Tanulságos téli történet

Ma már bármennyire is hihetetlen, blogíró is volt valaha fiatal. Sőt, volt fiatal, háromgyerekes apuka, aki, mint minden felelős hím, el kellett lássa családját, akkor is, amikor a gyermekek mamája a harmadik kölköcskét éppen csak megszülte, és ki sem tud mozdulni a lakásból. Apa ilyenkor reggel már hat előtt felkelt, lement a közelben lévő piacra, vett friss kenyeret, hazahozta a nyolcvanas évek középén még bőven létező jegyes tejet, majd óvodás és iskolás gyermekeit leszállítva rendeltetési helyükre sietett a munkahelyére, ahol komoly tudományos dolgozóként helyt kellett állnia. Sajnos a nagy tudósokat semelyik rendszer nem fizeti agyon, a kicsiket meg mégannyira sem, így aztán a fizetéséből családot eltartani nemigen lehetett. Mellékmunkát kellett vállalnia. Ez a nagy változások korában elég könnyű volt, és a tudására már akkor is elég jó kereslet volt. Dolgozott is elég sokat, de, és ez hihetetlen, még szerette is a munkáját. A hivatalost, a tudóskodást is, a mellékest, az érdekest is. A mellékesben volt egy kedves ügyfelük, akinek éppen egy kisebb rendszert raktak össze, amikor elég kellemetlen helyzetbe kerültek.

A rendszer készen volt, jól működött, az ügyfél mégis még egy extra oktatást kért az ország legszélén. Ez nem volt benne a megegyezésben, és mivel egy ilyen kirándulásra szabit kellett kivenni, amiből három gyerek mellett mindig kevés van, nagyon nem akartak kötélnek állni. Az ügyfél viszont mindent megígért, neki a cégen belüli okokból fontos volt ez a kirándulás. Megígérte, hogy hozzák-viszik őket kocsival, nekik még vezetni sem kell, kapnak finom ebédet, csak vállalják el. Blogíró szíve mindig is lágy volt, végül is ráállt.

A kirándulás egy szép decemberi napra lett megbeszélve, Csornára. Autópálya akkor még csak Tatabányáig volt, onnan országút Győrbe, majd onnan 40 kilométer a rémségesen nagy forgalmú 85-ösön. Reggel ötkor indultak a Krisztina körútról, és egy kolléganő vezetette a szinte új 1200-es Ladát. Indulás előtt blogírót félrevonta a nagyfőnök, és megkérte, hogy legyen kíméletes a munkatársnővel, mert neki most nagyon nehéz. Reggel ötkor már az sem érthető, hogy mi az ördögöt keres benn az irodában a nagyfőnök, de hogy mire gondolhatott, az teljesen rejtély volt, hiszen blogíróban még csak két kávé dolgozott.

Az út borzasztó unalmasan indult, kolléganő nyugodtan vezetett az üres úton, és csak az asszony erősen kisírt arca volt furcsa. Blogíró mindig visszahúzódó típus volt, eszébe sem jutott kérdezősködni. Egy idő után bekapcsolták a rádiót, hogy ne legyen akkora a csend. Mire világosodni kezdett, már vége lett a pályának, és eleredt a hó. Ez még hiányzott. A sebesség rögtön lecsökkent, de forgalom nem volt, a hóesés még nem volt zavaró. Ekkor jött az első kérdés:

• Nem akarsz venni egy motort?

Blogíró soha életében nem ült motoron, és most már nyugodtan kijelentheti, hogy nem is fog. Ez akkor még nem volt biztos, de friss háromgyerekesként nem igazán egy használt motorbicikli kellett a családba.

• Nagyon olcsón adom. Van mindenféle. Összesen négy darab. Ha még nem motoroztál, akkor legjobb lenne a kis MZ, de viheted a P20-ast is. Vagy a nagy versenygépet…

Ez már zokogásba fulladt. A helyzet kezdett kissé nehéz lenni. A hó ömlik, a Lada híresen csúszós, összevissza rázza a fenekét, a sofőr zokog. Blogíró összeszedte minden nyugtató képességét, halk, lassú, dörmögő hangját, és miközben határozottan jelezte, hogy esze ágában nincs motort venni, megkísérelte kideríteni, miért is eladó az a sok motor.

• Nagyon jó gépek. Tudod, a férjem imádta a nagy vasakat, amatőr versenyző is volt. Ezért dolgozott mindig éjjel a hajógyárban a sójatéren, mert akkor dupla a bére. Pedig a hegesztőket anélkül is jól megfizették. De hát a sok gép vitte a pénzt. Én is imádtam a száguldást. Éjszakánként kimentünk a hetesre, és húzta neki a gázt. Néha majdnem kétszázzal téptünk. Csodásan vezetett, olyan biztonságban ültem mögötte, mint apám a tévé előtt a fotelban.

Blogíró kicsit értett a motorokhoz, mert egy szörnyű szocialista pedagógiai tévedés miatt négy évig gépjárműlakatosnak tanult heti egy napban kinn, a Vörös Csepelen, annak érdekében, hogy megismerje a munkások életének minden szépségét. Ha a szépségét nem is, az életüket sikerült alaposan megismerni, no meg a Pannónia motorkerékpárok jó néhány alkatrészét. De kétszázzal menni a nyolcvanas évek közepén nagy ritkaság volt. Közben újabb zokogás hullám csapott fel.

•  És most nincs többé.

Mi nincs többé? Karamboloztak? Összetört a méregdrága gép? Már nyitotta a száját egy buta kérdésre, mikor kolléganő szerencsére folytatta.

• Harmincegy éves volt. Most akartunk gyereket.

Blogíró akkor volt harminchárom. A srác ezek szerint két évvel volt fiatalabb. Borzasztó. De hát ide vezet az őrült száguldás. Most mit mondjon?

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen?

A helyzet lassan tarthatatlanná vált. A hó ömlött, hókotró már akkor sem volt soha, amikor esett a hó. Látni semmit nem lehetett, igaz, a lány a zokogástól amúgy sem látott volna semmit. Hússzal cammogtak, de a Lada még így is riszált. De most már látszott, hogy az asszonynak van érzéke a kocsihoz, mert mindig stabilan ellenkormányzott. Blogíró többször próbálta javasolni, hogy átveszi a volánt, de a kolléganő nem adta, mert a vezetés legalább eltereli a figyelmét. Nagy nehezen elcsúszkáltak a célig, ahol kiderült, hogy semmi igazi dolguk, csak egy kis lélekápolás. De így is lett három, mire elindultak vissza. Az ügyfélnél persze mosolyogni kellett, és a smink csodákra képes. 

Húsz centinyit takarítatlan hóban indultak vissza. Az útról eltűnt, aki csak tehette. Úgy nézett ki, mintha maga az út is követte volna az eltűnőket, mert néha az út sem látszott. Újra elkezdődött a nyúzás, hogy blogíró vegye meg legalább az egyik gépet. De úgy látszott, a kikapcsolódás segített, kicsit kevesebb lett a zokogás, és blogíró meg merte kérdezni hogyan is történt a baleset.

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen? Nem rögzítette rendesen a munkadarabot, és hat méter magasról kioldott. Egyenesen a fejére. Azonnal meghalt.

Vagyis nem motorosbaleset volt. A kétszázzal száguldást mindig túlélték, sőt, a rendőrök sem kapták el őket soha. Előző éjjel, a hajógyárban, egy részeg darukezelő a férje fejére ejtett egy hattonnás vasdarabot.

Ez volt az első történet, ami alapján blogíró elhatározta: kockáztatni kell. Mindig kockáztatni kell. Amíg csak élünk.

„Úgysem voltál soha önmagad; - mi van abban, ha a halál hívogat”

Grieg – Ibsen: Peer Gynt (Budafoki Dohnányi Zenekar, Müpa)

(Az idézetek Áprily Lajos fordításából származnak.)

Blogíró végre ismét lelkesedik egy előadásért, már csak azért is, mert olyan helyen járt, ahova nem jutott el (és reméljük: nem is fog eljutni) a színházi élet szomorú szemete. A múlt hétvégén egészen különleges előadásban lehetett része néhány, a műsorfüzeteket kiemelt figyelemmel böngészőnek: Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar, a hihetetlen, de már 73 éves Huszti Péter és a Coincidance Táncszínház közös alkotás volt látható egyetlen este: a hangszeres zene, egy kórus, szólisták, tánc, mesemondás, színházi előadás egymást hihetetlenül erősítő alkotása.

Grieg zenéje önmagában is „jól emészthető”, számtalan nagyon ismert részlete van az Ibsen darabra írt melódiáknak. Ha cím szerint nem is, de dallamról szinte mindenki ismeri a Manók táncát (Hegyi király csarnokában), a reggeli hangulatot, Anitra táncát, és természetesen Solveig dalát.

De ezt a kellemes hangulatot végtelenül erősíti, amikor rögtön a darab elején teljesen helyénvaló módon a kivetítőn Minecraft kockák jelennek meg. Akkor a 13 évesnek azonnal fülig szalad a szája, és onnantól kezdve még nagyobb lelkesedéssel hallgat és néz. Pedig az Ibsen-darab értelmét nehéz összefoglalni a 13 évesnek. Peer rossz? Hiszen tevőlegesen hozzájárult egy ember halálához, megszöktetett egy menyegzőjét ülni készülő lányt, ráadásul már másnap faképnél is hagyta. Vagy jó? Hiszen kiderül, hogy valójában nagyon szerette anyját, és halála előtt még megérti, hogy mindig is a hótiszta Solvejg mellett lett volna a helye.

De (az értelmes) 13 éves számára nem nehéz összefoglalni, hogy „mindössze” annyi a kérdés, hogy „hol volt Peer Gynt egy hosszú életen át?” Az ő számára már fel lehet tenni a kérdést, sőt, legfőbb ideje feltenni a kérdést (és a mai viszonyok között egy kamaszfiúnak kötelező feltenni a kérdést), hogy miképpen is kell élni, hogy erre a kérdésre az ember nyugodt szívvel válaszolhasson, amikor majd válaszolni kell. Mintahogy a (blogíró által eddig is sokszor emlegetett, de ma már 16 éves) bakfissal is meg lehet beszélni, hogy mekkora öröm, ha egy igazi, erős, palotát ácsolni készülő férfi mondja az ember lányának, hogy „Megleltelek csodaszép királylányom! Királypalotám most újra megcsinálom!”. Pedig Peer nem a ma annyira divatos, jámbor, a lányokhoz egy újjal sem hozzáérő férfi. Ő még az ibseni időkből származó, a száz évvel ezelőtti férfiideál, akit ma már nem akarunk, mert nem szabad megérteni: „Zúzni, fenyvesekben tépni ki fát! Ez emel, ez edzi erődet! Ez: élet! Ördög vigye a szeleburdi meséket!” Ezért aztán Ingrid, az elrabolt, meghódított és elhagyott menyasszony sorsa az igazi mai lánysors, mert hány mai lány van, aki szíve szerint az esküvője előtt percben bezárkózna a menyasszonyát nyámnyila módon nem meghódítani, hanem az apósától locsogással megszerezni akaró, tutyi-mutyi vőlegénye elől a kamrába, és menne el egy igazi pasival, még ha csak egyetlen éjszakára is, bárhova, fel a hegyekbe.

Mert Peer rossz, Peer jó, de Peer legalább szeretne valamilyen lenni. Szeretné elkerülni az öntőkanalat, ami a szürke, unalmas, semmilyen lelkeket ismételt felhasználásra beolvasztja. Ezért aztán sajnos ez a politikailag kicsit sem korrekt („nem PC”) férfi olyanokat is mond néha, hogy „Ó, hogy verje meg a bánat, s minden nőjét a világnak!”  Vajon szabad-e a mai hangulatban leírni, hogy talán nem is igazi férfi az, talán nem is élt igazi életet, akinek ez soha nem jutott az eszébe? (Avagy nő létére ugyanez a mondat pasikra lefordítva…)

De akárhogy is értékeljük férfiként vagy asszonyként Peer Gynt meséjét, akárhogy is értékeljük apaként vagy anyaként Peer Gynt cselekedeteit, egyetlen kérdés felmerül, amikor az ember kifelé sétál a még mindig csodás épületből: miért csak egyetlen alkalommal adták ezt elő? Miért nem láthatják ezt mások is?

Amikor az M5 adja, mert szerencsére ezt az előadást is rögzítették, mindenki feltétlenül nézze meg!

Az öreg hölgyek látogatása

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása ürügyén, "minden aktualizálás nélkül"

Blogíró megdöbbenve olvasta vissza utolsó két bejegyzését, és fel kellett ismernie, hogy semmit nem ért a tíz évvel ezelőtt megírt kötete, semmit sem ért a témában, a férfi és nő közötti egyenrangú, mindkét félnek sok-sok melegséget, boldogságot hozó kapcsolatról, az emberi tisztességről, a színház szeretetéről leírt több száz oldal, és semmit sem fog érni a pár nap múlva a nyomdából kikerülő folytatás sem.

De mivel nem lehet nem írni, és mivel több, mint tíz éve színművekből hozza példáit, ezúttal is talált egy magyar színpadon nagyon régen játszott darabot. Évek óta sehol nem megy az országban, de van jó pár megfilmesítése. Az utolsó, 2008-as változat magyarul is elérhető, két feltöltésben is. Van egy csodálaton tájnémet nyelven leforgatott régi, korhű, szintén elérhető, és létezik egy szinte megszerezhetetlen Ingrid Bergmanos változat is.

Vajon miért dolgozták fel ezt a színdarabot olyan sokan?

Talán mert Dürrenmatt borzasztóan jó író. A legkomolyabb, legrázósabb, legkényesebb erkölcsi kérdéseket feszegeti, darabjait mégis mindenki élvezi, mert humora csodálatos.

De Dürrenmatt borzasztó író. Darabjai mindenkit zavarba hoznak, mert a legkomolyabb legrázósabb, legkényesebb erkölcsi kérdésekre olyan választ ad, amely soha nem egyezik az álszent, megfelelési kényszertől egész életében szenvedő kispolgár válaszaival. És akkor ezen már az sem segít, ha humora csodálatos. És talán ez az, amiért a mi mai, álszent, megfelelési kényszerektől és feltűnési láztól terhelt világunkban nem kerülhet színpadra. (Pedig Dürrenmatt kicsit sem volt kommunista.)

Dürrenmattnál soha nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki aljasabb? A gyenge férfi, aki fiatalon, a társadalmi pozícióját féltve szemét módon eltaszítja állapotos szeretőjét, vagy a megbántott nő, aki öreg korában, társadalmi pozícióját kihasználva megöleti őt, miközben egy egész várost dönt erkölcsi nyomorba. Mert ennek a darabnak a története rendkívül egyszerű. A főhősnő, a megbántott, megalázott, kitaszított nő tisztességtelen szeretőjét negyven évvel később bosszulja meg: akkor, amikor milliárdosként visszatér a falujában, és pénze révén azt csinál, amit akar. Ekkor már ő egyszemélyben a bíró, az ügyész, és ha nem is saját kezével, a hóhér is.

Dürrenmattnál egy másodpercig nem kérdés, hogy a darabban szereplő férfi bűnös. A férfi viselkedése már a darab elején, az expozícióban olyan tenyérbemászó, hogy eleinte örülünk szenvedéseinek. Dürrenmattnál egy másodpercig sem kérdés, hogy tette elítélendő. De Dürrenmattot nézve egy idő után feltehetjük a kérdést, hogy mi a helyes büntetés? Vajon helyes-e a jogos sérelmet akkor megtorolni, amikor a bűnös már képtelen a védekezésre? Vajon helyes-e a jogos sérelmet oly módon megtorolni, hogy azzal másoknak, sokaknak, egy egyész városnak okozunk maradandó erkölcsi károkat?

Hány megbántott ember álmodozik néha arról, hogy sérelmeikért visszavághasson? Hány megbántott ember álmodozik néha arról, hogy bántalmazóik egyszer hatalmukba kerüljenek, kiszolgáltatva kényükre, kedvükre? És kinek nincsenek sérelmei? Ki az, akit soha meg nem bántottak?

Miért fontos ma, éppen ma nekünk ez az öreg hölgy? Mert bemutatja, hogy az ember, ugyanúgy, mint a csoportosan élő lények mindegyike, kiközösíti, megöli a gyengét, félreállítja az öreget? Mert bemutatja, hogy a múlt bűnei soha nem évülnek el, minden cselekedetünket bármikor számon kérhetik rajtunk? Mert bemutatja, hogy az igazság keresésének leple alatt lehet a legnagyobb aljasságokat elkövetni?

„Mi elsősorban az igazságérzetbe vetett hitet akarjuk megvalósítani.”, „Mert nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.” – mondják a városka lakói, mielőtt megölik polgártársukat, azt a polgártársukat, aki semmiben nem különbözik tőlük, éppen azt, akivel minden disznóságot közösen követtek el. (Az idézetek Fay Árpád fordításából származnak.)

De azt vegye mindenki figyelembe, amit a bűnös (és Dürrenmatt) mond: „Engem megölhettek, nem tiltakozom, nem védekezem... de az eljárás terhét nem veszem le rólatok.” Igen, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy milyen megtorló eljárásban vesz részt, mihez adja a nevét, mi ellen nem tiltakozik. És a súlyosan megbántott asszony mondja a Dürrenmatt darab vége felé: „A világ ringyót csinált belőlem, most én csinálok bordélyházat a világból.” Ezt azért nem lenne szabad megengedni! Ráadásul ma már a világ nagyon is törekszik mindinkább bordélyházzá válni. Ma már az szinte nem is kérdés, hogy eladjuk-e pénzért, pozícióért, hírnévért a testünket, a tudásunkat, a lelkünket, csinálhat-e a világ ringyót, prostituáltat, szakmai megalkuvót belőlünk. Ha nem vagyunk elég erősek, könnyen csinálhat. De akarunk-e mi is bordélyházat csinálni a világból? Akarunk-e mi bordélyházban élni?