Viola egész sorsa, egész eddigi élete a klasszikus, huszadik-huszonegyedik
századi, kelet-európai értelmiségi élet, annak minden pillanatában,
születésétől a reméljük, még nagyon távol haláláig. Édesapja jónevű és
anyagilag is rendesen megbecsült festőművész volt a szocialista rendszerben, de
ez „természetesen” nem akadályozta meg abban, hogy mint rendes, csendes,
elméleti lázadó, amint lehetősége adódott arra, szerepet ne vállaljon az első ellenzéki
mozgalomban. És ez egy akkori, budapesti művész számára kizárólag a
liberálisokat jelenthette. Az is természetes volt, hogy mindkét lánya a város
legjobbjának elismert „gyakorló” gimnáziumba járt. Viola ezt a nehéz iskolát is
könnyen vette, hála hatalmas könyvtáruknak, és a négyszobás terézvárosi lakás
nappalijában álló nagy versenyzongorának, amin édesanyja naponta legalább négy
órát gyakorolt. Abban az időben a mama volt Bartók Allegro Barbaro-jának
világszerte híresen legjobb előadója, amivel, és persze még sok más Bartók darabbal
együtt az egész világot átkoncertezte. Viola az irodalomtól kezdve a zenéig
mindenben jó volt, még a matekot és a fizikát is szerette. De kicsit sem a
rossz könyvekből ismert pápaszemes strébert alakította, noha szeplős arca
közepén mindig ott volt egy divatos szemüveg. Mivel nővére profi műúszó lett,
akinek hetente háromszor balettedzései is voltak, adódott a lehetőség, hogy
csatlakozzon hozzá. A sok mozgástól alakja kiváló lett, egészsége tökéletes.
Korán, már tizenöt éves korában rászokott a rendszeres és jóminőségű szexre, de
azt nem tartotta sem fontosabbnak, sem kevésbé fontosnak, mint a műanyagoktól
mentes étkezést, vagy a jó alvást. Noha az egyéjszakás kalandokat kifejezettek
kerülte, hosszú ideig egyetlen fiú mellett sem tudott lehorgonyozni, viharos
kapcsolatai általában mindössze pár hónapig tartottak.
Amikor érettségizett, már bőven voltak Magyarországon formálódó kisvállalkozások,
„géemkák”, és egyre nagyobb szükség volt jólképzett menedzserekre. A családot
ez csak elméleti szinten érdekelte, mert az állam által üzemeltetett Csók
Galéria folyamatosan átvette, méghozzá jó áron édesapjuk műveit, de okos
emberek lévén, már érezték a jövő illatát. Nővérének igen jól fizető
sportállása lett a Vasas úszószakosztálya révén, a rezsi alacsony volt, tehát a
család megtakarítása hónapról hónapra folyamatosan növekedett. Azzal kellett
volna valamit kezdeni. Viola merő kíváncsiságból az akkor még Marx Károlyról
elnevezett, és akkor még kiváló egyetemre iratkozott be, ahol abban az időben valóban
nagytudású, nemzetközileg is elismert professzorok tanítottak. Mire megkapta a
diplomáját, már bőven túl is voltunk a 89-es fordulaton. Édesapját közben kinevezték
az egyik legnagyobb kiállítóhely igazgatójának, és kicsit sem okozott neki
problémát, hogy lánya Londonba mehessen állami ösztöndíjjal média-menedzsmentet
tanulni. A két posztgraduális év alatt tényleg sokat tanult, megismerte a
művészet-finanszírozás minden csínját-bínját. Igaz, azt is tudta,
hiszen látta édesapja küzdelmeit a végtelenségig korrupt és elmaradott
rendszerrel, hogy a tökéletesen átlátható angolszász modell itthon soha nem
lesz használható. De nemcsak elméletben szedett fel sokat. Valóban nagyon
szorgalmasan dolgozott, az egyik kiállítás megnyitójáról rohant a másikra,
egyetlen színházi bemutatót sem mulasztott volna el, még akkor sem, ha már a
szakmai jeggyel is csak a lépcsők legtetején ülhetett. Megpróbált minél több ismerősre
szert tenni, fizetésnélküli önkéntesként dolgozott több helyen is, csak hogy
építgethesse kapcsolati hálóját. Az egyik puccos fogadáson, „talpig sminkben”
és persze köldökig kivágott nagyestélyiben, a még számára is hihetetlenül
elegáns környezetben, megismerkedett az egyik nagynevű ügynökség vezetőjével.
Annyira gyorsan sikerült összemelegedniük, hogy pár hét után már meg is
házasodtak. De nagyon gyorsan kiderült, hogy a konzervatív angol házasélet nem
az akkor még csak a húszas évei vége felé járó lánynak lett kitalálva. Viola
egy napon szinte se szó, se beszéd összepakolt, felült egy repülőre, de előtte
gondosan bejelentette az elöljáróságon, hogy megkezdi hat hónapos különélését.
Az angol jog szerint, ha mindkét fél beleegyezik, és ha se gyerek, se anyagi
követelés, akkor ennyi elég is egy válás kimondásához. Azzal persze nem
számolt, hogy itthon amint hazaér, apja egyik jóbarátja, egy veszélyes
férfikorban lévő nagymenő műkritikus meglátja az élete talán legjobb formáját
futó lányt, és minden követ azonnal megmozgat, hogy elszédítse. Cipelte
megnyitóról bemutatóra, koktélpartiról zártkörű házibuliba, és pár hét után a
hazai művészvilág legtöbb helyen megfordult párjaként ismerték őket. A Weöres
Sándor által megénekelt „mozogj és mozgasd s már királya vagy” mottó kiválóan
működött. Noha Viola már nem volt bakfis, a szédítés hibátlanul sikerült, és
ezzel ő lett a modernkori európai jogtörténet talán egyetlen női bigámistája,
mert a pesti esküvő már pár héttel azelőtt lezajlott, hogy Londonban kimondták
volna a válást. De ilyen apróság soha nem okozott problémát az ifjú asszonynak.
Az viszont annál inkább, hogy szinte tükörképként megismétlődött az előző történet:
a jóval idősebb férj, minden imádata ellenére két hónap leforgása alatt
képtelen lett elviselni a hatalmas ház minden zugában fellelhető igencsak
szexi, de azért mégsem tökéletesen odaillő fehérneműk kisebb-nagyobb kupacait.
Újabb költözés, most már vissza a szülőkhöz Rákosligetre, majd onnan gyorsan
egy kis albérletbe, hogy ne kelljen imádott édesapja okos intelmeit sokáig
hallgatnia.
Ekkor már egy minisztériumban dolgozott, ha nem is tökéletesen a
képesítésének leginkább megfelelő helyen. Apja egyik másik barátjából, a
kisebbik koalíciós párt vezetőjéből mezőgazdasági minisztert csináltak, és a
kabinetbe nagyon kellettek a megbízható, nyelveket beszélő, világot látott,
okos emberek, különösen nők. A cukortermelési politika alakításánál Viola nem
sok hasznát vette tévés ismereteinek, de tökéletes angolsága révén viszont
képes volt bármely brüsszeli megbeszélésen sikerrel és határozottan képviselni
a magyar álláspontot. És végül is a cukorrépa éppen olyan áru, mint egy
tévésorozat, csak ezt sokan nem merik bevallani... Amikor aztán egy bizalmas hétvégi
összetartáson, több liter Hollókői féle híres száraz szamorodni mellett, egy
hatalmas ötlet révén a kollégái kitaláltak egy gigaprojektet, ami száz évre
híressé teszi majd miniszterüket, adódott a javaslat: legyen Viola a
projektvezető. Miért is ne?
Hatalmas energiával vetette bele magát a munkába. Pár hónap alatt mindent
megtanult, ami a cukorgyártásról megtanulható volt. Közben megismerkedett a
szakma legnagyobbjaival, közösen írták a pályázat ötszáz oldalas, nagyon
részletes műszaki mellékletét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora feladatra Kelet-Európában
csak egyetlen olasz cég lesz képes értelmes ajánlatot adni. Talált magának egy
kis segítséget is, az egyik hazai cukorgyár frissen végzett fiatal mérnöke
személyében. A fiú nagyon fiatal volt, nagyon szorgalmas, nagyon hiú, és
nevetségesen büszke. A modern férfi tökéletes példánya. Bár Viola csak hat
évvel volt idősebb nála, anyáskodni kezdett felette, és mivel a miniszter
személyes tanácsadójaként nap, mint nap vezérigazgatókkal tárgyalt, egyengette
is a srác karrierjét. Amikor aztán egyszer Budapesten volt egy több napos
konferencia, ahol az ifjú tudós egyik teljesen lényegtelen előadásával
megjelent, már nem volt kétséges, hogy az este a lány ágyában fog befejeződni.
Mire a tender kijött, a legény már fel is költözött hozzá, és esténként sokat
segített a szakmai kérdésekben. Is.
Majdnem egy évig tartott, míg a jogászoknak nagy keservesen sikerült
elindítani a pályázatot, de végül a hatalmas anyag mind szakmailag, mind
jogilag kifogástalan lett. Viola jól tudta hasznosítani az itthon és külföldön
felszedett menedzsment tudását, csak mindenki félt, mert ekkora összeget egyetlen
cégnek odaadni valóban nagy felelősség. Bonyolult kétfordulós eljárás lett
belőle, és gyorsan kiderült, hogy nem csupán a megrendelők, de a szállítók is
tartanak egy ekkora projekttől. A feladat nehéz, a leszállítandó technológia
nagyon új volt, igen kevesen értettek hozzá. A szakma gyorsan elfogadta, hogy
ez a feladat az olaszoké lesz. Ekkora ajánlatot összeállítani hatalmas költség,
és ha nem látszik a nyerésnek legalább egy picurka valószínűsége, akkor okosabb
nem pályázni. Akkoriban jelentek meg Magyarországon a nagy nemzetközi cégek,
hozták magukkal a tudásukat és a rengeteg, feleslegesnek látszó szabályozást
is, de ebben az esetben ez helyesnek bizonyult: nem kell mindent megnyerni, nem
kell mindenen elindulni, amíg tényleg a legjobb nyer, semmi baj. Nem akkor van probléma,
ha néha kevés az ajánlat, a gond akkor kezdődik, ha az a kevés ajánlat drága és
pocsék… Úgy látszott, ez kivételesen sikertörténet lesz: elfogadható üzlet a
szállítónak elfogadható kockázattal, és nagy politikai marketing lehetőség a
minisztériumnak.
Az olaszok mellett senki más, csak egy, az éppen aktuális kormányzó párt
által erősen támogatott hazai vállalkozás akart beadni bármit is, amelyiknek az
igazi tulajdonosa a miniszterelnök közeli jó barátja. Az úr már végtelenül
gazdag volt, több gyára, rengeteg ilyen-olyan ingatlana volt, de a pénz soha
nem elég. Bár eddig még csak csatornaépítéssel foglalkoztak, hiszen arra volt
akkor végtelen mennyiségű uniós „Phare” támogatás, a cukor üzletágat is el kell
indítani. Az az apró és lényegtelen tény, hogy semmit nem értenek hozzá, senkit
nem zavart. A papír mindent kibír, a pályázatot be kell adni, meg kell nyerni.
Violáék eleinte nem tulajdonítottak semmi jelentőséget ennek a törekvésnek,
mert komolyan senkiben nem merült fel, hogy egy minisztert bárki is bármire
utasíthatna. Különösen nem egy olyan megoldásra, amiről messziről látszik, hogy
rossz, bűzös és hatalmas bukás lehet belőle.
A hosszú pályázati időszak alatt beindult a szokásos, de Violának a
hivatali életben még ismeretlen ajándékozgatás, vendéglátás, etetés-itatás és
persze a lejáratás is. Mindenkiről mindent lenyomoztak, minden íróasztalba,
szekrénybe, bugyiba, gatyába beletúrtak, így aztán az is könnyen és gyorsan
kiderült, hogy Viola a művészetek iránt érdeklődik leginkább. A miniszterelnök
úr nagymenő barátja felajánlotta, hogy elviszi Violát egy hétvégére New-Yorkba,
hiszen elmehetnének együtt a Metropolitanba egy kiváló előadást meghallgatni.
Igaz, azt azért nem ígérte, hogy külön szállodai szobát foglalnak… Ezt azért
nem vette be a lány gyomra, maradt itthon. Az olaszok biztosak voltak a szakmai
tudásukban, egyértelmű volt, hogy más labdába sem rúghat mellettük. Fel sem
merült bennük, hogy ezt a pályázatot ne ők nyernék meg. De azért ők is vitték
Violát vacsorázgatni, eleinte az ifjú szakértővel együtt, majd egyre inkább
nélküle. A cég igazgatója nős volt ugyan, de a házasság már nem volt túl erős,
Viola pedig továbbra is nagyon vonzó, és megbeszélni való rengeteg akadt.
Törzshelyük lett a Parlament melletti divatos „pub”, kialakultak kedves
ételeik, italaik. A férfi nem ihatott alkoholt, mert a hatalmas céges autót
haza kellett vinni, de ott akkor már árultak belga söröket, amiket a lány
rendre ki is próbált. Igazgató úr helyzetét az sem könnyítette meg, hogy
felesége édesapja ugyanabban a minisztériumban volt ügyintéző harminc évvel
azelőtt, és a vasárnapi kötelező húsleves-rántottcsirke asztalnál jöttek is a
jótanácsok. Kialakult a szokásos helyzet: folyamatos balhé otthon, egy kedves,
csinos, ráadásul okos fiatal lány esténként, aki pontosan megérti a férfi
problémáit. Rendszeresen csak zárórakor indultak el hazafelé. A sok turbékoló párocskát
látott pincérek nagyon szerelmesnek tartották őket, bár saját maguk komolyan úgy
gondolták, hogy ez csak egy erős munkakapcsolat.
De a helyzet egyre romlott. A Kossuth tér legdíszesebb épületéből egyre
erősebb nyomás indult, és amikor a szemben lévő házban megpróbáltak szakmai
érveket felhozni, megérkezett a nyílt utasítás is: az olaszok semmiképpen nem
nyerhetnek. Hetekig ment még a csata. Mindkét fél mindent bevetett, az olasz
külügy is akcióba lépett, de ez csak rontott a helyzeten. Miért avatkozik bele
egy idegen a mi dolgainkba? Itt én döntök! A szakma már senkit nem érdekelt, gyorsan
átalakították a bíráló bizottságot, és mindig akad olyan hivatalnok, aki semmi
mást nem akar, mint megfelelni a főnökeinek. Hiszen bizonyítható
jogszabálysértés ilyenkor nem is szokott történni. Hogy egy pályázatot mikor
bontanak fel, egy másik ajánlati csomag pontosan mikor is érkezik meg, senki
nem tudja utólag ellenőrizni, az a lényeg, hogy a jegyzőkönyvek rendben
legyenek. Viola egyre jobban elkeseredett. Nem volt naiv, sok mindent látott
már addigra a világban, de erre azért nem számított. Nagy bánatában a végén már
szinte mindennap együtt vacsoráztak barátjával, reménykedtek, hátha csoda
történik. De nem történt. Miniszter úr ultimátumot kapott: három napon belül
eredményt kell hirdetni. Az utolsó este is együtt ültek, és záráskor igazgató
úr szokás szerint hazavitte Violát lipótvárosi albérletébe. Aznap a lány nem
ugrott ki a kocsiból, folytatták a beszélgetést. Igazgató úr megpróbált egy
kávét kérni, de a lány nem hívta be, igaz, ki sem szállt. Még hosszú ideig
ültek, anélkül, hogy megérintették volna egymást. De ültek. Végül hajnali
kettőkor mégis menni kellett, hiszen másnap reggel eredményt kell hirdetni. A
nagyon mulya igazgató úr csak jóval később értette meg, hogy ha bármilyen
szállodába, akár a legkoszosabba is elviszi a lányt, akkor szinte bizonnyal ő
lett volna második felesége. Csak azért nem kapott aznap éjjel forró kávét és még
forróbb csókokat, mert az albérleti ágyban még a legényke horkolt. Oda nem
mehettek…
Abban már régebben megegyeztek, hogy igazgató úr nem megy el az
eredményhirdetésre, mert akkor Viola elbőgi magát. Egy rendkívül megbízható
fiatal kollégát küldött maga helyett, aki alaposan ki volt képezve arra, hogyan
kell ilyen helyeken viselkedni, hogyan kell szó szerint meg sem szólalni. Akkor
még olyan volt a szabály, hogy ha minden pályázó képviselője jelen van az
eredményhirdetésen, és jelzi, hogy nem kíván fellebbezni, akkor már aznap
szerződést lehet kötni. Az olaszoknak megbízható csatornán halkan megüzenték,
hogy ha okosan viselkednek, és a sajtónak sem tálalnak ki, akkor megjutalmazzák
őket. Az akkori miniszterelnök úr becsületére legyen mondva (bár neki ilyen
aligha volt), ezt az ígéretet be is tartották. Rómában később senki nem
értette, hogy miért száguld annyira a kis kelet-európai leányvállalat sokkal,
de sokkal jobban, mint a többi, honnan ez a rengeteg hatalmas üzlet pár héttel
a hatalmas tender elvesztése után? Hogy ez a magyar igazgató milyen ügyes és
milyen szerencsés! No, hiszen, szép kis szerencse… De azért a bónusz igazán
csinos összeg lett, kényelmesen lehetett venni belőle egy szép nagy darab
földet és egy kis házat Somogyban, ahova aztán a második feleséggel beköltöztek.
Igaz, ez jóval később történt.
Amikor az eredményhirdetésről az ifjú és a tényleges helyzetről természetesen
mit sem tudó kolléga visszaért, azonnal faggatni kezdték: mi volt, mi nem volt?
Volt botrány? „Semmi…” Volt idegen, spion, konkurencia, sajtó esetleg? „Volt,
de semmi…” De mégis, mi volt? Erre már a kolléga is elmondta, ami megmaradt
benne az egész cécóról: „Te, hogy annak a nőnek milyen jó segge van!” Ezt a
mondatot aztán este természetesen Viola is meghallhatta. Addigra már minden
feszültség és minden varázs elmúlt, a lány is jót mulatott a kolléga valóban
lényeglátó megjegyzésén. „Tudod, felvettem az a fekete bőr nagyon mini szoknyámat.
Nekem már mindegy. Hadd nézzék…” Ez aztán hosszú időre szállóige lett köztük:
„hadd nézzék…”.
A projektből természetesen nem lett semmi. Rengeteg állami pénzt
elköltöttek ugyan a hipermodern eszközökre, de valójában egy percig sem
működtek rendesen, mert a használatukhoz szükséges tudást nem sikerült
megszerezni. Hiába volt a sok méregdrága tanfolyam a világ legszebb helyein, a
szakmai alapok, a gyakorlat hiányoztak a vezetésben, és azt nem lehetett pár
hónap alatt pótolni. A munkások ugyan látták a fejetlenséget, de ők nem
szólhattak. Az olasz cég igazgatója szépen elővette a páncélszekrényből a megkötött
előszerződéseket, értesítette a partnereket azok semmisségéről, és szépen,
komótosan ledarálta mindegyiket. Utána pár év alatt csendben bezárták a magyar
irodát, kivonultak az országból, vitték a szakmai tudásukat, és lassan az egész
ágazat elsorvadt. Igazgató úrnak a jól értesült fejvadászok azonnal felajánlottak
egy másik csúcsvezetői állást az étolajiparban, de azt már nem vállalta el.
Nagyon jól tudta, hogy semmiben sem különbözne eddigi életétől. Így aztán, mint
azt oly sokan teszik negyven és ötven között, ő is állást, családot és
életmódot váltott: elvált, és leköltözött a vidéki birtokra gazdálkodni.
Cukorrépát viszont nem termesztett, még véletlenül sem.
Mivel Viola a felmondását a pályázat eredményhirdetése előtt beadta, és
mindenki tudta, mi a véleménye az egész rendszerről, őt sem marasztalták a
kabinetben. Visszatért tanult mesterségéhez: elkezdett írókkal, színészekkel,
táncosokkal találkozni, és rövidesen már produkciós irodája volt, több sikeres,
saját ötletből megvalósított internetes filmsorozattal. Egyet-egyet külföldre
is sikerült eladnia, sőt még New Yorkba is eljutott. Ráadásul nem is kellett
fizetnie, sem pénzben, sem természetben, neki fizettek, méghozzá elég sokat:
komoly sikerük lett. Férjhez ment egy zongoristához, szült két fiút, és elég szépen
éltek. Igazgató úrral néha-néha családostól is összejártak, de azért valami
vibrálás megmaradt, mert a partik nem voltak feszültségmentesek. Ezért inkább nagy ritkán
kettesben ittak egy kávét valamelyik plázában, ha mindkettőjüknek éppen arrafelé
akadt dolga. Egyik ilyen alkalommal Viola kisebbik fia is velük volt, mert aznap
nem volt hova tenni a kölyköt. Talán szünet volt az oviban… A hatéves, még nem
iskolás kisfiú hosszú-hosszú ideig feszült figyelemmel hallgatta a két felnőtt
beszélgetését, feltűnően nagyon jól viselkedett. Senki nem gondolhatott semmit,
míg a gyerek meg nem szólalt: „Olyan apukát szeretnék, mint a Lali”.
Soha többé nem mertek találkozni.
