Shakespeare: Hamlet (Örkény István Színház, az idézetek
Nádasdy Ádám fordításai)
Blogíró pár hete ott hagyta abba az írást, miszerint
„vasalni vagy nem vasalni …” Akkor még olcsón poénkodott anyóson s menyén, és
nem jutott eszébe, hogy már régóta megvette két pompás jegyét a legújabb Hamlet
előadáshoz, ahonnan ezt a szállóigét ferdítette. Az Örkénybe ismét azt az
immáron cseppet sem kicsi leánykáját cipelte magával, akinek színházi élményeiről
sok-sok év óta, még papír alapon megjelent firkálmányaiban is írt. Kisasszonyka
jól nevelt gyermek (vagy annak igyekszik látszani), nem húzta a képét, pedig
utólag bevallotta, egészen biztos volt benne, hogy egy szomorú darabon ő bizony
unatkozni fog. Nem így történt…
Hogyan élvezheti egy normálisan lázadó tizenéves a négyszáz
évvel ezelőtti mondatokat? Miféle mintákat láthat a színpadon, amit maga körül
is lát? Hiszen ha nem lennének ilyen figurák, akkor üres teátralitás lenne
minden, pedig ebben az előadásban nyoma sincs a sötét drámai fontoskodásnak. Az
előadás végig szórakoztató, úgy, ahogyan Shakespeare (gondoljuk mi…) elképzelte.
Jól érezzük magunkat, miközben szinte együtt szerencsétlenkedünk a valóban
folyamatosan töprengő herceggel. Egy percre sem csodálkozunk a történéseken, mert
tudjuk, a focidrukker király és egy wittenbergi elitegyetemről hazatért diák ma
is nehezen értene szót egymással. Hamlet el is mondja a beképzelt, félművelt
Poloniusról, ki ma is megtalálható az „udvar” minden szegletében, hogy „Ennek
bohózat kell vagy disznóság, különben elalszik.” Az is mindegy, melyik csatorna
híradóját nézze valaki, ma is csak az igaz, hogy „A mai világban aki becsületes
az egy a tízezer közül”, legfeljebb az egyik csatorna erről, a másik meg amarról
állítja, hogy gazember. És a statisztikai adatok alapján az sem vitatható, hogy
„Ezt a szédült-fejű ivászatot szemünkre hányja Kelet és Nyugat”, noha a
bulinegyedben az angol vagy dán ifjak sem szoktak szomjan maradni. Hogy
melyiküket hívják Hamletnek, melyiküket Horatiónak vagy Fortinbrasnak, nem
tudjuk, éjfél után már nem is kérdezzük.
De ezek túl egyszerű áthallások és csak abban segítenek,
hogy folyamatosan jól érezzük magunkat. Még az is csak felületi hasonlóság,
hogy ez a tesze-tosza kiskirályfi valóban igen közel áll a reklámok még egy
fogpasztát is kiválasztani képtelen mai férfiideáljához (már, ha valóban az a
pasi a mai nők férfiideálja…). Ezt a Hamletet látva az ember tökéletesen
megérti a Demona forgatókönyvíróját, amikor a Csipkerózsikát sikertelenül
csókolgató kisherceget seggen csúszva távolították el a palotából. Hamlet tutyi-mutyisága
talán ma már divatba is jött.
Ugyanakkor a foci, mint motívum, mint díszletelem már lassan
unalmassá válik. A „Katonában” sem jött be, ott is zavaróvá vált. Megértjük,
hogy a mi wittenbergi neveltetésű művészeinket zavarja a drukkerek nem éppen
emelkedett stílusa, de a megoldás semmiképpen nem a parlagi kifigurázás. Ez egyedül a zárójelenetben hatásos, amikor az európai módra
öltözött, disztingvált (és valóban norvégul beszélő) „norvégok” csodálkozva
nézik azt a mészárlást, ami „Dániában” történt, ahol addigra a szurkolók helyét
csontvázak váltották fel. Bagossy igen magas színvonalú rendezése és Polgár
Csaba tökéletes improvizációs képessége probléma nélkül még azt is elbírja,
hogy egy nagyszájú, de rendkívül szimpatikus gimnazista feljöjjön a színpadra,
és hosszú időn keresztül részévé váljon az előadásnak. (A nézők is inkább csak gyanakodhatnak,
hogy a srác aligha része a mindennapos műsornak, mert szegénynek szó szerint
keze-lába reszketett, amikor a nagyszínpadon kellett helyt állnia.)
Szerencsére még akkor is nehéz, vagy szinte lehetetlen
ellenállni a mai életünkre vonatkozó értelmezésnek, ha az unalomig lerágott
stadion-hasonlattól eltekintünk. Mert az igazi fontos kérdés ma is az, amit a
Király tesz fel magának, de feltehetne mai életünk számos szereplőjének is:
„Kaphat-e az ember bűnbocsánatot, míg élvezi bűne gyümölcsit?” Vajon meddig
tartható viselkedés, amit Polonius említ, hogy „ájtatosan, kegyes tettekkel,
cukormázba vonjuk az ördögöt is.” Azt lenne fontos végre meglátni a több száz
évvel ezelőtt megírt mondatokban, hogy nem elég minden vasárnap (esetleg
szombaton) álszent módon ott ülni a Templom első sorában, ha valaki a hét hat
napján csal, lop és hazudik.