1:1

Kodály: Háry János (Erkel színház évadnyitó előadása, 2013. október 6-án az aradi vértanúk emléknapján)

Amikor blogíró hét évvel ezelőtt elkezdett színházról „Ajánlót” írogatni, megfogadta, hogy csak a jó darabokat említi. Blogíró nem kritikus, nincs képzettsége, tehát nincs joga értékelni mások munkáját. Így aztán amikor fél éve először elment a többé-kevésbé felújított Erkel Színházba, hogy végre elvihesse gyermekeit egy olyan János vitézre, ami valóban nekik lett feldolgozva, nem írt egy sort sem. Igaz, még azt is megbánta, hogy szegény kis kölkeit elvitte magával… Na, olyan rossz színházat régen látott… Hogy kerül klasszikus balett egy operettbe? Miért mosolyog idióta módra az udvarhölgy a francia király udvarában, amikor éppen a legrosszabbul áll a csata? Miért lett szerecsennek maszkírozva az egyik huszár? Képtelenség. Egyre csak Alföldi csodás János vitéze járt az eszében…

Ilyen rossz kezdés után meglehetősen óvakodva csapta hóna alá ismét a két kicsit, különösen, hogy nem tudja titkolni, komoly előítéletei vannak Vidnyánszkyval szemben. Márpedig ez a Háry Debrecenből jött. Hiába mondták szakember barátai, hogy nem kell a szegény nagyszájú, nagyétvágyú, nagyravágyó urat minden téren utálni, mert rendezőnek kiváló, blogíró már nem fog megváltozni: élete végéig a gyengébbek, a kitaszítottak, a lenézettek, a kinevetettek oldalán fog állni. Nyilván, hiszen ő maga is oly sokszor volt gyenge, kitaszított, lenézett, kinevetett.

Aztán mégis, elég gyorsan be kellett vallania: ez a Háry igen jó.

És nem csak azért mert az Operából is kirugdosták az öregeket: megfiatalodott a zenekari árok, megfiatalodtak az énekesek. Lehet, hogy az évadnyitó előadás tiszteletére, de a fiatalka zenészek igencsak pontosan játszottak, Örzse, Háry tökéletesen énekelt, a férfikórus, a férfitánckar nagyon jó volt. Ezt még blogírónak is el kellett hamar ismernie, hiába tartozik maga is az kirúgandó öregek közé…

Végül egyre jobban kiderült, hogy akárhogy is van, meg kell hagyni, Vidnyánszky is mindent tud a színházról. Itt-ott lehet vitatni a rendezést, blogírónak többször sok volt a mozgás, de ennek a darabnak ez volt az egyetlen „felnőtt” előadása (és a nézők fel még így is gyerek volt), ezen túl már csak iskolások jönnek, több tízezren. Nekik nem lesz sok, ők rövidre vágott rajzfilmeken edződtek, éppen mint blogíró nagylánya, aki végig élvezte a rendezői poénokat. A máskor annyira iskolásan merev és unalmas gyerekkórus itt köpőcsövezett éneklés közben (éppen, mint blogíró hajdani iskolájában, alig pár száz méterre a színháztól), a császár úgy ugrál, mint a csodálatos mandarin a régi koreográfiában, a női kórusból kirángatott hölgyek oly kecsesen nem tudtak táncolni, hogy az imádni való volt. A láthatóan méregdrága díszlet és jelmez kiváló, a forgó használata tökéletes, és mielőtt megint politizálni kezdenénk, észrevehetjük, hogy a szcenikára már egy fillér sem jutott, a maga a színház még frissen mázolva is eléggé lepukkadt, a fényvetők a régiek, a villanymadzagok körben kilógnak a színpad körül a falakból, az öreg kampók ott búslakodnak a falon. És semmi nem volt túlmagyarkodva, túlbusongva, a „Tiszán innen, Dunán túl” és a „Sej, Nagyabonyban…” viszont nagyon működött, a gyerekeknek még otthon is a fülükben motoszkált.

És noha nagyon pontosan tudjuk, hogy még a legnagyobb tehetség sem igazol minden tisztességtelenséget, kíséreljünk meg várni öt évet, és csak utána ítéljük meg Vidnyánszky művészetét. Egy jó pesti estét már köszönhetünk neki.

Három a magyar igazság

Szörényi, Bródy: István, a király (Szeged, 2013. 08. 20.)

„Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

[…]

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.”

(Illyés Gyula: Ki a magyar)

Blogíró hezitált, írjon-e a szegedi IK-ról, mert az előadást a tévé is közvetítette, tehát biztosan mindenki látta. Akkor minek írni róla? Aztán beindultak a vélemények, és most már meg nem állja, hogy el ne mondja a magáét.

Először is kár vitatkozni arról, hogy mennyire autentikus ez a változat, hiszen a darab két szerzője él. Ha a szerzők bármivel nem értettek volna egyet, akkor nyugodtan letilthatták volna, akár az utolsó percben is. Joguk lett volna rá, és egészen biztos, hogy e nélkül a bevétel nélkül sem haltak volna éhen. Feltételezhetően még mindkettőben van annyi kurázsi, hogy meg is tették volna, ha helyesnek látják. De nem ez történt, hanem éppen az ellenkezője. Vajon miért állt ki tavasszal Szörényi Levente Alföldi mellett? Hasonlítana a világnézetük? Amennyire ismerjük, cseppet sem. Közeli barátok lennének? Szinte kizárt. De Szörényi is, Alföldi is, magas színvonalon űzi azt a művészi hivatást, amit választott magának. És akár sikerük van, akár nincs, akár támadják, akár imádják, a saját útjukat járják. Biztos, hogy Alföldi ezzel az előadással tisztelegni, és nem csak pukkasztani akart. Mint a négy évvel ezelőtti „botrányos” (csudát botrányos: kiváló) János vitézzel. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell látnunk, rá kellene végre ébrednünk: nincs Tündérország, nincs egyetlen igazság. Legalább három van… Ezért volt érdemes elővenni ezt a darabot, amit az elmúlt 30 évben, lássunk be, sokan, sokféle módon használtak már, sokféle nemtelen célra.

„Szállj messze, szállj magasra

Szél könnyű szárnyán szállj

Új tavasz hírét vidd el

Szállj fel szabad madár!”

Aki ott volt 83-ban, az emlékszik: a Városligetben mindenki, népi is, urbánus is hitt abban, hogy lesz új tavasz. Sok-sok új tavasz. 30 év után már mind rájöttünk: ebből a reményünkből semmi nem valósult meg. Hogy szegény szabad madárnak miért kellett kimúlnia, azt majd a történészek kiderítik. Hogy az egész fiatalságukat, egész felnőttkorukat átküzdő nemzedéknek miért nem sikerült a valós szabadságot, a belső megbékélést, a nyugalmat megvalósítania, azt majd a művészek feldolgozzák.

Szegeden háromszor gyúltak fel a nézőtéri fények az előadás alatt, meglehetősen szájbarágósan hangsúlyozva, hogy most a nézők is be lesznek vonva három fontosnak vélt gondolat átérzésébe (a tévéfelvételen ezt aligha lehetett használhatóan megvalósítani, így aztán nem kizárt, hogy a tévéfelvételből éppen a legfontosabb hatáselem hiányzott):

1. „Adj békét, Uram!” Erre a motívumra épült fel az egész mostani előadás. Réka lett a központi figura, és alighanem igaza van a rendezőnek: ő az egyetlen, aki épeszűen gondolkodik. Hiába történik minden úgy, ahogy Sarolt szeretné, hiába négyelik fel Koppányt, hiába koronázzák meg a mamahotelből éppenhogy kilépett Istvánt, béke ebből még nem született. Mind a mai napig sem.
2. „Jaj, de unom a politikát!” Már az is eredmény, hogy ez a dal benne maradhatott a mostani előadásban, és nem vágták ki, mint annyiszor a 30 év alatt. Az, hogy az ország sok polgárával együtt a rendezőnek is sajnos ez a második legfontosabb üzenete, teljesen érthető. Ha a kritikusok sokallják, hogy ötvenszer vagy százszor mondja el a színpad, hogy „Unom”, akkor vegyüljenek el a nép között, és hallgassák meg, amint az emberek naponta nem százszor, nem ezerszer, de milliószor ismétlik ugyanezt: „Unom, unom, unom, unom… ”
3. „Himnusz” Hihetetlen módon, ennek az előadásnak, ugyancsak, mint a 30 év előttinek, szerves része tudott lenni himnuszunk. Nem lett belőle felesleges magyarkodás, de nem lett belőle oda nem illő zavaró magyarázkodás sem. Nem lőjük le az előadás végének megoldását, hiszen az RTL jóvoltából több millióan látták, de a szent korona valóságába szorult szereplőket nézve az először kissé megdöbbent, még felállni is majdnem elfelejtő nézők éppen a Himnusz alatt gondolhatták végig: ki is lett bezárva, hova? Ki van benn, és ki van kívül? Hol a helyünk: kívül vagy belül? És jó volt hallani, hogy az utolsó sorokat már itt-ott a nézők is énekelték. Feltételezhetően azok, akik megértették az előadást.

A hivatalos kritika fanyalogjon ma is nyugodtan, hiszen harminc éve is azt tette. Mit mondhatunk nekik? Igen, a koreográfia valóban csapnivaló volt, az új, „szimfonikus” hangszerelés többet ártott, mint használt, a hintaló, az pedig végképp vérciki. És tudjuk jól, hogy a Kárpát-medencén kívül senki meg nem érti, miért kell még ma is ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Talán belül sem. Az „IK” problematikája csak nekünk, magyaroknak, az Illyés által meghatározott magyaroknak érthető. Szegeden is hiába volt a kiváló angol fordítás a kivetítőkön, a külföldiek a szünetben megszöktek. Magyarról magyarra pedig már régen nem tudunk fordítani. 

De mégis: 

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

(Illyés Gyula: Bartók)

Akkor lesz ...

az egyenjogúság teljes, ha a sakkban a király nem lesz fontosabb a királynőnél...

(bocs...)

Professor Unrat

Heinrich Mann: A kék angyal avagy egy zsarnokság vége (Örkény Szinház)

„Professor Unrat”: ez volt a címe Heinrich Mann (Thomas Mann bátyja) 1905-ben írt, novellánál alig hosszabb kisregényének. A Project Gutenbergnek hála, ez ma már bárki számára ingyenesen elérhető (eredeti nyelvén…). Nálunk „Ronda tanár úr” címen ismerik, sajnos rendkívül kevesen, bár azért ez nem akkora csoda, mert mint olvasmány nem túl elviselhető. Ellenben elég sokan tudják, hogy a novella alapján 1930-ban készült film hozta meg Marlene Dietrich számára a nagy kiugrást. Igaz, ez olyan lehetőség volt, amit manapság a feministák teljes mértékben elítélnek: a forgatókönyv szinte kizárólag a színésznő „adottságaira”, konkrétan: formás lábának mutogatására épült. De még akik jól ismerik blogírót, most az egyszer kivételesen ne azt várják, hogy azokat a k. hölgyeket nevezi nevükön, akik környezetében ma is „adottságaikkal” kívántak vagy kívánnak előnyt kivívni maguknak (bármennyire is jó vagy rossz emlékeket hagytak maguk után), hanem, mielőtt a mű hazai bemutatójának érdemeit értékelnénk nagyra, értékeljük igen sokra Marlene Dietrich pályáját, amelyet ilyen „alantas” módon indított. Vajon kevesebbet ért a színésznő nácik elleni kemény kiállása a 30-as évek közepén, mert karrierjét a lába mutogatásával kezdte? Vajon nem számít semmit 44-ben az amerikai katonák lelkesítése a „Lili Marleen”-nel, mert őt tekintik a vamp, a férfiak életét megrontó nő prototípusának? Vajon semmit nem érnek az „Ítélet Nürnbergben” és a „Vád tanúja” főszerepei, csak mert egyszer total planban láttuk a bugyiját (egyébként: nem láttuk…)? El szabad felejteni a „Hova tűnt a sok virág”-ot, ami az 50-es években az egyik alapvető háború ellenes dal lett? Ki van zárva.

Sőt, éppen az álszent előítéletek ellen kellett elkészíteni Pesten is a „Kék angyalt”.

Mert az Örkényben bemutatott darab elsősorban nem a „szörnyű” züllést pellengérezi ki, hanem az örökös megfelelni vágyás értelmetlenségét, céltalanságát, jövőtlenségét mutatja be. Posvány tanár úr nem attól sajnálatra méltó, ami vele a színpadon történik, hanem már eleve szánakozva látjuk 57 évével, noha elsőre aligha azonosítjuk, miért? Az indok végül is sablonos: a tanár úr és főnökei álszent fennköltsége, tisztasága, erkölcsössége nem sajátjuk, ők soha nem magukat mutatják a világnak, hanem azt a valakit, akinek elképzelésük szerint mutatkozniuk illik. Nekik nincs is önálló énjük: szájukból az elvárt mondatok jönnek, fülük csak azt halja, amit hallani illik, és csak azt teszik, amit a „társadalmi helyzetük”, az iskolaigazgató, a polgármester, és azok szupererkölcsösnek látszó feleségeinek szerepei szerint a „világ” elvár tőlük. A tanítványok a szokványos színpadi sablon szerint koruknál fogva természetesen nem hajlandók erre a képmutatásra, de az előadás (elsősorban a többszörös szerepjátszás) nagy érdeme, hogy mozdulataikba már bele lehet képzelni későbbi kispolgári viselkedésüket. Kiepert, az ócska kis mulató tulajdonosa itt nem velejéig romlott, egyszerűen csak rémesen szerencsétlen, és a csinos Lola („die fesche Lola”), aki miatt a tanár úr elzüllik, egyszerűen csak annyira közönséges, annyira buta, annyira tanulatlan, hogy nem is ismeri az erkölcs fogalmát.

És itt kezdhetünk kicsit magunkra ismerni. Na, jó: magunkra nem, csak a szomszédunkra. A szomszéd úr, a kolléga az irodából az, aki tiszteletre méltónak mutatja magát, akkor is, amikor posványban fetrengő gondolatai vannak, a szomszéd és a kolléga az, aki erkölcsről prédikál, akkor is, amikor legszívesebben a posványban cuppogna a mocsokban.

Lassan rá kell jönni, hogy az alapvető probléma abban rejlik, hogy itt mindenki értéktelen. A tanár urat nem kell nagyon csábítgatni, ő saját maga viszi magát nyíl egyenesen tönkre. Ezért aztán meg is lehetne kérdezni, hogy vajon a professzor karrierjének ilyetén lezárása valóban maga a teljes züllés, amint azt a jó polgár, Heinrich Mann megírta? Vagy a vénülő kecske csak rácsodálkozik a világra, hogy valóban létezik olyan nő, aki elmondhatja, és el is mondja magáról, hogy „Ich bin von Kopf bis Fuß aufLiebe eingestellt”? (Internetet és/vagy nyomdafestéket tűrő módon nem tudjuk lefordítani. A „Liebe” itt nem a fennkölt szeretet értelemben használatos.) Tudjuk, a tanár úr összes megtakarított pénzét egy érdemtelen nőjére herdálta el. De mi lenne a 30.000 birodalmi márkával, ha nem szórja el Lolára? Ebből semmi nem derül ki a megírt szöveg alapján. Ne feledjük: Heinrich Mann nem Thomas Mann! (A tanár úrnak a dramaturgia egyszerűsége érdekében nem voltak gyermekei.) Ami az alig pár évvel korábban íródott Sollnes építőmesterben még tragikus, ami mára már mindennapos helyzet, az itt egyszerűen nevetséges.

Gothár rendezését már dicsértük más alkalommal, itt is igyekezett sokat hozzátenni a meglehetősen sematikus történethez. Gáspár Ildikó ismét kiválóra vizsgázott dramaturgiából. Az Örkény színészei hatalmast játszanak, különösen a „fiúk” által alakított, gyakorlatilag néma polgárfeleségek alakjai „dobnak” jelentősen az előadáson. Talán nem véletlen, hogy a Nemzetiből okkal vagy ok nélkül elmenekülő (ez öt év múlva derül ki!) művészek nagy része ősztől itt lesz látható. A tanár úr rommá válásának ábrázolása alapvetően különbözik a német filmben és a magyar színpadon, de mindkettő hihetetlenül hatásos. Marlene Dietrich bájainak hatására a filmbéli tanár úr nyílt színen kukorékol a mocskos kabarészínpadon, Szandtner Anna combközének imádata eredményeképpen „Pesten” a professzor piszkosrózsaszín kötényben mosogat, miközben a feleségül vett kurva eredeti mesterségét folytatja a város előkelőségeivel a tanár úr saját lakásában. Ez maga a csendes polgári idill, de innen már bizonyosan nincsen lejjebb.

Csapongó generációk - II.

Mottó, továbbra is: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”

Blogíró szabin van. Billentyűzetét a nagy magyar Alföld közepén veri. Egy olyan csodás helyen ül a „Belső tó” partján, ahol egyszerre található meg a csendes, ligetes kemping, a 25-ös, kristálytiszta vizű úszómedence és olyan lágy gyógyvíz, amelyben a legelkényeztetettebb vízilovak is boldogan heverésznének. Noha a vizesblokkok építéséhez felhasznált anyagok a létező legolcsóbbak, a kivitelezés is csak rendes kontármunka, de a sárga műanyag tetejű étteremben egy pesti sör áráért mérik a menüt, ráadásul ugyanazokban a bódékban, mint 25 éve. De ma már természetesen mindegyik kis halsütöde megfelel a HACCP előírásainak, és a puritán, de nagyon tiszta faház is ingyenes WiFi-vel ellátott. Ez az egész csodavilág nem kis mértékben a valaha itt volt hatalmas szovjet katonai bázisnak köszönheti létét, amelynek romjai fizikailag még ma is az ország legnagyobb (!?) repülőterét alkotják, 100% állami tulajdonban. Igaz, egyben a legelhanyagoltabb repterünk is. Ahol valaha a világ bármilyen típusú nehézbombázója könnyedén földet ért, ma már egy kávédarálót is kockázat letenni, pedig a métervastag betont, a légi térképen is jól látható extra széles futópályát az oroszok nem vitték magukkal. Hiába, mi végtelenül gazdagok vagyunk!

Blogíró tehát ül a teraszon, nézi a nádasban kergetőző madarakat (a nevüket persze nem ismeri…), és mint nyuszika „reszeli a körmét”: ír, hülyeségeket. Leghelyesebb, ha folytatja elmélkedését a minigenerációk közötti szakadékokról, azon merengve (jó dolgában), hogy miért is képtelen megérteni társait egy-egy, korban egymáshoz annyira közel álló hazai polgár?

A forradalom évében hagytuk abba, tehát innen folytatjuk.

Az 1956 és 1962 között születettek ma 50 körül, már kicsivel 50 felett járnak. Az egész életük hatalmas ellentmondások között, csendes összevisszaságban telt. Mire feleszméltek, a nagy politikai viharok elcsendesedtek, a legtöbb fogoly lassan-lassan kiszabadult. Létrejött egyfajta unalmas, hányingerteli nyugalom, megkezdődött a kádári konszolidáció. Gyermekkorukban a tévé volt a sláger, a politikusok helyett már a hírolvasó bemondókat és a sportriportereket sztárolták. Akkor még csak nagyon kevesen és nagyon csendben morogtak a „népek ópiuma” ellen, az Adáshiba megírásakor az ő generációjuk éppen kamaszodott. De egyáltalán hányan ismerték akkor azt a darabot? (pedig az egyik legbefolyásosabb pártkáder írta…). Fiatalkorukra létrejött a „jó öreg” firdzsiderszocializmus, számukra a lázadás szinte értelmét vesztett lett. A hippikorszakból ők már kimaradtak, ha megnövesztették a hajukat, nem csapták ki a őket gimnáziumból. Zenéjük már nem a lázadó Illés, Omega, és még nem a kemény Beatrice, hanem a békés Neoton Familia lett. Családalapítás után csendben dolgozhattak, és a nagy átalakuláskor, 1989-ben éppen a legjobb felnőtt korban, a 30-as éveik elején jártak. De ez csak kevesük számára hozott sikereket, ezért aztán közülük lehet igen sokkal ma London és Stockholm utcáin találkozni, mert érvényesülési lehetőségeiket legnagyobb pechükre elsöpörte
 
az 1962 és 1968 között születettek szerencsés generációja, akik viszont éppen egyetemisták, pályakezdők voltak a 80-es évek végén, ezért igen aktívan kivehették a részüket a nagy politikai változásokból. Az ő békés gyerekkorukban még csak kevesen küzdöttek a stabilizálódott, világszerte elfogadott, de folyamatosan gyengülő kádárista rendszer ellen. Ha Budapesten éltek, akkor szüleik mindőjüket elvitte a Bábszínházba megnézni a Süsü, a sárkányt, hogy egy életre megtanulja az a kölyök, miszerint a „lepke akkor szép, ha szabadon lebeg”. Lázadó kamaszkoruk ugyan még a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének látszólag megállapodott korszakára esik, amikor kívülről nézve senki elképzelni sem tudta, hogy az a rendszer valaha is megváltozhat. De közülük a szerencsésebbek 15-16 évesen már táncoltak a Fehérvári úti táncházban, és egyetemista korúak voltak, amikor komplett évfolyamok álltak a frissen megalakult pártokhoz, ide vagy oda. Nem véletlen, hogy az Egyetem téri jogászok ma is inkább ehhez, az ELTE egykori hallgatói, akik ma sokan a média annyit átkozott munkásai, inkább ahhoz a párthoz kötődnek. Velük nyíltak meg az ellenzék törzskocsmái, a Mérleg és az első LeRoy, amelyek a valóban világmegváltó beszélgetések mellett gyönyörű, nem csupán a hazafias érzelmektől dagadó keblek, igen vékony gyolcsszoknyák, és hosszú fekete hajfürtök tucatjait is vonzották az átvitatkozott (és átborozott, átsörözött) éjszakákon. Antall József miniszterelnök úr ugyan nem vette őket komolyan, de visszatekintve ma már beláthatjuk, ebben nem neki lett igaza. A számítógép használata számukra mind a mai napig kihívás, és bár mára szinte mindegyikük megtanulta az e-mail használatát, a közösségi oldalak, a világ teljes tudásanyagának elérhetősége még nem változtatta meg jó kis konzervatív életüket.
 
Nem így a 1968 és 1975 között születettek, a mára megállapodott negyvenesek életét. Nekik már csak kisgyerekkoruk esik a „gulyáskommunizmus” virágkorára, de azért szüleiktől legtöbbjük még elsajátítja a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvű viselkedést. Akkoriban sokak számára még elképzelhetetlennek tűnt, hogy az az erős, jól kiépített és lelkes spiclihálózattal rendelkező rendszer valaha is összeomoljon, ezért ezek a gyerekek kisiskoláskorukban még egy erős diktatórikus rendszer működését ismerték meg, mint jól működő, biztonságot nyújtó környezetet. Az ő kiskamasz korukra esik a kereskedelmi televíziózás megjelenése, sokuk iskola után a délutáni romantikus sorozatok bűvöletében nőtt fel (ha sem apa, sem anya nem volt otthon), és még szinte gyerekek, csak 15 év körül lehettek, amikor a Szánkózódombon bemutatták a ma már történelmi jelentőségűnek látszó István, a királyt. Kamaszként, amikor a politikával először ismerkedtek, már csak a peresztrojka nyitottságával találkoztak, és mire egyedül is utazni vágytak, már saját világútlevelük volt. Noha még látták Hegyeshalomnál a combvastagságú acélsorompókat, de már semmiféle félelmet nem éreztek iránta, a géppuskafészkek eltűntek. Lázadó kamaszkorukban végignézték amint szüleik a Gorenjéket cipelték a Wartburgok tetején, majd együtt örültek velük, amikor be lehetett hozni az újnak látszó Opeleket. Nekik már szinte mindőjüknek lett saját számítógépe, közülük már senki nem idegenkedik az elektronikus kereskedelem használatától sem. De ők estek bele felnőtt fejjel legtöbben a 2000-es évek elejének látszat-fellendülésének a csapdájába, közülük gondolták nagyon sokan, hogy az egymással a hülyeségben versengő kereskedelmi bankok által kínált teljesen megalapozatlan hitelekből prosperáló gazdasági fellendülés örökké fog tartani. Legtöbbjük munkahelye már privatizált nagyvállalatnál vagy az új közigazgatásban volt, és akik közülük szerencsések voltak, azok esetében az első generációs főnökök nyugdíjba vonulása után ők adják ezen intézmények vezetőit. De sokuk szenved attól, hogy mégsem tudnak helyet biztosítani maguknak az elvárt pozíciókban, hiszen sok cégnél, közintézménynél alig pár évvel idősebb vagy esetleg sokkal fiatalabb náluk a főnök, és esze ágában sincs átadni nekik a stafétabotot.
 
Ráadásul itt vannak az újabb jelöltek. Ma már az 1975 és 1982 között születettek is bőven harminc felett járnak. Ők a régi rendszer merevségére már gyerekkorukból is alig tudnak visszaemlékezni. Legfeljebb egy-egy rémes óvodavezetőnő, egy-egy elviselhetetlen tanár emléke sejlik fel számukra, ha a szocializmus rémisztő alakjairól beszélnek körülöttük. Számukra legnagyobb trauma annak feldolgozása, hogy miképpen lehetséges, hogy míg kiskorukban, apa, anya, az elemiben a tanárnő, a néni a tévéből csak lelkesedni tudott a jövő szép reményeit ecsetelve, addig ma szinte kizárólag megtört, jövőtlen, letargikus emberek veszik körül őket. Egész gyerekkoruk, fiatalságuk a (hitelből finanszírozott) viszonylagos jólét, a bizakodás jegyében telt el, nem csoda hát, ha sokan kényelmesedtek el közülük, különösen, hogy a mai napig ható, itthon hatalmas károkat okozó gazdasági válság éppen fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk éveit törte sok esetben teljesen derékba. Ma már sokan a gyermekeiket nevelgetik, de közülük is jó néhányan képtelenek bármiféle célt mutatni számukra, hiszen eddigi életük nagyon-nagyon zivataros tapasztalati alapján kevesük tud valamiféle értelmes, hosszú távú célban hinni.
 
Kicsivel jobb helyzetben vannak az 1982 és 1989 között születettek. Közülük nem kevesen még tanulnak, még többen, a végzettek közül is sokan élvezik a „mama hotel” kényelmét, de akik befejezték már iskoláikat azok is még csak karrierjük elején tartanak. Ők már közvetlenül semmit nem éreztek az elmúlt nyolcvan év őrült szélsőségeiből, ők ismét egy olyan generáció tagjai lehetnének, akik, ha a napi politikai szamárkodástól meg lehetne szabadulni, akár normális életet is élhetnének. Gyermekkoruk az ország bizakodó időszakára esik, körülöttük mindenhol buzgott a tenni akarás. Tanáraik, ha nem is a legjobban képzettek, de mindenképpen a változás emberei voltak, legtöbbjük részt is vett a régi-új eszmék ismételt elterjesztésében. A mostani válság kitörésekor még éppen csak túl vannak az érettségin, egyetemen, a gazdasági problémákat még csak szüleik, rokonaik kesergésén, zsebpénzük elapadásán, lakáshoz jutási esélyeik ellehetetlenülésén érzik. De ettől még nem lesznek depressziósak, hiszen a párválasztás, a családalapítás legtöbbjüknek még előtte áll, és ebben a korban a kedves lábának simogatása fontosabb a kacsalábnál. Ők már teljesen az elektronikus kommunikáció gyermekei, közülük már egyre kevesebb fogadja el az aktatologatást, a hivatalos szervek fafejűségét, a munkahelyen tapasztalható nihilizmust, a „leszarom tabletta” tömeges alkalmazását.
 
Náluk is keményebben lázadhatnak, és reméljük komoly változatást fognak elérni az 1989 után születettek, akik már teljes egészében egy normálisnak tűnő korba születtek. Csecsemőkoruktól utazhattak, ahova csak szüleik kedve tartotta, egy percre sem korlátozta őket valutalap, statisztikai lap, határőrizeti szerv. Az ő gyerekkorukat zárta le a gazdasági válság kirobbanása, ami miatt sokuk családja igen nehéz helyzetbe került. Nem egy helyen ma már ismét hatalmas erőfeszítések árán, összefogva kell, sok esetben foggal-körömmel harcolni a fennmaradásért. Mivel nagyon fiatalok, legtöbbjüknek még nincs biztos egzisztenciája, nincs semmi tartaléka. Sokan küzdenek közvetlen megélhetési gondokkal, álláskilátásaik, hacsak az éppen aktuális politika nem segíti őket, botrányosak, néhányan ismét fizikailag küzdenek az éhezéssel. Lázadó kamaszkoruk végét most élik, és nem kétséges, hogy nagyon sokuk számára elfogadhatatlan mindaz, ami körülveszi őket.

Alakul a következő kemény nemzedék. Merre mehetnek?

Rendkívüli kiadás: Operation Dynamo, Hungary, 2013.

Az „Operation Dynamo” 1940 májusában egy második világháborús hadműveletnek volt a fedőneve. Ennek során csaknem 340 ezer katonát menekítettek ki, és szállítottak át a csatornán néhány nap alatt a németek által lerohant francia Dunkerque kikötőjéből Angliába. Mindezt nem a brit haditengerészet büszke flottája, hanem 933 darab civil, alapvetően picike, néhány tíz méter hosszú, tengerjárásra éppen hogy csak alkalmas kereskedelmi és halászhajó valósította meg.

Ez a menekülés jutott blogíró eszébe, amikor lehetősége volt részt venni a mostani árhullám elleni védekezésben. Munkára jelentkezéskor még politikai marketing akciónak tartotta az egész gondolatot, mert miért éppen a sok elkényelmesedett bürokrata segítsége oldaná meg ezt a súlyos helyzetet? Ide gépek kellenek, profik, katonák, hivatásos tűzoltók, rakodók, dózerek, kétéltűek. Lóerők: ezrével, tízezrével, százezrével, lehet, hogy millió számra. De természetesen első szóra jelentkezett, hiszen ha két vízmolekulát meg tud állítani, akkor már tett valamit, és hátha éppen az a két molekula dönti el, hogy bebugyborékol-e a víz valakinek a lakásába. De a frissen kinevezett büszke fiatalok is úgy gondolhatták, hogy nem esik le sem az öt, sem a hétágú újrafényezett korona egyik közszolga fejéről sem, mert igen sokan jelentkeztek.

Az első benyomások természetesen igazolták blogíró sokszor már saját maga számára is elviselhetetlen cinizmusét. A szegény, agyonhajszolt polgármester protokolláris köszöntése, aminek a sok köszönöm mellett fontos része volt, hogy ne együk el a kaját a kinn dolgozók elől. Majd küldenek nekünk is, kicsit később. (Valóban küldtek, éppen a legjobbkor.) A helybéliek úgy fogadtak, ahogyan az várható volt: a csoportok elkülönültek, mindenki külön dolgozott, „majd mi megcsináljuk, nem kell segítség”. Ha kaptak is feladatot a frissen érkezettek, az a legkevésbé lényeges, és a legkellemetlenebb volt: menjenek csak a hölgyek-urak a tűző Napra dolgozni. Persze, le is égtek, mint annak a rendje, de azért már látható volt, hogy ez nem kiváltság: az egyik nagyon szép felsőtestű helybéli srác háta ugyancsak rongyokban volt az előző egész napos lapátolástól. De meg is csodálta minden nő az izmait…

Aztán az első pihenőnél körülnézve eszébe jutott blogírónak Dunkerque. Itt, a sziget déli csücske felé, ahol nem a főutat, nem a Visegrádra eljutás egyedüli lehetőségét kell védeni, ide már nem jutott hivatásos. Egy-két vízügyes felügyelte ugyan a munkát, de ők is inkább egymás oktatásával foglalkoztak. Hiába, a homokzsákot másképpen kell hajtogatni a Dunánál, mint a Tiszánál! Itt alapvetően a polgárok maguk, saját gépeik, saját markolóik, saját kisteherautói dolgoztak. Volt itt minden: nagyon öreg lengyel ZUK a hatvanas évekből, feltűnőre pingált platós Nissan terepjáró, amelyik jobb időkben alighanem a helyi diszkó lányait hivatott szédíteni, és öreg, dobozos Ford, amelyikből úgy kellett kibányászni a zsákokat, hiszen nem ömlesztett áru szállítására tervezték. De látszott: minden mozgásképes jármű, amelyikben van annyi erő, hogy felmászik a töltésre, homokzsákkal küszködik.

Blogíró kollégáinak becsületére legyen mondva: mindent lenyeltek, egyetlen megjegyzés nem volt, csak rakodás és pakolás. Ha az lett a parancs, akkor felszedték azt, amit félórával azelőtt leraktak. Aztán két kemény órai után összekeveredtek a csapatok, már senki nem nézte, hogy melyik izzadt test milyen nemű, és honnan jött. Igaz, addigra már nem is volt nagy különbség… Nagyjából ekkor hangzott el először: „mennyivel gyorsabb így, mint amikor egyedül rakodtam!” És amikor vége lett az irodistáknak szánt, rövidített, négyórás „félműszaknak”, az öreg bácsi, aki már felnőttként érte meg a 65-ös nagy árvizet is, és most egyszál lapáttal hol itt, hol ott segített valamit, ő azért mondott annyit búcsúzóul: köszönjük!

Hazafelé, amint vitte a busz vissza a minisztérium elé a koszos és valljuk be, büdös közszolgákat, blogíró azon tűnődött, vajon ismerősei közül hányan lehetnek most a gátakon? Vajon mit csinál barátja felesége, aki egyedül neveli két lányát, itt Tahiban, ahol éppen most elfordultunk? Mennyire félnek? Mihez kezd a három nő magában? Mi lesz velük a vályogházban, ha valahol megszakad a gát? (A blog írásának idejére éppen kiderült: átszakadt. A nőkről még nincs hír.) Leányfalunál eszébe jutott a szép testű, valaha barna lány, aki pár éve oly jól megszívatta álnok kis trükkjeivel. Azért róla is remélte bloghíró, hogy van otthon kajájuk bőven, mert ha a 11-es utat elönti a víz, akkor „se tőled, se hozzád”, akkor egy hétig, de lehet, hogy kettőig is a mélyhűtőből kell enni. És Szentendrén, ha fizikailag nem is, de képzeletben tisztán látta a hadsereghez oly nagyon kötődő régi kollégát és az MVM-es vezetőket, akik mind ott laknak valahol. És persze a nem mindig teljesen józan vajszívű vasgyúró barátját is, aki ugyan domblakó, de biztosan homokzsákot tölt, mert neki feltétlenül mindenhol ott kell lennie, ahol baj van.

Ez egy picike ország, itt mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse szép számmal a Duna mentén.

Azt nem tudjuk, hogy ennek a 62 embernek a segítsége mennyit ért, ma még nem tudjuk, hogy a mélyen fekvő falut sikerül-e majd megóvni a víztől, hiszen a víz szintje már most is a gyengécske töltés másik oldalán álló házak kéményeinek magasságával volt néhol egyvonalban. De azt talán sikerült elérni, hogy néhány emberben csökkent a „bűnös város”, a semmire sem jó „hülye pestiek” és a falusi emberek egymás iránt érzett teljesen értelmetlen utálata. Alighanem ez járhatott a buszon mellette ülő vezető kormánytisztviselő fejében is, amikor félálomban azt motyogta, hogy milyen jól is működött a mai munka, hagyni kellene a civileket minél többet tevékenykedni, nem lenne szabad ennyire csak a politikához kötődő szervezeteket támogatni.

Hátha most végre megtanuljuk, hogy jó úgy dolgozni, hogy nincs okoskodás, nincs hangos szó, nincs veszekedés, nincs morgás, nincs politikai agitáció, nem okolja a kár miatt senki sem az Istent, sem a politikusokat, sem egymást. Csak munka van. Rengeteg. Körülnézve, ott a vízparton tényleg el lehetett hinni, hogy csak ennél az egy településnél 4-5 millió sok tízezer homokzsákot töltöttek meg, fogtak meg, szállítottak a gátra és raktak le az emberek pár nap alatt.

Ha lemegy az ár, nézzük esetleg homokzsáknak a napi munkánkat is…

Utóirat: a faluba vasárnap betört a víz, száz embert kellett kitelepíteni, és a TEK-es hivatásosok fejezték be a töltés kiépítését.