Rendkívüli kiadás: Operation Dynamo, Hungary, 2013.

Az „Operation Dynamo” 1940 májusában egy második világháborús hadműveletnek volt a fedőneve. Ennek során csaknem 340 ezer katonát menekítettek ki, és szállítottak át a csatornán néhány nap alatt a németek által lerohant francia Dunkerque kikötőjéből Angliába. Mindezt nem a brit haditengerészet büszke flottája, hanem 933 darab civil, alapvetően picike, néhány tíz méter hosszú, tengerjárásra éppen hogy csak alkalmas kereskedelmi és halászhajó valósította meg.

Ez a menekülés jutott blogíró eszébe, amikor lehetősége volt részt venni a mostani árhullám elleni védekezésben. Munkára jelentkezéskor még politikai marketing akciónak tartotta az egész gondolatot, mert miért éppen a sok elkényelmesedett bürokrata segítsége oldaná meg ezt a súlyos helyzetet? Ide gépek kellenek, profik, katonák, hivatásos tűzoltók, rakodók, dózerek, kétéltűek. Lóerők: ezrével, tízezrével, százezrével, lehet, hogy millió számra. De természetesen első szóra jelentkezett, hiszen ha két vízmolekulát meg tud állítani, akkor már tett valamit, és hátha éppen az a két molekula dönti el, hogy bebugyborékol-e a víz valakinek a lakásába. De a frissen kinevezett büszke fiatalok is úgy gondolhatták, hogy nem esik le sem az öt, sem a hétágú újrafényezett korona egyik közszolga fejéről sem, mert igen sokan jelentkeztek.

Az első benyomások természetesen igazolták blogíró sokszor már saját maga számára is elviselhetetlen cinizmusét. A szegény, agyonhajszolt polgármester protokolláris köszöntése, aminek a sok köszönöm mellett fontos része volt, hogy ne együk el a kaját a kinn dolgozók elől. Majd küldenek nekünk is, kicsit később. (Valóban küldtek, éppen a legjobbkor.) A helybéliek úgy fogadtak, ahogyan az várható volt: a csoportok elkülönültek, mindenki külön dolgozott, „majd mi megcsináljuk, nem kell segítség”. Ha kaptak is feladatot a frissen érkezettek, az a legkevésbé lényeges, és a legkellemetlenebb volt: menjenek csak a hölgyek-urak a tűző Napra dolgozni. Persze, le is égtek, mint annak a rendje, de azért már látható volt, hogy ez nem kiváltság: az egyik nagyon szép felsőtestű helybéli srác háta ugyancsak rongyokban volt az előző egész napos lapátolástól. De meg is csodálta minden nő az izmait…

Aztán az első pihenőnél körülnézve eszébe jutott blogírónak Dunkerque. Itt, a sziget déli csücske felé, ahol nem a főutat, nem a Visegrádra eljutás egyedüli lehetőségét kell védeni, ide már nem jutott hivatásos. Egy-két vízügyes felügyelte ugyan a munkát, de ők is inkább egymás oktatásával foglalkoztak. Hiába, a homokzsákot másképpen kell hajtogatni a Dunánál, mint a Tiszánál! Itt alapvetően a polgárok maguk, saját gépeik, saját markolóik, saját kisteherautói dolgoztak. Volt itt minden: nagyon öreg lengyel ZUK a hatvanas évekből, feltűnőre pingált platós Nissan terepjáró, amelyik jobb időkben alighanem a helyi diszkó lányait hivatott szédíteni, és öreg, dobozos Ford, amelyikből úgy kellett kibányászni a zsákokat, hiszen nem ömlesztett áru szállítására tervezték. De látszott: minden mozgásképes jármű, amelyikben van annyi erő, hogy felmászik a töltésre, homokzsákkal küszködik.

Blogíró kollégáinak becsületére legyen mondva: mindent lenyeltek, egyetlen megjegyzés nem volt, csak rakodás és pakolás. Ha az lett a parancs, akkor felszedték azt, amit félórával azelőtt leraktak. Aztán két kemény órai után összekeveredtek a csapatok, már senki nem nézte, hogy melyik izzadt test milyen nemű, és honnan jött. Igaz, addigra már nem is volt nagy különbség… Nagyjából ekkor hangzott el először: „mennyivel gyorsabb így, mint amikor egyedül rakodtam!” És amikor vége lett az irodistáknak szánt, rövidített, négyórás „félműszaknak”, az öreg bácsi, aki már felnőttként érte meg a 65-ös nagy árvizet is, és most egyszál lapáttal hol itt, hol ott segített valamit, ő azért mondott annyit búcsúzóul: köszönjük!

Hazafelé, amint vitte a busz vissza a minisztérium elé a koszos és valljuk be, büdös közszolgákat, blogíró azon tűnődött, vajon ismerősei közül hányan lehetnek most a gátakon? Vajon mit csinál barátja felesége, aki egyedül neveli két lányát, itt Tahiban, ahol éppen most elfordultunk? Mennyire félnek? Mihez kezd a három nő magában? Mi lesz velük a vályogházban, ha valahol megszakad a gát? (A blog írásának idejére éppen kiderült: átszakadt. A nőkről még nincs hír.) Leányfalunál eszébe jutott a szép testű, valaha barna lány, aki pár éve oly jól megszívatta álnok kis trükkjeivel. Azért róla is remélte bloghíró, hogy van otthon kajájuk bőven, mert ha a 11-es utat elönti a víz, akkor „se tőled, se hozzád”, akkor egy hétig, de lehet, hogy kettőig is a mélyhűtőből kell enni. És Szentendrén, ha fizikailag nem is, de képzeletben tisztán látta a hadsereghez oly nagyon kötődő régi kollégát és az MVM-es vezetőket, akik mind ott laknak valahol. És persze a nem mindig teljesen józan vajszívű vasgyúró barátját is, aki ugyan domblakó, de biztosan homokzsákot tölt, mert neki feltétlenül mindenhol ott kell lennie, ahol baj van.

Ez egy picike ország, itt mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse szép számmal a Duna mentén.

Azt nem tudjuk, hogy ennek a 62 embernek a segítsége mennyit ért, ma még nem tudjuk, hogy a mélyen fekvő falut sikerül-e majd megóvni a víztől, hiszen a víz szintje már most is a gyengécske töltés másik oldalán álló házak kéményeinek magasságával volt néhol egyvonalban. De azt talán sikerült elérni, hogy néhány emberben csökkent a „bűnös város”, a semmire sem jó „hülye pestiek” és a falusi emberek egymás iránt érzett teljesen értelmetlen utálata. Alighanem ez járhatott a buszon mellette ülő vezető kormánytisztviselő fejében is, amikor félálomban azt motyogta, hogy milyen jól is működött a mai munka, hagyni kellene a civileket minél többet tevékenykedni, nem lenne szabad ennyire csak a politikához kötődő szervezeteket támogatni.

Hátha most végre megtanuljuk, hogy jó úgy dolgozni, hogy nincs okoskodás, nincs hangos szó, nincs veszekedés, nincs morgás, nincs politikai agitáció, nem okolja a kár miatt senki sem az Istent, sem a politikusokat, sem egymást. Csak munka van. Rengeteg. Körülnézve, ott a vízparton tényleg el lehetett hinni, hogy csak ennél az egy településnél 4-5 millió sok tízezer homokzsákot töltöttek meg, fogtak meg, szállítottak a gátra és raktak le az emberek pár nap alatt.

Ha lemegy az ár, nézzük esetleg homokzsáknak a napi munkánkat is…

Utóirat: a faluba vasárnap betört a víz, száz embert kellett kitelepíteni, és a TEK-es hivatásosok fejezték be a töltés kiépítését.

A közigazgatási informatika integrációjáról IV. – Hogyan kellene mindezt megvalósítani?

Ha valaki esetleg elfogadja az előzőekben, általában hétfőnként megfogalmazott problémafelvetéseket, akkor azonnal felmerül a jogos elvárás: ha ilyen élesen meg vannak határozva a problémák, legyenek meghatározva a megoldások is! Ez valóban mindig sokkal nehezebb feladat. A döntéshozók sem nézik tétlenül a mind inkább égetővé váló gondok eszkalációját, hiszen az EKOP és az ÁROP pályázatok körében számos olyan pályázatcímmel találkozhatunk, amelyek többé, vagy kevésbe ezekre keresnek megoldást. Nézzük csak át gyorsan a projektcímeket: „Az elektronikus ügyintézésre vonatkozó jogszabályi környezet felülvizsgálata”, „A közhiteles nyilvántartásokról, valamint a nemzeti adatvagyon kezeléséről szóló jogszabályok felülvizsgálata”, „Adatok, információk szolgáltatásával kapcsolatos jogszabályok felülvizsgálata”, „Nyilvántartások, szakrendszerek közötti interoperabilitás megteremtése”, „Az állami vagyonnyilvántartás teljes körűségének és adatminőségének vizsgálata”, „Nyilvántartások adattisztítási és migrációs feladatainak ellátása” „Háttér konszolidáció” (akármit is jelentsen ez). 

Mindezek a projektek azt bizonyítják, hogy nem csak blogíró látja sötéten a hazai közigazgatási informatikai helyzetét, sokat szeretnének tenni valamit, de legalábbis pénzt kapni a javítás érdekében. Ha viszont megnézzük a pályázatok számosságát (felsorolásunk messze nem teljes), és a projektekhez rendelt alapvetően nem kis pénzösszegeket, akkor mégis csak jobban elszomorodunk, több okból is. A projektek szétaprózása, a „mindenki kapjon egy kis pénzt, és csináljon valamit” elv további fenntartása csak konzerválja Csák Máté birodalmát. Ezek a feladatok nem valósíthatóak meg egy-egy intézményben egymástól elszigetelten dolgozó 10-20, akármilyen jól képzett munkatárs 1-2 évi munkájával! Ezeknek a projekteknek a húsz vagy még több éve felhalmozódott dokumentálatlanságot, pontatlanságokat, nemtörődömséget kellene felszámolni, és nem csak egy-egy, hanem minden szervezetben, egységes és kötelező érvényű elvek, előírások szerint, egységes és kötelező érvényű módszertan és szabályok alapján. Ráadásul a jogszabályokat, legalábbis azoknak az adatok kezelésére vonatkozó részeit nem csak felülvizsgálni kell, hanem bizony alapjaiban megváltoztatni. A hatályos jogszabályainkban ma nincsenek a közigazgatásban használatos adatokra, az adatok kezelésére vonatkozó részletes, egységes és kötelező érvényű, ágazati érdekektől függetlenül kötelező meghatározások, nemzetközileg elfogadott módszertan alapján történő, egységes és részletes („meta”) leírások, az infokommunikációs rendszerekben történő tárolásra vonatkozó kötelező érvényű szabvány, előírás. 

Ezért elsőként a jogszabályi hátteret kellene egyértelművé, szemantikailag precízzé, „zárttá”, ellentmondásmentessé tenni. Ez nem „csupán” az állampolgárok számára tehetné világossá a jog nyelvezetét és szüntetné meg az egymásnak időnként ellentmondó jogértelmezések lehetőségét (bár talán ezzel néhány tucat jogász állását is megszüntetné), de lehetővé tenné a teljes mértékben, egyértelműen és kizárólag a jogszabályokon alapuló stabil, hosszú távra kidolgozott informatikai rendszerek létrehozását. Az adatokra, adatkezelésre vonatkozóan egységes jogszabályok alapján pedig el lehetne készíteni az eljárási cselekmények egységes nyilvántartását, ami alapján azokat új formában, költséghatékonyabban, a vállalkozói szférában már régóta jól bevált módszertanok alapján lehetne megvalósítani. Fontos lenne kimondani, hogy noha a közigazgatási eljárásokat ma még általánosan egymástól függetlennek tekintjük, ez az elkülönített vizsgálati mód nem helytálló, hiszen a közigazgatási eljárások (szolgáltatások) nagyon bonyolult módon kapcsolódnak össze, egymásra épülnek. A szolgáltatás-alapú igazgatási eljárások információ-technológiai támogatásának megvalósítása érdekében a „közigazgatási eljárási cselekmények” (szolgáltatások) az alábbiak szerint lehetnének csoportosíthatóak illetve nyilvántarthatóak:

1. Azon jogszabályok jegyzéke, amely megmutatja, hogy a rendelkezésre álló szolgáltatások igénybevételére mely eljárási cselekmények, szolgáltatások milyen jogszabályi hely alapján jogosultak és kötelezettek. Ebben a jegyzékben a keresés alapja a jogszabályi hely, és a jogszabályokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a szolgáltatások (eljárások), amelyek az adott jogszabály alapján igénybe vehetőek.
2. A szolgáltatások jegyzéke, amely tartalmaz minden olyan szolgáltatást, amely valamely más eljárási cselekmény, szolgáltatás vagy ügyfél által, megfelelő jogosultság esetén igénybe vehető. Ebben a jegyzékben a keresés alapja a szolgáltatás (eljárási cselekmény), és a szolgáltatásokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a jogszabályi helyek és feltételek, amelyek alapján az adott szolgáltatás igénybe vehető.
3. A rendelkezésre álló szolgáltatásokat jogszabály alapján igénybe venni jogosult és kötelezett eljárási cselekmények, szolgáltatások jegyzéke, amely tartalmaz minden olyan eljárást, szolgáltatást, amely valamely más szolgáltatást igénybe venni jogosult és kötelezett. Ez a jegyzék a szolgáltatások egymásra épülésének a szerkezetét írja le, hiszen megállapítottuk, hogy a szolgáltatások legtöbbje ma már nem valósítható meg más szolgáltatások (eljárások) igénybe vétele nélkül.
4. Azon jogszabályi helyek jegyzéke, amely alapján egy adott szolgáltatás illetve ügyintéző egy ügytípusban valamely személyes adat kezelésére jogosult. Ebben a jegyzékben a keresés alapja ismét a jogszabály, és a jogszabályokhoz tartozóan fel vannak sorolva mindazok a szolgáltatások (eljárások), amelyekben a személyes adatok kezelése jogszerű.

Összefoglalva egy igazi, komoly közigazgatási informatikai integráció lépései talán ilyesmik lehetnének:

1. Készüljön el, és legyen bárki számára térítésmentesen hozzáférhető az elektronikus közigazgatás egységes, és általánosan használható fogalom-gyűjteménye, amely felváltja, illetve kiegészíti a vonatkozó jogszabályokban jelenleg használatos, esetenként ellentmondásos, és nem egyértelmű értelmező rendelkezéseket!
2. Készüljenek el, iktassák kötelező érvényű jogszabályba, és legyenek mindenki számára térítésmentesen elérhetőek a közigazgatási adatokra vonatkozó tartalmi és formai szabványok!
3. Készüljenek el, és legyenek mindenki számára térítésmentesen és jól kezelhető „kérdés-válasz” formában hozzáférhetőek az elektronikus közigazgatás eljárási cselekményeinek és nyilvántartásainak egységes központi jegyzékei!
4. Készüljenek el, és legyenek mindenki számára térítésmentesen hozzáférhetőek az elektronikus közigazgatás eljárási cselekményeinek tevékenységekre bontott, egységes és általánosan használható ajánlásai, amelyek egységesen és pontosan tartalmazzák a közigazgatási ügyleírásokat, a hozzájuk ajánlott egységes szellemű űrlapmintákat, és felválthatják a jelenleg teljesen koordinálatlanul és egymással párhuzamosan, hatalmas erőforrás-pazarlással kialakuló ügyleírásokat és űrlapokat!

A közigazgatási informatika integrációjáról II. – matricát a gyereknek!

Addig volt jó világ, amíg nem létezett számítógép, és hatósági igazolást csak papíron lehetett kiadni!

A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 12. §. (2) kimondja, hogy „Közigazgatási hatósági ügy (…): minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez,...”

Kér is az ügyfél igazolást mindenről. A hivatalok munkájának igen jelentős része a számítógépeikben tárolt legkülönfélébb hatósági nyilvántartásokból származó, kékkel aláírt és pecséttel hitelesített igazolások szolgáltatása. De vajon mindez miért? Ez lenne a szolgáltató állam? Miért utazik, sétál az ügyfél a hivatalba, miért tölti ott munkaideje egy nem elhanyagolható részét? Miért tölti számítógépes adatállományokból történő információk nyomtatásával, másolásával munkaidejét annyi sok ügyintéző? Amennyire blogíró megfigyelte, elég kevés olyan polgári lakást lehetne találni, ahol a közigazgatási hatóságok által kiállított igazolások a falon bekeretezve függnének. Bizony ezeket nem is szobadíszül kérik az ügyfelek! Ezek a kiadmányok az ügyfél táskájában legtöbbször társhatóságokhoz vándorolnak, esetleg pénzintézetekhez, ilyen-olyan eljáró szervezetekhez, ahol aztán ismét számítógépbe rögzítik a rajtuk szereplő adatokat (l.d.: ”a számítógép, mint írógép…”). Rosszabb esetben a fogadó oldalon csak bólintanak egyet, és mivel az igazoláson lévő adatokat tökéletesen rendben lévőnek találják, lefűzik a papírt az amúgy sem túl kevés irat mellé, majd mehet az egész kupac hosszú évekre az irattárba. Vajon évente hány terrabyte információ áramlik keresztül teljesen feleslegesen az ügyfelek aktatáskáin? Biztos, hogy 2012-ben az állampolgárt tekinthetjük a legmegfelelőbb adatátviteli közegnek?

Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek jól működő, példa értékű megoldásaink. Kiemelt szeretetnek örvendő adóhivatalunk már évekkel ezelőtt létrehozta a köztartozásmentes adózók listáját, ami hibátlanul működik, hihetetlen mennyiségű időt megtakarít a vállalkozásoknak, és még több fát környezetünknek. Autópályáinkon igazán kiválóan szerepel az e-matrica, semmi panaszunk nem lehet rá, miközben még nálunknál fejlettebb szomszédjainknál is ragasztgatni kell az évente változó színű kis papírfecnit a szélvédőre. A gépjárművek esetében könnyű a rendszám alapú, cégek esetén az adószám alapú azonosítás, és senki nem háborodik fel, hogy létezik olyan adatállomány, ahol nyilvántartják, hogy mikor fizetett, és mennyit. Ha egy cég kéri felvételét a köztartozásmentes adózók állományába, akkor csak azt kürtöli világgá, hogy rendesen fizeti az adókat, járulékokat.

Akkor miért nem lehet ezt a gyakorlatot általánossá tenni? Miért nem lehet alapértelmezettnek tekinteni a Ket. 36. § (2)-ben foglaltakat, miszerint „Az ügyfél azonosításához szükséges adatok kivételével az ügyféltől nem kérhető olyan adat igazolása, amely nyilvános, vagy amelyet valamely hatóság, bíróság vagy a Magyar Országos Közjegyzői Kamara jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell.” Ez kellene, hogy legyen az általános eljárás, és csak kivételes esetekben, amikor az ügyfél kéri, mert esetleg mégis szeretne otthon egy tulajdoni lapban gyönyörködni, akkor nyomtatódna ki a hihetetlen pénzekért kiépített és fenntartott állami számítógépes nyilvántartások tartalma. Ez által nem csupán igen jelentős munkaidő megtakarítást lehetne elérni (egyes becslések szerint akár a GDP 0,5-1%-t is elérhetné a jól működő és egymással együttműködni képes rendszerekből álló, „interoperábilis” elektronikus közigazgatás által bekövetkező megtakarítás), de a hibák és a visszaélési lehetőségek száma is csökkenne.

Az adatállományból kiállított igazolás kizárólag abban a tizedmásodpercben hiteles, amikor lepecsételték. Ez mindig így volt, és így van ma is, csak ma ez a probléma élesebb. Amíg az anyakönyv volt az egyetlen hitelesnek mondható adatállomány, addig nem nagyon kellett azon aggódni, hogy az az alapján kiadott másolat adataiban túl gyors változás következik be. Manapság a cégkivonatot 30 napig szokás elfogadni, de a cégnyilvántartásba a változások bejegyzése elektronikus úton 24 óra alatt megtörténik. (Ezért aztán külön kell nyilatkozni, hogy nincsen változás az adatokban…) A papír alapon kiadott tulajdoni lapot ugyancsak 30 napig kötelező (lenne) elfogadni, noha a gyakorlatból jól tudjuk, hogy a hitelnyújtások során a széljegyek néha naponta követik egymást az ingatlannyilvántartásban. A parkolási engedélyek esetében a különböző kerületek, városok által kinyomtatott matrica egy évig látszik érvényben lenni, de ennek megbízhatatlanságát már sok parkolási társulás belátta, a matrica maga sok esetben csak autódísz, az ellenőr jobb helyeken már hetente kap adatfrissítést az elektronikus kézi készülékére.

Az nem zavarna, hogy tele a szélvédő maszattal, de hogy a jól képzett hivatalnokok százai teljesen feleslegesen dolgoznak, az már kicsit bosszantó! Szokás arra hivatkozni, hogy az adatállományok összekapcsolását nem engedi meg az adatvédelem. Ez valóban így van, mert az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvényben az adatbiztonsági követelmények közé került át, hogy „A különböző nyilvántartásokban elektronikusan kezelt adatállományok védelme érdekében megfelelő technikai megoldással biztosítani kell, hogy a nyilvántartásokban tárolt adatok – kivéve ha azt törvény lehetővé teszi – közvetlenül ne legyenek összekapcsolhatók és az érintetthez rendelhetők.” Ez még szigorúbb, mint a régi adatvédelmi törvényünk, ami azt mondta ki, hogy  „A személyes adatok akkor továbbíthatók, valamint a különböző adatkezelések akkor kapcsolhatók össze, ha az érintett ahhoz hozzájárult, vagy törvény azt megengedi, és ha az adatkezelés feltételei minden egyes személyes adatra nézve teljesülnek.” Most tekintsünk el attól, hogy az „összekapcsolást” (és még számos, ennél fontosabb fogalmat sem) nem definiálja egyetlen jogszabály sem, tehát valójában fogalmunk sincs mit is kell ez alatt érteni. Tudniillik érdemes lenne már jogalkotónak, jogalkalmazónak utána olvasni, hogy mára alaposan megváltozott az informatikai szakma! Az adatok minőségének biztosításához, az adatok hitelességének jogszerű karbantartásához, az állami adatbázisok redundancia-mentességgének megvalósításához már egyáltalán nem szükséges az adatállományoknak, adatkezeléseknek semmiféle „összekapcsolása”. Az adatok áramlásának felügyelete, természetesen komoly szakmai hozzáértéssel, olyan szintre emelhető, amely esetén igen-igen felkészült bűnözőnek, vagy igen-igen rosszindulatú közigazgatási munkatársnak kell lenni ahhoz, hogy valaki eredményesen jogellenes magatartást fejthessen ki. (Erről a témáról érdemes talán olvasgatni az ugyanezen blogban péntekenként megjelenő „elektronikus melodrámát”, ami persze teljes fikció csupán.)

Mert miért is lenne tilos név és lakcím megadásával lekérdezni, hogy az adott polgár valóban az adott lakcímen lakik-e (igen vagy nem lenne a válasz), mint ahogyan nyugodtan ellenőrizhetjük, hogy egy adott polgár személyi igazolványa érvényes-e vagy lopott. Miért korlátozzuk a polgárok önrendelkezési jogát, miért nem járulhat hozzá az állampolgár, hogy aláírását a központi nyilvántartásból ellenőrizhesse a hivatal (ha már közpénzen tároljuk azt)? Miért nem engedhető meg, hogy költözéskor a változás tényét és új lakcímét egy hatóság elektronikus úton továbbítsa minden társhatósághoz? Csak egyetlen „X” kellene a bejelentőlapon, és szinte garantálható, hogy a polgárok 80-90%-a, akinek semmi vaj nincs a fején, és nincsen üldözési mániája sem a hatóságokkal szemben (ami persze manapság azért nemigen jellemző), inkább megengedné ezt az automatikus továbbítás, minthogy „átirassa” egyenként cégét, házát, lakását, autóját, kutyáját, macskáját minden egyes hivatalnál, ahol szükséges. Aligha akadna olyan józan, adóját tisztességgel fizető, és a hivatal packázása által még ki nem borított állampolgár, aki ezt megtagadná, ha biztosítanák a garantáltan átlátható és tisztességes adatkezelést, és belátná, hogy ezáltal olcsóbb lesz a közigazgatás, csökkenhetne az adója.

Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy milyen kártérítési felelősség terheli a jóhiszeműen, de tévesen, vagy, elő ne forduljon ilyen, de esetleg szándékoltan hamisan kiállított papír alapú igazolást kiadmányozó szervezetet. Ez külön vizsgálat témája, és ez már valóban jogi végzettséget kíván. Igaz, egyetlen olyan perről sem hallottunk, amikor hibás igazolás kiállításáért valaki be merte volna perelni az államot.

Persze, ami megtakarítás a polgárnak, az többletmunka a közigazgatásnak. Csakhogy jól felépített elektronikus közigazgatás esetén a gépek dolgoznának többet. A működési szabályokat egyetlen egyszer kell jól megalkotni, és a szabályokat végrehajtani hivatott eszközök, akiket már nem bürokratáknak, hanem számítógépnek hívnánk, kiválóan eljárnak azok alapján. (erről fogunk írni húsvét után). Húsz év hatalmas eredménye, hogy az ügyfél ma már azt mondja egy féléves átjelentkezési, házassági névváltoztatási herce-hurca végén: „minden ügyintéző igen udvarias és segítőkész volt, még esetenként emelt hangomra is nyugodtan válaszolt!”. Pedig, ha az ügyintézők tudták volna, hogy minden, a többszörösen redundáns, párhuzamosan vezetett nyilvántartásokon végzett adminisztrációval kapcsolatos munkájuk szinte tökéletesen felesleges, akkor alighanem nagyon hangosan kiabálnának. Igaz, vélhetően akkor sem az ügyfelekkel, hanem az inkopetens igazgatás-szervezőkkel, akik immáron nagyon régen nem látják be, hogy a jól szervezett, integrált, együttműködni képes közigazgatás nem több, hanem kevesebb munkaterhelést, és persze kevesebb költséget jelent. A szép, színes matricákat, akármit is igazolnak, meg végre szétosztogathatnánk a települések óvodásai között.