(Komoly tudós barátaim véleményére várva, remélem, nem
veszik komolyan.)
Kedves Lola!
Milyen fura is az élet! Ennyi év után éppen az Operában kell
összefutni? Mennyire megváltoztál! No, nem külsőleg, alakod ma is tökéletes, modorod
hibátlan, csak éppen nem értettem a panaszodat! Te és a panasz! Erre még soha
nem volt példa. Ettől eltekintve a tegnap este olyan volt, mintha még csak délután
léptél volna ki a nagy fehér ajtón, kissé sértődötten, de nagyon büszkén. Otthagytad
buta kis cégecskémet, és elindultál az önálló, saját vállalkozói életedbe. Sőt,
még az is csak tegnap volt, amikor jó pár évvel azelőtt először találkoztunk,
amikor beléptél hozzánk! Mennyit dicsekedtem akkor mindenkinek: nemcsak formás
feneke, de penge agya is van, és ráadásul nagyon szorgalmas!
Aztán nem sokra rá megjött Lajos, aki mellett a sok viharos
pasi után hosszú időre meg tudtál állapodni. És mennyire örültünk mindahányan,
amikor kicsi Lajos fiad is megszületett! Hány éves volt, kettő vagy három,
amikor tőlünk leléptél? Épp csak visszajöttél szülési szabiról, és futottál
tovább. Komoly, férjes asszonynak, igazi anyának addigra már kevés lett
titkárnői íróasztal. No, igen, először csak tőlem futottál, aztán kicsit
később, amikor Kislajos tán még tíz sem volt, öreg Lajostól is… Mennyit
csúfolódtunk a hátad mögött, hogy motorra pattantál és csikorgó gumikkal otthagytad
azt a szegény fiút, lakásostól, mindenestől… Új párod, Király, tényleg
látványos pasi volt, de a gumifogyasztás mellette is elég gyorsan lecsökkent. Becsületedre
legyen mondva ott már megállapodtál. És a saját üzlet jól beindult, első
kisboltod után már nyitottad is a másodikat, Királynak pedig naponta főztél. És,
hogy ne furdaljon a lelkiismereted, Kislajos életét jó kotlós módjára egyengetted
suliról sulira, fociról kosárlabdára, zongoráról gitárra, és be az egyetembe. Majd,
amikor Király elhagyott, még csak meg sem rendültél.
És milyen büszke voltál a fiadra, mikor bemutatta a világnak
Zsókát, a csodaszép és huszonegy évesen is szűz évfolyamtársnőjét. Drukkoltunk
nekik, és egyikünk sem nevetett azon, hogy vajon találhatott volna ez a
királynői termetű lány akár csak egyetlen másik fiút is az egyetemen, aki
annyira puhán, kedvesen bánt volna vele, mint a te tökéletes modorúvá nevelt,
végtelenségig udvarias és kedves fiad? Talán éppen ezért lett ő kiválasztva…
Akkor még annyira örültél a gyerek igazi szeretőjének, hogy kocsit is vettél
alájuk, és hetente mentél koncertekre kettesben leendő menyeddel.
Ezt mind értettük. Ma egy asszonynak ilyennek kell lennie,
így szokás. Ámbátor… miért is kötelező? De ez nem a mi dolgunk. Ma ezt a mintát
adják a médiában sokszor szereplő celebek, az ötven év után ismét istenített
élsportolók, és nekünk már nincs, vagy mélyen hallgat a magasan művelt
arisztokráciánk. A tudás és a művészet arisztokráciája pedig csak keveseknek
követendő minta: manapság senki nem szeret csóró lenni.
Te, Lola, tudod mit nem értek? Amit tegnap meséltél a
menyedről.
Miért mordultál össze annyira a gyönyörű, nagyon okos, és
nagyon sikeres ifjú asszonykával, amikor kiderült, hogy nem hajlandó kivasalni
Kislajos gatyáit? Valójában semmi közünk hozzá, se neked, se nekem, ez az ő
dolguk! Na, de te az öreg Lajosnak még az ingeit sem vasaltad soha! Emlékszem,
amikor néha reggelente, még az első telefonok beindulása előtt, kávézás közben nem
egyszer nevetve emlegetted, hogy milyen szakszerűen bánik velük… Elfelejtetted
volna? Vagy ennyire más, ha a férjedről, és más, ha a fiadról van szó? Fiadnak
több jár, mint édesapjának járt akkoriban?
Tudom, van egy szép régi mondás a szálkáról meg a gerendáról…
De hát ti okos asszonyok vagytok mindketten, hogyan nem veszitek észre: mennyire
egyforma a büszkeségetek? Vagy éppen az a baj?
És vajon milyenek lesztek a kisunokához, ha fiúnak születik?
Vasalni vagy nem vasalni, ez itt a kérdés?