A közigazgatási informatika integrációjáról II. – matricát a gyereknek!

Addig volt jó világ, amíg nem létezett számítógép, és hatósági igazolást csak papíron lehetett kiadni!

A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 12. §. (2) kimondja, hogy „Közigazgatási hatósági ügy (…): minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez,...”

Kér is az ügyfél igazolást mindenről. A hivatalok munkájának igen jelentős része a számítógépeikben tárolt legkülönfélébb hatósági nyilvántartásokból származó, kékkel aláírt és pecséttel hitelesített igazolások szolgáltatása. De vajon mindez miért? Ez lenne a szolgáltató állam? Miért utazik, sétál az ügyfél a hivatalba, miért tölti ott munkaideje egy nem elhanyagolható részét? Miért tölti számítógépes adatállományokból történő információk nyomtatásával, másolásával munkaidejét annyi sok ügyintéző? Amennyire blogíró megfigyelte, elég kevés olyan polgári lakást lehetne találni, ahol a közigazgatási hatóságok által kiállított igazolások a falon bekeretezve függnének. Bizony ezeket nem is szobadíszül kérik az ügyfelek! Ezek a kiadmányok az ügyfél táskájában legtöbbször társhatóságokhoz vándorolnak, esetleg pénzintézetekhez, ilyen-olyan eljáró szervezetekhez, ahol aztán ismét számítógépbe rögzítik a rajtuk szereplő adatokat (l.d.: ”a számítógép, mint írógép…”). Rosszabb esetben a fogadó oldalon csak bólintanak egyet, és mivel az igazoláson lévő adatokat tökéletesen rendben lévőnek találják, lefűzik a papírt az amúgy sem túl kevés irat mellé, majd mehet az egész kupac hosszú évekre az irattárba. Vajon évente hány terrabyte információ áramlik keresztül teljesen feleslegesen az ügyfelek aktatáskáin? Biztos, hogy 2012-ben az állampolgárt tekinthetjük a legmegfelelőbb adatátviteli közegnek?

Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek jól működő, példa értékű megoldásaink. Kiemelt szeretetnek örvendő adóhivatalunk már évekkel ezelőtt létrehozta a köztartozásmentes adózók listáját, ami hibátlanul működik, hihetetlen mennyiségű időt megtakarít a vállalkozásoknak, és még több fát környezetünknek. Autópályáinkon igazán kiválóan szerepel az e-matrica, semmi panaszunk nem lehet rá, miközben még nálunknál fejlettebb szomszédjainknál is ragasztgatni kell az évente változó színű kis papírfecnit a szélvédőre. A gépjárművek esetében könnyű a rendszám alapú, cégek esetén az adószám alapú azonosítás, és senki nem háborodik fel, hogy létezik olyan adatállomány, ahol nyilvántartják, hogy mikor fizetett, és mennyit. Ha egy cég kéri felvételét a köztartozásmentes adózók állományába, akkor csak azt kürtöli világgá, hogy rendesen fizeti az adókat, járulékokat.

Akkor miért nem lehet ezt a gyakorlatot általánossá tenni? Miért nem lehet alapértelmezettnek tekinteni a Ket. 36. § (2)-ben foglaltakat, miszerint „Az ügyfél azonosításához szükséges adatok kivételével az ügyféltől nem kérhető olyan adat igazolása, amely nyilvános, vagy amelyet valamely hatóság, bíróság vagy a Magyar Országos Közjegyzői Kamara jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell.” Ez kellene, hogy legyen az általános eljárás, és csak kivételes esetekben, amikor az ügyfél kéri, mert esetleg mégis szeretne otthon egy tulajdoni lapban gyönyörködni, akkor nyomtatódna ki a hihetetlen pénzekért kiépített és fenntartott állami számítógépes nyilvántartások tartalma. Ez által nem csupán igen jelentős munkaidő megtakarítást lehetne elérni (egyes becslések szerint akár a GDP 0,5-1%-t is elérhetné a jól működő és egymással együttműködni képes rendszerekből álló, „interoperábilis” elektronikus közigazgatás által bekövetkező megtakarítás), de a hibák és a visszaélési lehetőségek száma is csökkenne.

Az adatállományból kiállított igazolás kizárólag abban a tizedmásodpercben hiteles, amikor lepecsételték. Ez mindig így volt, és így van ma is, csak ma ez a probléma élesebb. Amíg az anyakönyv volt az egyetlen hitelesnek mondható adatállomány, addig nem nagyon kellett azon aggódni, hogy az az alapján kiadott másolat adataiban túl gyors változás következik be. Manapság a cégkivonatot 30 napig szokás elfogadni, de a cégnyilvántartásba a változások bejegyzése elektronikus úton 24 óra alatt megtörténik. (Ezért aztán külön kell nyilatkozni, hogy nincsen változás az adatokban…) A papír alapon kiadott tulajdoni lapot ugyancsak 30 napig kötelező (lenne) elfogadni, noha a gyakorlatból jól tudjuk, hogy a hitelnyújtások során a széljegyek néha naponta követik egymást az ingatlannyilvántartásban. A parkolási engedélyek esetében a különböző kerületek, városok által kinyomtatott matrica egy évig látszik érvényben lenni, de ennek megbízhatatlanságát már sok parkolási társulás belátta, a matrica maga sok esetben csak autódísz, az ellenőr jobb helyeken már hetente kap adatfrissítést az elektronikus kézi készülékére.

Az nem zavarna, hogy tele a szélvédő maszattal, de hogy a jól képzett hivatalnokok százai teljesen feleslegesen dolgoznak, az már kicsit bosszantó! Szokás arra hivatkozni, hogy az adatállományok összekapcsolását nem engedi meg az adatvédelem. Ez valóban így van, mert az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvényben az adatbiztonsági követelmények közé került át, hogy „A különböző nyilvántartásokban elektronikusan kezelt adatállományok védelme érdekében megfelelő technikai megoldással biztosítani kell, hogy a nyilvántartásokban tárolt adatok – kivéve ha azt törvény lehetővé teszi – közvetlenül ne legyenek összekapcsolhatók és az érintetthez rendelhetők.” Ez még szigorúbb, mint a régi adatvédelmi törvényünk, ami azt mondta ki, hogy  „A személyes adatok akkor továbbíthatók, valamint a különböző adatkezelések akkor kapcsolhatók össze, ha az érintett ahhoz hozzájárult, vagy törvény azt megengedi, és ha az adatkezelés feltételei minden egyes személyes adatra nézve teljesülnek.” Most tekintsünk el attól, hogy az „összekapcsolást” (és még számos, ennél fontosabb fogalmat sem) nem definiálja egyetlen jogszabály sem, tehát valójában fogalmunk sincs mit is kell ez alatt érteni. Tudniillik érdemes lenne már jogalkotónak, jogalkalmazónak utána olvasni, hogy mára alaposan megváltozott az informatikai szakma! Az adatok minőségének biztosításához, az adatok hitelességének jogszerű karbantartásához, az állami adatbázisok redundancia-mentességgének megvalósításához már egyáltalán nem szükséges az adatállományoknak, adatkezeléseknek semmiféle „összekapcsolása”. Az adatok áramlásának felügyelete, természetesen komoly szakmai hozzáértéssel, olyan szintre emelhető, amely esetén igen-igen felkészült bűnözőnek, vagy igen-igen rosszindulatú közigazgatási munkatársnak kell lenni ahhoz, hogy valaki eredményesen jogellenes magatartást fejthessen ki. (Erről a témáról érdemes talán olvasgatni az ugyanezen blogban péntekenként megjelenő „elektronikus melodrámát”, ami persze teljes fikció csupán.)

Mert miért is lenne tilos név és lakcím megadásával lekérdezni, hogy az adott polgár valóban az adott lakcímen lakik-e (igen vagy nem lenne a válasz), mint ahogyan nyugodtan ellenőrizhetjük, hogy egy adott polgár személyi igazolványa érvényes-e vagy lopott. Miért korlátozzuk a polgárok önrendelkezési jogát, miért nem járulhat hozzá az állampolgár, hogy aláírását a központi nyilvántartásból ellenőrizhesse a hivatal (ha már közpénzen tároljuk azt)? Miért nem engedhető meg, hogy költözéskor a változás tényét és új lakcímét egy hatóság elektronikus úton továbbítsa minden társhatósághoz? Csak egyetlen „X” kellene a bejelentőlapon, és szinte garantálható, hogy a polgárok 80-90%-a, akinek semmi vaj nincs a fején, és nincsen üldözési mániája sem a hatóságokkal szemben (ami persze manapság azért nemigen jellemző), inkább megengedné ezt az automatikus továbbítás, minthogy „átirassa” egyenként cégét, házát, lakását, autóját, kutyáját, macskáját minden egyes hivatalnál, ahol szükséges. Aligha akadna olyan józan, adóját tisztességgel fizető, és a hivatal packázása által még ki nem borított állampolgár, aki ezt megtagadná, ha biztosítanák a garantáltan átlátható és tisztességes adatkezelést, és belátná, hogy ezáltal olcsóbb lesz a közigazgatás, csökkenhetne az adója.

Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy milyen kártérítési felelősség terheli a jóhiszeműen, de tévesen, vagy, elő ne forduljon ilyen, de esetleg szándékoltan hamisan kiállított papír alapú igazolást kiadmányozó szervezetet. Ez külön vizsgálat témája, és ez már valóban jogi végzettséget kíván. Igaz, egyetlen olyan perről sem hallottunk, amikor hibás igazolás kiállításáért valaki be merte volna perelni az államot.

Persze, ami megtakarítás a polgárnak, az többletmunka a közigazgatásnak. Csakhogy jól felépített elektronikus közigazgatás esetén a gépek dolgoznának többet. A működési szabályokat egyetlen egyszer kell jól megalkotni, és a szabályokat végrehajtani hivatott eszközök, akiket már nem bürokratáknak, hanem számítógépnek hívnánk, kiválóan eljárnak azok alapján. (erről fogunk írni húsvét után). Húsz év hatalmas eredménye, hogy az ügyfél ma már azt mondja egy féléves átjelentkezési, házassági névváltoztatási herce-hurca végén: „minden ügyintéző igen udvarias és segítőkész volt, még esetenként emelt hangomra is nyugodtan válaszolt!”. Pedig, ha az ügyintézők tudták volna, hogy minden, a többszörösen redundáns, párhuzamosan vezetett nyilvántartásokon végzett adminisztrációval kapcsolatos munkájuk szinte tökéletesen felesleges, akkor alighanem nagyon hangosan kiabálnának. Igaz, vélhetően akkor sem az ügyfelekkel, hanem az inkopetens igazgatás-szervezőkkel, akik immáron nagyon régen nem látják be, hogy a jól szervezett, integrált, együttműködni képes közigazgatás nem több, hanem kevesebb munkaterhelést, és persze kevesebb költséget jelent. A szép, színes matricákat, akármit is igazolnak, meg végre szétosztogathatnánk a települések óvodásai között.

A közigazgatási informatika integrációjáról I. – Csák Máté örökösei

Hétfőnként az informatikai szakma egyes témáiról próbálunk mondani valamit, szigorúan szubjektíven. Most is ez következik. Szabad vele nem egyetérteni.

A középiskolában Ady költészetét 17-18 évesen tanulják a „gyerekek”, akik legtöbbje addigra már (régen?) megtapasztalta a testi szerelem minden szépségét. Így aztán hihetetlenül jól szórakoznak, amikor a tanárnő nagy szégyenlősen magyarázni próbálja a „Héja-nász az avaron” megfelelő értelmezését, majd azon is, ha a széplelkű irodalmár, a mindenkori kormánytól és rendszertől függetlenül ugorja át „A Hortobágy poétáját”, nehogy állást kelljen foglalnia a „Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle” sorok értelmezéséről. 18 évesen még mindenki meg nem értett zseni. De legtöbben akkor szórakoznak igazán, amikor a magas nyugati műveltséggel rendelkező, egyértelműen polgári világnézetű költő „Csák Mátéföldjén” című versét próbálják meg a hozzáértők hol így, hol úgy magyarázni. (Érdemes meggondolni, hogy a szegénnyel, az elesettel, a nincstelennel együtt érezni régi keresztény erény, és a „proletár” szót jóval 1907 után sajátították ki politikai célra.) A választójoggal rendelkező diáknak már komoly politikai elkötelezettsége van, így aztán igen érzékeny minden belemagyarázásra, igen érzékeny annak legtöbbször igencsak gyenge interpretációjára, hogy kik is lehetnek azok a „hitvány Nérók”, akikről a költő megemlékezik. A blogírónak, bár igyekszik távol tartani magát minden félremagyarázhatóságtól, mégis Csák Máté jut eszébe, ha a hazai közigazgatási informatika mai helyzetére gondol.

Erről a témáról évről évre számos kiváló elemezés születik, melyek szinte kivétel nélkül megállapítják, hogy bár igen sok előrelépés történt, jelentősek még a tennivalók is. Ennek a hosszú évek óta stagnáló helyzetnek oka véleményünk szerint az, hogy miközben egyes ágazatokban valóban jól működő, tömegek által használt, nemzetközi színvonalú megoldások születnek (NAV elektronikus ügyintézés, okmányirodák, Takarnet, OCCSz cégnyilvántartás, a fiatalok által különösen kedvelt FELVI rendszer), addig ezek a megoldások egymástól függetlenül, szakmailag jól felkészült, de különálló csoportok munkájának eredményeképpen jöttek létre. Nem alakultak ki egymással olcsón együttműködni képes, a párhuzamos fejlesztési munkát, a párhuzamos adattárolást kiszűrő rendszerek, talán leginkább azért, mert a különféle helyi, esetenként nagyon is kisszerű érdekek nem teszik lehetővé az egységes, átgondolt, és főleg költségtakarékos megoldások kialakítását. (Ne akarjuk tehetetlenségünket az adatvédelmi törvényre kenni!) Meggyőződésünk, hogy az elkövetkező időszak legnagyobb kihívása a közigazgatási informatika Csák Máté korába illő helyzetének integrációja lesz, amihez, maradva a történelmi hasonlatnál, legalább Károly Róbert király ereje szükségeltetik.

Ehhez semmi más nem kellene, mint kellő erő és hatalom a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 7. §-ának betartatása, amely előírja, hogy „a közigazgatási hatóság a költségtakarékosság és a hatékonyság érdekében úgy szervezi meg a tevékenységét, hogy az az ügyfélnek és a hatóságnak a legkevesebb költséget okozza, és az eljárás a lehető leggyorsabban lezárható legyen.” Ugyan a „költségtakarékosságnak” és a „hatékonyságnak” a mérése kemény dió, de (noha blogiró nem jogász) a törvények be nem tartása ismereteink szerint bűntethető. Akkor miért éppen ennek a paragrafusnak a látványos áthágását nem szankcionálja soha senki?

A nemzeti adatvagyon körébe tartozó állami nyilvántartások fokozottabb védelméről szóló 2010. évi CLVII. törvény már foglalkozik az adatvagyon kezelésével, az informatikai rendszereket működtető szervezetek meghatározásával. De vajon foglalkozik-e valaki elegendő mértékben a nyilvántartásokban tárolt adatokkal, az adatok minőségével? Ismerjük-e az adatok előállításának, tárolásának, kezelésének a költségeit, hatékonyságát?

A jelentősebb, jogszabályok alapján elrendelt magyarországi adatállományok, felületesen összeírva, a következőek (messze nem teljeskörű és messze nem szakmai felsorolás):

1. A Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala adatállományai (személyi adat és lakcímnyilvántartás, útlevél nyilvántartás, közlekedési nyilvántartás, bűnügyi nyilvántartás, egyéni vállalkozók nyilvántartása, választói névjegyzék, stb.)

2.   Cégbírósági adatállomány,

3.   Ingatlan-nyilvántartás,

4.   Földhasználati nyilvántartás,

5.   Az MVH földhasználati nyilvántartása (MePAR),

6.   Kincstári Vagyonkataszter,

7.   Központi Statisztikai Hivatal adatállományai,

8.   NAV nyilvántartásai,

9.   Társadalombiztosítási nyilvántartások,

10. Foglalkoztatottsággal kapcsolatos nyilvántartások,

11. Oktatási nyilvántartások,

12. Műemlék-nyilvántartás,

13. Országos Erdőállomány Adattár,

14. Védett Természeti Területek Törzskönyve,

15. Kamarai nyilvántartások pl. a közjegyzői, ügyvédi kamarák nyilvántartásai

Vajon van-e arról egységes nyilvántartásunk, hogy mit is tárolunk ezekben a nyilvántartásokban? Vajon van-e arról központilag elérhető hiteles, karbantartott nyilvántartásunk, hogyan, milyen formában, milyen ábrázolásban tároljuk az adatokat ezekben az állam által költségvetési pénzből fenntartott nyilvántartásokban? Feldolgozta-e valaki egyszer is azokat a jogszabályokat együttesen, amelyek alapján ezeket a nyilvántartásokat létrehozták, vezetik, az adatokat karbantartják? Ellenőrizte-e valaki is, hogy ezek a nyilvántartások felépítése szakmai szempontból megfelelnek-e az 2012. évben elvárható minőségnek? Létezik-e arról nyilvántartásunk, hogy ezek az adatállományok mennyi redundanciát tartalmaznak, és ennek a redundanciának milyen szakmai és nemzetgazdasági következményei vannak? Hallottak-e a jogalkotók az adatállományok normalizálásáról (középiskolai tananyag, informatika tárgyból)?

Az adatok védelme, az adatállományokhoz történő hozzáférés szigorú szabályozása igen fontos, elengedhetetlen. De legalább annyira fontos lenne, hogy a különféle adatállományokban tárolt adatok hitelessége biztosítható legyen, az egyes állományokban tárolt adatok ne mondhassanak ellent egymásnak. Blogíró saját bőrén tapasztalta, hogy egyszer pár hónapig három közhiteles változatban létezett Magyarországon, mert a KEKKH, a Cégbíróság és az ingatlan-nyilvántartás egymástól eltérő módon tárolta édesanyja leánykori nevét (a dokumentumokat megőriztük…). És mégis csak egy fizetést kapott, sajnos.

Az adatvagyon kezelésének, és ezen belül a minőségbiztosításának alapvető feltétele a jogszabályi megfelelőség. Ennek első lépése lenne a nyilvántartások tartalmára és kezelésre vonatkozó jogszabályi előírások részletes elemzése, a törvényi szintű illetve ágazati jogszabályok közötti esetleges ellentmondások, átfedések feltárása és az adatok tárolásának, az adatok egységes matematikai, informatikai leírására vonatkozó jogszabályi szintű kötelező érvényű szabályrendszer megalkotása.

A jogszabályi feltételek megteremtését követheti az adatok minőségbiztosításának kötelező megvalósítása. A vagyonkataszterekben, nyilvántartásokban szereplő adatok hitelességének biztosítása nem csupán a jogszabályok elvei szerint kiemelkedő fontosságú, de a nagy értékű vagyon megfelelő adminisztrációja az adat-tulajdonosnak és az adatkezelőnek is fontos érdeke. Problémát jelent, ha nehezen vagy drágán oldható meg a változások követése, az adatok naprakészen tartása. Ennek hiányában viszont a jogok és kötelezettségek érvényesítése is jelentős problémákat okozhat. A nyilvántartások történetiségének elérhetővé tétele, ami egy közösségi oldalnak is már hétköznapi szolgáltatása, ugyancsak elengedhetetlen lenne, hiszen például egy ügyvédi ellenjegyzés hitelességének a vizsgálatakor nem igazán érdekes, hogy az adott ügyvéd a vizsgálat pillanatában szerepel-e a kamarai nyilvántartásban, hanem csak az érdekes, hogy a jogi cselekmény pillanatában szerepelt-e.

(jövő hétfőn folytatjuk)