A közigazgatási informatika integrációjáról IV. – Hogyan kellene mindezt megvalósítani?

Ha valaki esetleg elfogadja az előzőekben, általában hétfőnként megfogalmazott problémafelvetéseket, akkor azonnal felmerül a jogos elvárás: ha ilyen élesen meg vannak határozva a problémák, legyenek meghatározva a megoldások is! Ez valóban mindig sokkal nehezebb feladat. A döntéshozók sem nézik tétlenül a mind inkább égetővé váló gondok eszkalációját, hiszen az EKOP és az ÁROP pályázatok körében számos olyan pályázatcímmel találkozhatunk, amelyek többé, vagy kevésbe ezekre keresnek megoldást. Nézzük csak át gyorsan a projektcímeket: „Az elektronikus ügyintézésre vonatkozó jogszabályi környezet felülvizsgálata”, „A közhiteles nyilvántartásokról, valamint a nemzeti adatvagyon kezeléséről szóló jogszabályok felülvizsgálata”, „Adatok, információk szolgáltatásával kapcsolatos jogszabályok felülvizsgálata”, „Nyilvántartások, szakrendszerek közötti interoperabilitás megteremtése”, „Az állami vagyonnyilvántartás teljes körűségének és adatminőségének vizsgálata”, „Nyilvántartások adattisztítási és migrációs feladatainak ellátása” „Háttér konszolidáció” (akármit is jelentsen ez). 

Mindezek a projektek azt bizonyítják, hogy nem csak blogíró látja sötéten a hazai közigazgatási informatikai helyzetét, sokat szeretnének tenni valamit, de legalábbis pénzt kapni a javítás érdekében. Ha viszont megnézzük a pályázatok számosságát (felsorolásunk messze nem teljes), és a projektekhez rendelt alapvetően nem kis pénzösszegeket, akkor mégis csak jobban elszomorodunk, több okból is. A projektek szétaprózása, a „mindenki kapjon egy kis pénzt, és csináljon valamit” elv további fenntartása csak konzerválja Csák Máté birodalmát. Ezek a feladatok nem valósíthatóak meg egy-egy intézményben egymástól elszigetelten dolgozó 10-20, akármilyen jól képzett munkatárs 1-2 évi munkájával! Ezeknek a projekteknek a húsz vagy még több éve felhalmozódott dokumentálatlanságot, pontatlanságokat, nemtörődömséget kellene felszámolni, és nem csak egy-egy, hanem minden szervezetben, egységes és kötelező érvényű elvek, előírások szerint, egységes és kötelező érvényű módszertan és szabályok alapján. Ráadásul a jogszabályokat, legalábbis azoknak az adatok kezelésére vonatkozó részeit nem csak felülvizsgálni kell, hanem bizony alapjaiban megváltoztatni. A hatályos jogszabályainkban ma nincsenek a közigazgatásban használatos adatokra, az adatok kezelésére vonatkozó részletes, egységes és kötelező érvényű, ágazati érdekektől függetlenül kötelező meghatározások, nemzetközileg elfogadott módszertan alapján történő, egységes és részletes („meta”) leírások, az infokommunikációs rendszerekben történő tárolásra vonatkozó kötelező érvényű szabvány, előírás. 

Ezért elsőként a jogszabályi hátteret kellene egyértelművé, szemantikailag precízzé, „zárttá”, ellentmondásmentessé tenni. Ez nem „csupán” az állampolgárok számára tehetné világossá a jog nyelvezetét és szüntetné meg az egymásnak időnként ellentmondó jogértelmezések lehetőségét (bár talán ezzel néhány tucat jogász állását is megszüntetné), de lehetővé tenné a teljes mértékben, egyértelműen és kizárólag a jogszabályokon alapuló stabil, hosszú távra kidolgozott informatikai rendszerek létrehozását. Az adatokra, adatkezelésre vonatkozóan egységes jogszabályok alapján pedig el lehetne készíteni az eljárási cselekmények egységes nyilvántartását, ami alapján azokat új formában, költséghatékonyabban, a vállalkozói szférában már régóta jól bevált módszertanok alapján lehetne megvalósítani. Fontos lenne kimondani, hogy noha a közigazgatási eljárásokat ma még általánosan egymástól függetlennek tekintjük, ez az elkülönített vizsgálati mód nem helytálló, hiszen a közigazgatási eljárások (szolgáltatások) nagyon bonyolult módon kapcsolódnak össze, egymásra épülnek. A szolgáltatás-alapú igazgatási eljárások információ-technológiai támogatásának megvalósítása érdekében a „közigazgatási eljárási cselekmények” (szolgáltatások) az alábbiak szerint lehetnének csoportosíthatóak illetve nyilvántarthatóak:

1. Azon jogszabályok jegyzéke, amely megmutatja, hogy a rendelkezésre álló szolgáltatások igénybevételére mely eljárási cselekmények, szolgáltatások milyen jogszabályi hely alapján jogosultak és kötelezettek. Ebben a jegyzékben a keresés alapja a jogszabályi hely, és a jogszabályokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a szolgáltatások (eljárások), amelyek az adott jogszabály alapján igénybe vehetőek.
2. A szolgáltatások jegyzéke, amely tartalmaz minden olyan szolgáltatást, amely valamely más eljárási cselekmény, szolgáltatás vagy ügyfél által, megfelelő jogosultság esetén igénybe vehető. Ebben a jegyzékben a keresés alapja a szolgáltatás (eljárási cselekmény), és a szolgáltatásokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a jogszabályi helyek és feltételek, amelyek alapján az adott szolgáltatás igénybe vehető.
3. A rendelkezésre álló szolgáltatásokat jogszabály alapján igénybe venni jogosult és kötelezett eljárási cselekmények, szolgáltatások jegyzéke, amely tartalmaz minden olyan eljárást, szolgáltatást, amely valamely más szolgáltatást igénybe venni jogosult és kötelezett. Ez a jegyzék a szolgáltatások egymásra épülésének a szerkezetét írja le, hiszen megállapítottuk, hogy a szolgáltatások legtöbbje ma már nem valósítható meg más szolgáltatások (eljárások) igénybe vétele nélkül.
4. Azon jogszabályi helyek jegyzéke, amely alapján egy adott szolgáltatás illetve ügyintéző egy ügytípusban valamely személyes adat kezelésére jogosult. Ebben a jegyzékben a keresés alapja ismét a jogszabály, és a jogszabályokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a szolgáltatások (eljárások), amelyekben a személyes adatok kezelése jogszerű.

Összefoglalva egy igazi, komoly közigazgatási informatikai integráció lépései talán ilyesmik lehetnének:

1. Készüljön el, és legyen bárki számára térítésmentesen hozzáférhető az elektronikus közigazgatás egységes, és általánosan használható fogalom-gyűjteménye, amely felváltja, illetve kiegészíti a vonatkozó jogszabályokban jelenleg használatos, esetenként ellentmondásos, és nem egyértelmű értelmező rendelkezéseket!
2. Készüljenek el, iktassák kötelező érvényű jogszabályba, és legyenek mindenki számára térítésmentesen elérhetőek a közigazgatási adatokra vonatkozó tartalmi és formai szabványok!
3. Készüljenek el, és legyenek mindenki számára térítésmentesen és jól kezelhető „kérdés-válasz” formában hozzáférhetőek az elektronikus közigazgatás eljárási cselekményeinek és nyilvántartásainak egységes központi jegyzékei!
4. Készüljenek el, és legyenek mindenki számára térítésmentesen hozzáférhetőek az elektronikus közigazgatás eljárási cselekményeinek tevékenységekre bontott, egységes és általánosan használható ajánlásai, amelyek egységesen és pontosan tartalmazzák a közigazgatási ügyleírásokat, a hozzájuk ajánlott egységes szellemű űrlapmintákat, és felválthatják a jelenleg teljesen koordinálatlanul és egymással párhuzamosan, hatalmas erőforrás-pazarlással kialakuló ügyleírásokat és űrlapokat!

Cikikirálynő

Kálmán Imre, Leo Stein, Bela Jenbach, Békeffi István, Kellér Dezső, Gábor Andor: Csárdáskirálynő (Pécsi Nemzeti Színház) ürügyén

Ciki? Ciki beülni a Csárdáskirálynőre? Persze hogy az, mert mindenkinek a kedves Bástya elvtárs jut róla eszébe! És aki látta Bacsó másik, hasonló filmjét is, annak még Udvaros arca is beugrik, amikor a „Te rongyos élet” végén belökik a színpadra. Mára ez a darab valóban közhelygyűjteménnyé vált, „jó társaságban" nem illik egyetlen mondatát sem ismerni. Igaz, ez tényleg nem görög sorstragédia, Szilvia valóban nem Elektra, de ha az ember az előadás alatt a közönséget nézi, mégis megdöbbenhet. A szomszéd páholyban ülő, határozottan értelmesnek látszó gimnazistáknak tetszik. Figyelnek, kicsit sem vihognak, gondolkodnak, néha duruzsolnak. Talán mert ők még szoktak szívből szeretni, ők még ismerik azt az érzést, amikor nagy szerelmünk egyszer csak elutazik, és pár hét után már egy új fiú/lány oldalán libeg be a társaságba. A másik oldalunkon ülő, helyi újságírók, minden fanyarságuk ellenére a darab végén lelkesen tapsolnak. Pedig aligha az előadás magas művészi színvonala fogta meg őket.

Igen, szegény „nagyoperett” látott már a pécsinél fényesebb környezetet is. A picike színpadon csak "helybenkeringözni" lehet, mint egy szalagavatón, a prózai színészek a dalokat csak jelzik, a „cicák” talán a szomszéd kis lokálból ugrottak át (de a híres Pécsi Balettből biztosan nem). Mondjuk ki: a színpadon megjelenő művészek sem énekelni, sem táncolni nem tudnak olyan szinten, ahogy azt ebben a darabban megszoktuk, egyes mellékszereplőket kifejezetten jobb lett volna fel sem engedni a színpadra. A kürtös hölgy az árokban kifejezetten feszengett is, tán éppen emiatt. Mégis be kell vallani: szórakoztató és jó előadás volt. Miért?

Biztosan nem azért mert az ifjú sanzonett szerepét, akibe a szöveg szerint minden férfi első látásra szerelmes lesz, ismét MILF korú hölgyre osztották, és Cecília, akiért még három férj után is bolondulni lehet, ismét Honty Hanna korú dáma. Mit tudnak akkor ezek a művészek (mert művészek!) ott a színpadon, amitől nem tartjuk őket rossz csepűrágóknak? Mit tudtak ennek a darabnak az írói, amitől „működik” ez az előadás is? Alighanem egyetlen dolgot: a látszólag mindenkitől távol álló, hercegi, hercegnői, orfeumi környezetben, ahova nemhogy a ma közönsége, de a száz évvel ezelőtti közönség sem juthatott be soha, olyan embereket mutat be, akik teljes mértékben élnek. Ráismerünk barátainkra azokra a valóban élő apró kis mozdulatokról, gesztusokról, amiktől élni kezdenek a jelmezes, agyonsminkelt figurák.

Élnek, mert ma is vannak köztünk olyan végtelenül nevetséges emberek, akik komolyan veszik régen anakroniksztikussá vált ilyen-olyan rendjüket és rangjukat. El lehet hinni, hogy létezik olyan önmagát szerelmesnek mondó férfi, aki a saját státusza miatti büszkeségből, gőgből nem venné feleségül állítólagos szerelmét, csak a szakmája miatt. Élnek, mert Cecília nyugodtan lehetne Ausztriába szakadt testvére annak a Becky Sharpnak, akiről két hete beszélgettünk, és akiről már megállapítottuk: ma leginkább HR igazgató lehetne. Élnek, mert avítt jelmezük nem zavar jobban, mint azon urak jelmez-egyenruhája, akik felnőtt ember létére sem vetik le farsang elmúltával a huszármentét, és a „jobb társaságban” ma is bárónak, grófnak, sőt hercegnek mondják magukat. Jól esik látni a színpadon mindazt, amit nem merünk látni az életben: hogy az álszentség, az önteltség, a dölyf, a hamis hiúság mily nevetséges! Jó látni, hogy egyedül Szilvia, mondjuk ki: a lekurvázott nő az, akit nem lehet lesajnálni, nem lehet kinevetni, ő az, aki a színpadon is egy lány, aki harcolni akar azért a férfiért, akit valóban szeret. Ennél modernebb nő nincs, nála határozottabban senki nem áll ki ma sem a kenyérkeresete, a függetlensége a szabadsága mellett. (A „liberté” szót még jegyezzük meg, a jövő héten még visszatérünk rá!) De akkor miért lenne ciki ez a darab?

Kell is az előadás végeztével egy kis séta Pécs igazán rendesen (noha talán kissé megkésve…) kialakított belvárosában, ahol irigylésre méltóan mozgalmas „élet” van éjfél körül. Közben meg elképzelhetjük a történet folytatását. Valahogy így:

„Miután Szilvia sikerrel felülkerekedett leendő anyósán, és megköttethetett házassága nem túl határozott jellemű szerelmével, azonnal ő lett a kenyérkereső a családban. Karrierjét természetesen nem adja fel, folytatja színésznői pályáját. Férje, Edwin, a herceg, irányítja a háztartást, neveli a gyerekeket, miközben néha, csak saját magának, délutánonként, mikor viszi a kölyköket a Schönbrunni kastély kertjében lévő játszótérre, eldúdolgatja a „Te rongyos élet” refrénjét. De ebből nincs semmi feszültség: mindenki elfogadja ezt a munkamegosztást. Bóni és Stázi pedig vasárnaponként megállnak a ház előtt, és a két család együtt indul a hegyekbe biciklizni.”

Nem így lesz? A jajcica alapján nem erre gondol az ember? Furcsa ez a jövőkép? Pedig nincs másik alternatíva!

A szünetben...

A gyerekek (Julka és Tomci, akikkel péntekenként "találkozni" szoktunk) ma pihennek. Szünet is kell a két rész között, húsvét is van,  pészah is van, megérdemlik a lazítást. De ha valaki az eddigiek alapján arra gondolna, hogy történetük csak egy rossz sci-fi, akkor keresgéljen kicsit a Google házatáján. Rossz színdarab persze lehet, de az egy másik probléma...

A közigazgatási informatika integrációjáról III. – „Állj elő vén Márkus”

Az informatikai hálózatok, az internet viharosan növekvő sávszélessége és az elektronikus hitelesítésnek a pénzügyi ágazatban történő hétköznapivá válása lehetővé tette, hogy a vállalkozások jelentős mértékben szakítsanak a papír alapú iratkezeléssel, és napról napra növekvő arányban térjenek át az elektronikus iratok, dokumentumok használatára. Ennek a lépésnek nem „csupán” hatalmas környezetvédelmi jelentősége van (bár ez már önmagában is indokolja bevezetését), de igen nagy mértékben olcsóbbá és gyorsabbá teszi az ügyintézési folyamatokat, hiszen egy jól felépített számítógépes állományban nagyságrendekkel gyorsabban meg lehet találni egy iratot, mint a polcokon. A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény pedig már több mint tizenhét (!) éve Magyarországon is kiválóan szabályozza a mágneses, elektronikus vagy bármilyen más adathordozón lévő információ kezelésére vonatkozó eljárásokat, tehát ma már semmi nem állna a közintézmények, önkormányzatok elektronikus úton történő hiteles iratkezelésének az útjába. Ezen az alapon megoldható lenne még a hihetetlen mennyiségű élőmunkát felemésztő jegyzőkönyvek papír alapú rögzítésének a kiváltása is a hitelesített hang illetve mozgókép alapú hiteles jegyzőkönyvezéssel. Gondoljunk bele: közintézményeinkben évente legalább 1-2 millió olyan megbeszélés, tárgyalás, határozathozatal zajlik, amelyről jegyzőkönyveket kell felvenni. Ennek munkaigénye ezernél biztosan több emberévnyi erőforrást köt le, amely probléma nélkül kiváltható lenne egy hitelesített elektronikus kép- és hangrögzítő berendezéssel (… kamerával és számítógéppel).

Az elektronikus aláírásról szóló törvényünk kiválóan meghatározza az elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatások szabályait is, és meghatározza a fokozott biztonságú, és a minősített elektronikus aláírás követelményeit és jogkövetkezményeit. Tudjuk, hogy az ún. nyilvános kulcsú eljárásokon alapuló elektronikus aláírás garantálhatja, hogy egy elektronikus aláírás kizárólag egy tulajdonoshoz rendelhető, az adott tulajdonos egyértelműen meghatározható, az aláírt információ aláírást követő bármilyen módosítása megállapítható, az aláírás időpontja csatolható, az elektronikus aláírások érvényessége hosszú távon bárki számára garantáltan folyamatosan ellenőrizhető legyen. „Átmeneti”, jó néhány éve tartó bizonytalanságot okoz azonban, és a döntéshozók számára a halogatás ürügyéül szolgál, hogy a nemzetközileg is általánosan elfogadott elektronikus aláírási rendszert hazánkban kiegészíti az ügyfélkapu, és az erre épülő hivatali kapu, amelyek a technológiájukat tekintve ugyancsak nyilvános kulcsú hitelesítés szolgáltatások. Ez az eljárás a független szolgáltatásokat egyetlen keretben valósítja meg, és elrejti a szolgáltatások elkülönülését az ügyfélkapu felhasználója előtt, és megkönnyíti a kevésbé képzett állampolgárok számára annak használatát, de ugyanakkor, bár lehetővé teszi, nehezíti az ügyfélkapu általános célú alkalmazását. Az ügyfélkapu további jellemzője, hogy a használója számára nem teszi könnyen lehetővé az érvényességi lánc nyilvános ellenőrzését, ezért, mint az elektronikus közszolgáltatásokról szóló törvény hivatalos indoklása is tartalmazza, Magyarországon kívüli hitelesítési célú használhatósága erősen kérdéses. Bár jelent pillanatban aligha ez a legjelentősebb gond Magyarországon, de ennek a kettősségnek a fenntartása olyan „hungarikum”, amit el sem lehet magyarázni egy külföldinek, és megoldása ugyancsak jelentős üzemeltetési költségek vállalásától szabadítaná meg a kormányzatot.

Az elektronikusan hitelesített és elektronikusan tárolt iratok esetében a hitelesség hosszú távú megőrzése a jogszabályi előírásokon túl is fontos feladat. Valójában ez fontos feladat lett volna már a papír alapú dokumentumok esetében is, de ma már késő azon töprengeni, hogyan is lehetett volna megőrizni egy ötven vagy hetven évvel ezelőtt aláírással és pecséttel ellátott irat hitelességét, hiszen a legtöbb aláírásnak és pecsétnek ma nincsen, és nem is hozható létre elfogadott hitelesség-ellenőrzési lehetősége. A nagyfelbontású színes nyomtatók korában könnyebb hitelesíteni II. Béla király kézjegyét 1134-ből, mint a pápai jegyzőét 1934-ből. De még ennyire sem kell visszamenni az időben: komoly szakmai felkészülés nélkül még a hatóság hivatalos képviselője sem képes eldönteni, hogy vajon egy gumibélyegző, sőt az ügyvédi szárazpecsét lenyomatát nem egy háromszázezer forintért az interneten bárki által könnyedén beszerezhető géppel hamisított eszközökkel állították-e elő? Az elektronikus iratkezelés esetében azonban ezt a feladatot a jogszabályok hosszú távra kötelezővé teszik, mégpedig az archiválás szolgáltatás keretében, ott a hitelesség biztosítása nem lehet kérdéses. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy mivel az elektronikus hitelesítés fogalomrendszere semmiben nem különbözik a nem elektronikus úton történő „klasszikus” hitelesítés fogalomrendszerétől, ezért ezen a területen is részletesen szabályozni kellene a felelősségnek és kártérítésnek a kérdéseit is.

Azt azonban látni kell, hogy a hiteles elektronikus iratkezelés és iratarchiválás elfogadottá tételéhez a közigazgatásban gyökeres szemléletváltás szükséges. Az elektronikus iratkezelésre és iratarchiválásra való áttérés legnagyobb nehézsége, hogy ez gyakorlatilag minden intézményi munkafolyamatot és minden munkavállalót érint, és igen sok, az iratkezeléssel kapcsolatos szabályzatot, megszokott munkamódszert meg kell változtatni. Ehhez jelentős vezetői elkötelezettség, és valódi vezetői hatalom szükséges. A feladat megoldását lassítja, hogy a közigazgatási intézmények valós költségérzékenysége minimális, a hivatali vezetők nem igazán érdekeltek sem a létszám, sem a dologi költségek csökkentésében. További gondot jelent, hogy az elektronikus iratkezelés és iratarchiválás az iratkezelés és az informatikai biztonság újraszabályozása mellett sok esetben még további új szabályzatokat is igényel, mint például a jogosultságok a szervezeti és működési szabályzatokban foglalt általánosságoknál részletesebb és pontosabb leírását, amelynek megvalósítása során igen sok, már régen megoldásra váró szervezeti konfliktust is meg kell oldani.

A fentiek alapján érthető, hogy Magyarországon a közigazgatásban még alig terjedt el az iratok elektronikus úton történő tömeges kezelése, hiteles tárolása, archiválása. Pedig már nagyon itt lenne az ideje.