A báldi országút

Mikszáth Kálmán: AZ UTOLSÓ OLIGARCHA (1885, idézet)

1867-ben Ferenc grófot is kinevezte báró Wenckheim Béla főispánnak K. megyébe.

Még ilyen nagy hatalom nem ült a főispáni székben! Ő ugyan meg volt győződve róla, hogy ő a legalkotmányosabb érzületű ember, de alapjában zsarnok kényúr volt.

Tisza Kálmánnak háromszáz mamelukja van, azokkal nem nagy sor uralkodni tudni, de őneki csak egy mamelukja volt, egy Salla nevű földbirtokos, s ezzel az egy mamelukkal tudta szükség esetén a többséget megcsinálni.

Ott van rá az eleven példa: a báldi országút. Nem akarta azt egyetlen lélek sem, csak éppen a főispán, s következésképp Salla, a mameluk.

A báldi út egyenesen a főispán birtokaira vezetett, s nem is volt rá szüksége senkinek, csak a főispán úr őméltóságának, no meg azoknak, akik esős időben kártyázni jártak hozzá.

A következő megyegyűlésen csakugyan becsúsztatta a főispán a tanácskozási tárgyak közé a báldi utat.

- Ha jól látom - mondá szétnézve a teremben -, Salla úr kíván szólani.

Salla úr fölkelt, és ímmel-ámmal elmondta, hogy ezen országút fogja megállapítani Küküllő megye szerencséjét. Ha ezt az utat fölépítik, az egész országnak Küküllő megye fog szolgálni mintául. A világ szeme ránk néz, uraim. Egy híres tudós a keményítő fogyasztása szerint gondolta alaposan megösmerni az országok műveltségét; ő (ti. Salla) az utak minéműségéről von következtetést a lakosok életrevalóságára. Küküllő megyét olyan gazdaggá teszi a báldi út, mint aminő Belgium.

Egyszerre három szónok is felugrott, Sallát megcáfolni.

- Csak egyenkint tessenek beszélni.

Mikor az egyik kibeszélte magát, a főispán fölmordult:

- Salla úrnak észrevételei vannak a szónok előadására.

Salla úrnak nem voltak ugyan észrevételei, hanem a főispáni omnipotencia kívánta, tehát felállt, és hebegett valamit az előtteszóló érvelésére, újólag melegen ajánlva a báldi országutat.

Salla replikája után a második ellenzéki szónok tartott egy heves dikciót az út ellen, melyre ő nem szavaz meg semmi költséget, ha tetszik, köveztessék ki jószándékkal, mint a pokolba vezető utat.

Amint bevégezte, a főispán egyet pislantott végig a karokon és rendeken (ő még mindig azoknak hitte), s újra így szólt:

- Salla úr személyes ügyben kér szót.

Salla megint hebegett valamit, mire fölugrott a harmadik szónok, Dobándi Mátyás uram, és egy álló óráig argumentált a főispánék terve ellen.

- Salla úr kíván még a kérdésre reflektálni. Salla úré most a szólási jog!

S ez így ment az egész gyűlés alatt. A szegény Sallának kellett felállni, beszélni minden ellenző szónoklat után, míg végre őméltósága elunván az ülést, előtte keresztbe fektetett kardjára csapott.

- Tisztelt megyei bizottság! A kérdés ki van merítve. Hallottam néhány véleményt és indokot az országút ellen is, de azok jobbadán meg lettek Salla úr által cáfolva, tehát kimondom a többség véleményét, hogy a báldi országút ki fog építtetni.

Nagy zsivaj támadt erre a teremben. A bizottsági tagok izgatottan kezdtek fészkelődni.

Az ellenzék vezére, egy Bethlen gróf, odalépett az emelvényhez, és felkiáltott:

- Szavazást kérünk!

- Hogyisne - szólt a főispán megbotránkozva -, ki hallott olyat, mikor már egyszer az elnök kimondja a határozatot?

- De ha a határozat jogtalan! - felelte fel az ellenzéki vezér.

Az oligarcha szúrós szemeivel rátekintett, s mogorván mondá:

- Ugyan ne tereferélj itt, öcsém, mert mindjárt a nyakad közé vágom a süvegemet.

Majd folytatá emelt ünnepélyes hangon, felállva:

- Uraim, tisztelt bizottmány! Köszönetet mondok önöknek, hogy ily szép számmal megjelentek gyakorolni alkotmányos jogaikat, mert az alkotmány a legszebb jog, mely minden zsarnok­ságnak és erőszaknak véget vet. Én, aki szerencsés vagyok, mint az alkotmány szolgája az önök határozatainak végrehajtó őre lenni, köszönetet szavazok újabbi hasznos működésükért, és a megyegyűlést ezennel berekesztem.

Hát bizony így épült föl a báldi és még igen sok más út egyebütt - a hazafias és áldozatkész többség akaratából.

forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

25 év

Fischer Iván: A vörös tehén (Budapest Fesztiválzenekar)

Blogíró nyaral. Ez a tény önmagában még nemigen tarthat igényt a közérdeklődés felkeltésére, sőt nyaralása még csak nem is annyira izgalmas, mint például egy másik kedves kispolgár nyaralása egy régi francia filmből, de azért a kristálytiszta vizű „wellness” medence melletti kellemes heverészés közben csak eszébe jut egy, s más.  Például, hogy hiába pancsolnak egészen közel, mindössze pár kilométernyire, legkisebb gyermekének nem tudja megmutatni a fertőrákosi kőfejtőt, mert zárva van, és nem is igen tudható, kinyit-e valaha.

Pedig ez igen-igen sajnálatos, mert a kőfejtő nagyon érdekes hely egy kilencéves kisfiú számára, és jó kis politikai felkészítéssel is egybe lehet kötni a huszonöt évvel ezelőtti nyáron történt eseményekkel kapcsolatban. Merthogy blogíró nemcsak az előbb említett filmmel egykorú (vagyis igencsak öreg…), de már akkor komoly felnőtt ember volt, amikor a Fertő tó vidékének, akárki, akármilyen okból próbálja is néha kisebbíteni, igencsak komoly világtörténelmi szerepe volt. Manapság sorra jelennek meg erről a csodálatos és valóban romantikus időszakról a visszaemlékezés kötetek, melyekben szépen leíródik, milyen forradalmi módon is viselkedett egy-egy adott közszereplő azokban a nagyon is izgalmas napokban vagy éppen mennyire nem volt fontos egy másiknak a szerepe. A probléma ezekkel a kötetekkel csupán annyi, hogy ma még elég sokan élnek azok közül, akik saját maguk is ott voltak, esetlen személyesen emlékeznek azokra a napokra, és nem felejtették el, hogy valójában ki, mit is mondott akkoriban… Esetleg korábban, amikor még mást illett mondani… De hagyjuk meg mindenkinek a békés szenilitás és múlt megszépítésének a jogát, inkább foglalkozzunk múltunk egy másik különös eseményével.

Blogíró még nyaralás előtt, a színházi szezon vége felé, vette magának a hatalmas bátorságot, és megnézett egy új magyar operát. A nézőnél talán csak a szerző kell hősiesebb legyen ha operaírásra adja fejét, mert ez a műfaj manapság nem túl népszerű: elég nehéz lenne meghatározni egy jelentősebb társadalmi csoportot, amelyik ma komolyan érdeklődne az operák iránt. Az adott esetben azonban Fischer Iván és a Budapest Fesztiválzenekar neve megtöltötte a színházat. 

A darabról olvasható minden előzetes nem győzi hangsúlyozni, hogy megértéséhez kötelező ismerni a tiszaeszlári per történetét. De ezt a rendező cseppet sem bízza a véletlenre: részletes műsorfüzet áll a közönség rendelkezésére, és a blogíró által látott előadás előtt maga a szerző és egy jó nevű, nagy tudású professzor tartotta a bevezetőt. 

Mégis, a kellő lelki felkészültség elengedhetetlennek látszik, mert e nélkül csak kevéssé összefüggő színes leporellólapokat lát a nem kellően érző ember. Van a színpadon minden: magyar nóta, focidrukkerek vuvuzelával, autentikus zsidó vallási ének, néha még operaária is. Külföldön biztosan nagy siker lesz, mert ezen stíluselemek együttes szerepeltetése és a témaválasztás igen modern, időszerű és hatásos. Számunkra azonban az egész „nem állt össze”. Lehet, hogy nem figyeltünk kellőképpen, de éppen csak a legizgalmasabb kérdésre nem kaptunk választ sem szövegben, sem zenében, sem játékban: mi vitte rá Scharf Móricot, hogy apja és hitsorsosai ellen valljon, kis híján akasztófára juttatva őket, de még kevésbé abból a folyamatból nem láttunk semmit, ami őt később visszavezette ősei világába. Azt azért meg kell hagyni, hogy a vörös tehén áriája a darab harmadánál igen szép, és komoly zeneszerzői teljesítmény. Persze, azt, hogy Fischer hatalmas zenei tehetség, nagy butaság lenne elvitatni. Kár, hogy a nagyot markolni szándékozó műben olyan kevés hasonló minőségű részt lehet találni. De lehet, hogy csak kell huszonöt év, mikorra megértjük a darabot.