Az öreg hölgyek látogatása

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása ürügyén, "minden aktualizálás nélkül"

Blogíró megdöbbenve olvasta vissza utolsó két bejegyzését, és fel kellett ismernie, hogy semmit nem ért a tíz évvel ezelőtt megírt kötete, semmit sem ért a témában, a férfi és nő közötti egyenrangú, mindkét félnek sok-sok melegséget, boldogságot hozó kapcsolatról, az emberi tisztességről, a színház szeretetéről leírt több száz oldal, és semmit sem fog érni a pár nap múlva a nyomdából kikerülő folytatás sem.

De mivel nem lehet nem írni, és mivel több, mint tíz éve színművekből hozza példáit, ezúttal is talált egy magyar színpadon nagyon régen játszott darabot. Évek óta sehol nem megy az országban, de van jó pár megfilmesítése. Az utolsó, 2008-as változat magyarul is elérhető, két feltöltésben is. Van egy csodálaton tájnémet nyelven leforgatott régi, korhű, szintén elérhető, és létezik egy szinte megszerezhetetlen Ingrid Bergmanos változat is.

Vajon miért dolgozták fel ezt a színdarabot olyan sokan?

Talán mert Dürrenmatt borzasztóan jó író. A legkomolyabb, legrázósabb, legkényesebb erkölcsi kérdéseket feszegeti, darabjait mégis mindenki élvezi, mert humora csodálatos.

De Dürrenmatt borzasztó író. Darabjai mindenkit zavarba hoznak, mert a legkomolyabb legrázósabb, legkényesebb erkölcsi kérdésekre olyan választ ad, amely soha nem egyezik az álszent, megfelelési kényszertől egész életében szenvedő kispolgár válaszaival. És akkor ezen már az sem segít, ha humora csodálatos. És talán ez az, amiért a mi mai, álszent, megfelelési kényszerektől és feltűnési láztól terhelt világunkban nem kerülhet színpadra. (Pedig Dürrenmatt kicsit sem volt kommunista.)

Dürrenmattnál soha nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki aljasabb? A gyenge férfi, aki fiatalon, a társadalmi pozícióját féltve szemét módon eltaszítja állapotos szeretőjét, vagy a megbántott nő, aki öreg korában, társadalmi pozícióját kihasználva megöleti őt, miközben egy egész várost dönt erkölcsi nyomorba. Mert ennek a darabnak a története rendkívül egyszerű. A főhősnő, a megbántott, megalázott, kitaszított nő tisztességtelen szeretőjét negyven évvel később bosszulja meg: akkor, amikor milliárdosként visszatér a falujában, és pénze révén azt csinál, amit akar. Ekkor már ő egyszemélyben a bíró, az ügyész, és ha nem is saját kezével, a hóhér is.

Dürrenmattnál egy másodpercig nem kérdés, hogy a darabban szereplő férfi bűnös. A férfi viselkedése már a darab elején, az expozícióban olyan tenyérbemászó, hogy eleinte örülünk szenvedéseinek. Dürrenmattnál egy másodpercig sem kérdés, hogy tette elítélendő. De Dürrenmattot nézve egy idő után feltehetjük a kérdést, hogy mi a helyes büntetés? Vajon helyes-e a jogos sérelmet akkor megtorolni, amikor a bűnös már képtelen a védekezésre? Vajon helyes-e a jogos sérelmet oly módon megtorolni, hogy azzal másoknak, sokaknak, egy egyész városnak okozunk maradandó erkölcsi károkat?

Hány megbántott ember álmodozik néha arról, hogy sérelmeikért visszavághasson? Hány megbántott ember álmodozik néha arról, hogy bántalmazóik egyszer hatalmukba kerüljenek, kiszolgáltatva kényükre, kedvükre? És kinek nincsenek sérelmei? Ki az, akit soha meg nem bántottak?

Miért fontos ma, éppen ma nekünk ez az öreg hölgy? Mert bemutatja, hogy az ember, ugyanúgy, mint a csoportosan élő lények mindegyike, kiközösíti, megöli a gyengét, félreállítja az öreget? Mert bemutatja, hogy a múlt bűnei soha nem évülnek el, minden cselekedetünket bármikor számon kérhetik rajtunk? Mert bemutatja, hogy az igazság keresésének leple alatt lehet a legnagyobb aljasságokat elkövetni?

„Mi elsősorban az igazságérzetbe vetett hitet akarjuk megvalósítani.”, „Mert nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.” – mondják a városka lakói, mielőtt megölik polgártársukat, azt a polgártársukat, aki semmiben nem különbözik tőlük, éppen azt, akivel minden disznóságot közösen követtek el. (Az idézetek Fay Árpád fordításából származnak.)

De azt vegye mindenki figyelembe, amit a bűnös (és Dürrenmatt) mond: „Engem megölhettek, nem tiltakozom, nem védekezem... de az eljárás terhét nem veszem le rólatok.” Igen, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy milyen megtorló eljárásban vesz részt, mihez adja a nevét, mi ellen nem tiltakozik. És a súlyosan megbántott asszony mondja a Dürrenmatt darab vége felé: „A világ ringyót csinált belőlem, most én csinálok bordélyházat a világból.” Ezt azért nem lenne szabad megengedni! Ráadásul ma már a világ nagyon is törekszik mindinkább bordélyházzá válni. Ma már az szinte nem is kérdés, hogy eladjuk-e pénzért, pozícióért, hírnévért a testünket, a tudásunkat, a lelkünket, csinálhat-e a világ ringyót, prostituáltat, szakmai megalkuvót belőlünk. Ha nem vagyunk elég erősek, könnyen csinálhat. De akarunk-e mi is bordélyházat csinálni a világból? Akarunk-e mi bordélyházban élni?

Kérdések a rossz oldalról

„Pali emlékére”

Szögezzük le a kezdet kezdetén: blogíró szerint az erőszak, a hatalommal való visszaélés minden formája, még a legkisebb mértékű is elítélendő, legyen az bármilyen erőszak és bármilyen hatalom. Ez blogíró több száz oldalnyi jó vagy rossz (inkább rossz…) írásából bizonyosan kiderül, ezt felesleges lenne újra alátámasztani. De borzasztó vita van ma kialakulóban az önmagát műveltnek mondó világban. Egy olyan vita, amely mindenkit érint, amely élethelyzet mindannyiunk, igen, remélhetően csak kisebb és nem nagyobb mértékben mindannyiunk életében előfordult, és amely vitában mindenkinek állást kellene foglalnia.

Blogíró mégis csendben maradt volna, mert azonnal tudta, hogy ha megszólal, akkor ő bizony a „rossz” oldalra fog állni. De kapott egy telefont egy nagyon kedves régi nőbarátjától (maholnap már a barátnő szót sem merjük leírni…), és így most azt gondolja, mégis írnia kell. Vállalva a mocskolódó FB kommenteket, vállalva esetleg a legőszintébb önvizsgálat után is kimondható: bizonyosan hazug #metoo bejegyzéseket.

Mert erről lesz szó. Három idézetben, megválaszolhatatlannak látszó kérdésekkel.

Volt egy adás, egy olyan adón, amelyet blogíró ist’biz soha nem néz. De akkora nyilvánosságot, annyi elutasítást kapott, hogy utólag megnézte a felvételt. Ebben volt egy nagyon elítélt mondat:

Egy: „Vannak színésznők, akiknek meg lehet fogni a fenekét, és vannak, akiknek nem”

A párizsi fenékcsipkedő az első világháború idején még közismert fogalom volt. Soha, senki nem tekintette követendő példának, szerencsére mára már kipusztulóban van. De létezett, szabadon járkálhatott, és megörökítést nyert többek között egy olyan könyvben, amelyben a világirodalom egyik legtisztább, legkedvesebb nőalakja szerepel. Eric Knight Légy hű önmagadhoz című szuperromantikus könyvét minden kamasznak el kellene olvasnia, akár még Knight másik, agyonolvasott könyve, a Lassie hazatér helyett is. Ebből a könyvből vettük a következő idézetet.

Kettő: „Vannak rendes lányok, és vannak nem rendes lányok, ennyi az egész. És ha egy nem rendeset fogsz ki magadnak, akkor a pokol is az ígéretek földjének számít, ahol majd megnyugodhatsz egy kicsit halálod után. Ha meg egy rendeset kaptál, akkor a halálod után szívesen mész a pokolba is, mert tiéd volt az egész mennyország, amelyet férfi csak kívánhat magának.”  (fordította: Nemes László)

Ilyen egyszerű. Vannak rendes férfiak, és vannak nem rendes férfiak. És ha a fenékcsipkedő ki is hal lassan, észre kellene venni, hogy a probléma kicsit sem új. Ráadásul számtalan, kiváló elemzése is készült itthon is, magyar nyelven is. Az egyik legjobbat ki más, mind Karinthy Frigyes készítette el a „Menj, és add el magad!”írásában.

Három: „…akadt olyan férfi, aki csak többet volt hajlandó felajánlani, mint amennyire szükségem van, annyit semmi esetre... Kaláccsal kínáltak, ha „megértem” őket - ők nem voltak hajlandók „megérteni” egyszerű óhajomat, hogy kenyérre van szükségem. Ékszer és pezsgő bőven szerepelt az ajánlatban - egy tányér leves ritkábban.”

(A mondatokat természetesen egy nő mondja.)

Ilyen egyszerű. Három idézetben összefoglalható.

Blogíró mégis bizonyosan jobban tette volna, ha csendben marad, mert a konklúzióban ő bizony most a rossz oldalra fog állni. De kapott egy telefont egy nagyon kedves régi nőbarátjától, aki elmondta, hogy meghalt a nála húsz évvel idősebb férje, kivel harminchat évig élt boldogan. Pali még a háború előtt született, világéletében tökéletes, régimódi úriember volt, sokan ki is nevették ezért. De sokszor mesélték feleségével együtt nevetve, hogy a harminchat évet megélt igaz szerelmüket a lány formás fenekének látványa indította el. Amely popsi kicsit sem véletlenül volt „jókor volt jó helyen”, és nem lett feljelentés sem az egy kicsit sem véletlen érintésből. Amit egy valódi úriember keze művelt, még a házasság előtt, engedélykérés nélkül.

Merre tovább? Mi lesz most? Hol a határ? Hol fogunk megállni?

A „nem az nem”, de szabad-e tévedni, szabad-e félreérteni egy csillogó tekintetet? Mindent ki kell mondani? Szó szerint? Kimondva, a dolgokat nevén nevezve elvész a varázs. Tilos a csoda, a gondolat kitalálása, a titkos vágyak beteljesítése? Hogyan üzenheti meg egy nő, hogy mi a titkos vágya? Hogyan üzenheti meg egy férfi, hogy mi a titkos vágya?

A „nem, az nem”, de szabad-e észrevenni egy íróasztalon áthajló mély dekoltázst? Szabad-e egy íróasztalon mély dekoltázzsal áthajolni? Egy vonzó tekintet is hatalom. Mennyire lehet fontos az adott cél elérése? Mit érhet meg az adott cél elérése? Hol kezdődik a gyűlölt áldozathibáztatás és hol végződik a játékos cicázás? Hol kezdődik a szemét kihasználás és hol végződik a buta félreértés? A „nem, az nem”, de szabad-e ajtócsapkodva kimenekülni egy értekezletről, ha a szemben ülő kolléganő a feje fölé emelve mindkét kezét vékony blúzban nyújtózkodik?

Merre tovább? Mi lesz most? Hol a határ? Hol fogunk megállni?

Hogyan fognak indulni a szerelmek? Hogyan fognak kezdődni a házasságok? Archiválni kell minden kezdeményező e-mail-t? Írásban, két tanú előtt, magánokirat kibocsátásával engedélyt kell kérni minden spicces simogatásra?

És miért csak a szexuális erőszakot gyűlöljük? Miért nem gyűlöljük legalább ennyire látványosan a zsarolással kikényszerített szerződés-aláírásokat? És miért csak a szexuális prostitúción háborodunk fel? Hol ítéljük el a súlyos szakmai prostitúciót? Hol ítéljük el a tudatosan hamis szakvélemények íróit? Hol ítéljük el a korrupt szerződések elfogadóit? Hol ítéljük el a pénzért, hatalomért bármire hajlandó férfiakat és nőket?

Természetesen vannak védhetetlen, védeni nem szabad, szigorúan elítélendő cselekedetek. A köztörvényes bűnözés büntetőjogi kategória. Az erőszak, a hatalommal való visszaélés minden formája elítélendő, legyen az bármilyen erőszak és bármilyen hatalom. De ezek a kérdések sürgős választ várnak és a választ aligha a bulvármédia fogja megadni.

Lehet, hogy az önmagát műveltnek mondó világ mégsem annyira művelt?