszani. Nincsenek műgyertyák, nincsenek műfáklyák, nincsenek műanyag dekorációk. A hatalmas oszlopokból ácsolt kör alakú épület szélén, három emeleten helyezkednek el az ülőhelyek, melyek ugyancsak fényesre csiszolt fából vannak. Középen, a földszinten, a porondon, ahol manapság a zsöllyék találhatóak, ott bizony ázik a közönség. De ott van a fő „járás” is, onnan lehet a szintén csak részben fedett színpadra is feljutni. A színészek az esetek jelentős részében a nézőtérről sétálnak fel, hiszen „All the world's a stage”. És valóban, körbenézve sok esetben nem tudjuk, hogy egy-egy furcsa öltözék vajon színész jelmeze-e vagy méregdrága Oxford street-i ruhaköltemény?

A világítás, a szcenika már a legmodernebb fénytechnikával van megoldva, bár igyekeztek elrejteni a fényvetőket. A színészeknek nem jár hangosítás, hiszen a „fogadó” kiváló akusztikájának hála, hangjukat a nézőtér bármely pontjáról hallani lehet (ellentétben a mi csodás Nemzeti Színházunkkal). Pedig ez nem picike kamaraszínház: csaknem 1600-an nézhetjük egyszerre az előadást. A „back-stage”, a technika, amely kiszolgálja a varázslatot, hasonlóképpen modern: hátul, láthatatlanul, öltözők, és a stáb minden tagja gégemikrofonos mikroporttal szaladgál. A nézőknek külön kávézó és külön söröző jár (ahol csak a buta külföldi kér kávét…), és természetesen, mivel a londoni időjárás megbízhatatlan, lehet takarót és párnát is bérelni.

The tempest
 

Amikor blogíró Londonba indult még egyszer elolvasta a darabot, így aztán nem volt nehéz felismerni a szereplőket, a helyzeteket. Néha még a szöveget is sikerült megértenie. Már persze, ha a figura szerint ez szükséges volt. A hercegkisasszony nyilvánvalóan a legtisztább mai irodalmi angolt beszélte (ez nem archaikus előadás volt), míg a bohóc, a színpad örök részeges Harlikenje, minősíthetetlen, trágár tájszólást. Az előadás tehát egy számunkra viszonylag idegen nyelven is teljesen érthető, követhető, élvezhető. Ennek oka igen egyszerű: a rendezője tudott olvasni: megértette, és nem tett hozzá Shakespeare anyagához, igaz, nem is vett el mondataiból. Nem értelmezte újra, „csak” színre vitte a darabot. De hát akiknek az öreg Vilmos írta, azok között sem rendelkezett mindenki érettségivel! (Konkrétan senki, mert azt a vizsgát akkor még nem találták ki.) Ezeken a deszkákon érthetővé vált a „színház a színházban”, érthető a bűnösök őrültsége, és érthető Prospero gyermeki öröme lánya boldogságán. Itt olyan finomságokat is észre lehetett venni, hogy a darab elején Miranda még mint rendes 15 éves kamaszlány lázad, majd amikor megérti apja történetét, kibékül vele, és imádni kezdi. És érthető, hogy ez az imádat még akkor sem lohad igazán, amikor apa kissé még késlelteti a várva várt egybekelését álmai lüke hercegével. 

Hát igen, Ferdinánd, a herceg eléggé lüke, szép prototípusa a reklámok buta pasijának. Ez részben humoros, de érthető is, mert hol találna Miranda apjához fogható erejű férfit? Ha pedig nem lehet a férje olyan erős, mint apa, akkor viszont viselje az asszony a nadrágot, legyen férje még nála is gyengébb. A lökött kis szőke herceg pedig kellőképpen alá is rendeli magát leendő nejének:
„Tudd meg, angyal, hogy első látásra röpült a szívem szolgálatodra, ott lakik tenálad, s már rabszolgáddá tett. Csakis miattad hordom türelmesen a fát.”

De mint egy pár hete írt provokatív bejegyzésben mondtuk, a házasság csak akkor jöhet létre, ha a leendő feleség elfogadja a tesze-tosza herceget teljes mértékben urának: 

 „Feleséged vagyok, ha elveszel; ha nem, szűzen halok meg. És ha társnak nem kellek, szolgád akkor is leszek, ha akarod, ha nem.” 
És ezt Shakespeare már Freud előtt tíz emberöltővel hibátlanul leírta…
 
The project
 

Blogírónak még egy nagy öröme volt ezen az estén. Hatalmas segítséget kapott szakmája műveléséhez a négyszáz éve íródott mű által, hogy munkatársainak okosságokat tudjon majd mondani a projektek lényegéről. Manapság divat azt gondolni, hogy a projektek modern dolgok, és csak Mr. Gantt megjelenése óta léteznek. Henry Gantt valóban sokat tett annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjunk elvégezni nagyobb, sokszereplős feladatainkat, de a Globe-ban ülve hallhatjuk, hogy projektek már 400 éve is léteztek. Maga Shakespeare is, csak ebben a darabban háromszor mondatja ki Prosperoval, hogy ő bizony egy projektet hajt végre (tessék rákeresni a szóra!). Igen, ez az egész darab egyetlen projektről szól! Prospero munkájának van azonosítható célja (vissza akar kerülni Milánóba), van időütemezése (Ariel már nagyon várja a szabadulását, Prosperonak mindössze három órája van), van erőforrás ütemezése (csak saját magára és légi szellemeire támaszkodhat), és hát, még ha kissé sajátságos is, de van a feladat végrehajtásának egyedi módszertana.

Hej, de sok projektvezető örülne egy olyan hatékony szellemnek, Arielnek, mint amilyennel Prospero rendelkezik! Bár blogíró már azzal is megelégedne, ha néha eltörhetne egy olyan vastag, görcsös botot egy-egy engedetlenebb projekttag hátán, mint amilyen a vén varázsló kezében látható.
 

(A cím Fábri Péter fordítása, a többi idézet Nádasdy Ádám fordításából származik)

„… only education, sir. Scholarships, sir. Cambridge Local, sir. Sidney Sussex College, sir.”

Blogíró, vénségére, óriási eredményt ért el: olyan ajándékot kapott születésnapjára (szép, nagy, kerek szám volt…), aminek valóban tudott örülni. Ennek az ajándéknak nem kellett hatalmas doboz, ezt nem lehetett kézbe fogni, de nem is kellett használat után eldobni sem, nem növelte a felesleges műanyag alkatrészek számát. A nagy-nagy ajándék egy színházjegy volt a londoni újjáépített Globe Szinházba, Shakespeare Viharjához.

 Ez blogírónak amúgy is kedves darabja, hiszen ez a színmű a drámaírás egyik magasiskolája.

Az ember meg sem tudja számlálni, hány szálon játszódik a cselekmény, és szinte dramaturgiai csoda, hogy hány szereplő életében áll be jelentős fordulat az előadás során. Ráadásul oly módon, hogy ezt még valamennyire hihetőnek is tartjuk. Soroljuk el gyorsan:

• Prospero, Milánó törvényes hercege, az elefántcsonttoronyba zárkózott mogorva varázslóból jókedvű, leendő nagypapa lesz.
• Miranda, Prospero lánya, lázadó tinédzserből határozott, ifjú asszonnyá válik.
• Ferdinánd, nápolyi királyfi, a hülye hercegecske, aki végül is legalább annyi próbának képes megfelelni, hogy férjül veszi egy leány, aki apján kívül más férfit még soha nem látott.
• Alonso, Nápoly királya, a jó útra térő trónbitorló, aki átadja helyét az arra ugyancsak érdemtelennek.
• Ariel, légi szellem, szolgából szabaddá válik.

És mindez egy kis szigeten, három óra alatt. Képtelenség. Egy rendes szappanoperában egy évtized alatt sem történik ennyi jellemfejlődés.

Az előadáshoz, persze, először is ki kellett repülni Londonba.

Ahol azonnal és sokadszor fel szabad ismerni, hogy blogíró angoltudása udvariasan fogalmazva is „nem túl erős”. Ez eléggé érthető, hiszen ő még olyanoktól tanulta ezt a szép nyelvet, akik soha életükben nem jártak a Lajtán túl. Mégis, ennyi tudással meg lehet érteni a buszsofőrt, aki persze bevándorló, esetleg bevándorlók gyermeke, de látva a szerencsétlen mostérkezettett, megpróbál érthetően beszélni. Valljuk be, ez nem nagyon sikerült neki, de már a jó szándék is becsülendő… Az igazi döbbenet akkor éri a kontinensről érkezett külföldit, amikor látja, hogy a sofőr a következő megállónál szép türelmesen megvárja, amíg az éppen felszállt idős utas helyet foglal, és hátrafordulva a vezetőülésből még meg is kérdezi, hogy valóban kellően stabilan ül-e a bácsi. Pár perc múlva, amikor a piros busz csak azért lassít kicsit, hogy a sofőr megmutassa külföldinknek azt a gyalogosfelüljárót, amelyen majd elérheti célját, már senki nem lepődik meg.

Később, a földalattiban az utasnak eszébe jut az útikönyvnek azt mondja, hogy „gyakorlatilag minden vallás képviselt valahol Londonban”. És ez valóban igaz. De továbbmehetünk: Londonban a világ minden nyelvét is beszélik. A londoni földalattin közlekedve az ember egészen biztos lehet abban, hogy Babilon nem a felhők között, hanem ott lenn, a föld alatt van.

De miért van az, hogy még a borzasztó csúcsforgalom is elviselhető valamennyire? (Bár azért naponta kétszer nem lenne könnyű benne közlekedni.) Miért van az, hogy ötször kér bocsánatot az az utas a társától, akit véletlenül egy kicsit meglökött? A válasz gyorsan megtalálható. Londonban élve belátható az az ősi igazság, hogy ha nem zavarjuk embertársainkat, ha elfogadjuk szokásaikat, ha kedvesek, esetleg udvariasak vagyunk velük olyankor, amikor az nekünk nem okoz nehézséget, akkor a saját életünk is ezerszer könnyebb lesz. Még csak ne is gondoljunk arra, hogy valaha viszonozhatják ezt a kedvességet, vegyük észre, hogy egyszerűen jó érzés segíteni valakinek olyankor, amikor ez nekünk semmibe sem kerül. Jó érzés elfogadni egy mosolyt, egy „thank you, really”-t, egy olyan mozdulatért, ami nekünk kicsit sem volt megerőltető.

Ilyen kevésből áll az angol jó modor? Ilyen kevés teszi Londont még ma is olyan kívánatossá a világ oly sok fiatal polgára számára? Lehetséges. De miért marad fenn, miért nem szűnik meg ez a viselkedési forma? 

Pár hete azzal fejeztük be a hazai piszchiáterek iránti hódolatunkat lerovó írást, hogy boldog az a nemzet, ahol a társadalmi szokások évtizedeken át változatlanok. Nos, észre kell vegyük, hogy éppen London az a város, ahol a társadalmi szokások alapelvei nem évtiezedek, de évszázadok óta változatlanok. Ezek voltak fontosak Morus Tamás idejében, és ezek fontosak ma is.

Hogyan lehetséges ez, hiszen a város lakosai folyamatosan cserélődnek, jelentős részük már réges-régen nem az ősi ”fehér, angolszász, protestáns” közösséghez tartozik. London igazi világváros, itt többségben vannak azok, akik kicsit sem tartoznak ehhez a réteghez. MIért képes a mára kisebbségbe szorult réteg átadni szokásait, elfogadtatni erkölcseit a többséggel?

Valószínűleg azért, mert ezek a szokások, ezek az erkölcsök segítik az életben maradást.

Shakespeare?

A vihar?

De hiszen az alig-alig több, mint négyszáz éve (pontosan: 402 éve) íródott!

Arról majd egy hét múlva…

(a bejegyzés címe G. B. Shaw: You Never Can Tell című művéből származik, a Gutenberg Projekt segítségével.)