Mottó: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”
Blogírónak mostanában sokat kell értekeznie, a
legkülönfélébb korú kollégákkal beszélgetnie. Sokszor csak egy cérnaszálon
egyensúlyozva a kommunikációs szakadékok felett megdöbbenve tapasztalja,
mennyire zavart, mennyire ellentmondással teli életünk egy olyan történelmi
időszakban, amikor akár nyugodtan is élhetnénk. De arra is rá kellett jönnie,
hogy minden ma élő honfitársunk számos, nem egyszer gyökeres ideológiai,
politikai, sok esetben alapvető erkölcsi változások sorozatán kellett
keresztülküszködje magát élete során. A gazdasági stabilitásnak nem egyszer a létet, a megélhetést
veszélyeztető teljes hiánya, az egyik szélsőségből a
másikba zuhanás hullámai nem csoda, hogy kikezdi idegrendszerünket.
A következő néhány bejegyzésben meg szeretnénk mutatni,
mennyi ellentétes hatás ért egy-egy nemzedéket. A rajzok természetesen durvák,
elnagyoltak, az egész leírás, mint minden általánosítás teljesen helytelen.
Ezért ha nem is találóak a mondatok, talán segítenek elgondolkodni, hány
vonzás, hány taszítás is érte embertársainkat életük során! Elábrándozhatunk,
hogy milyen könnyű is lenne egy olyan országban élni, ahol sok száz éve
változatlanok a tömegek által elfogadott erkölcsi normák, lassan változik, és
nem csapong össze-vissza az átlagember értékrendje!
Lássuk!
Tisztes öregeink, az 1938 előtt születettek ma már több,
mint 74 évesek. Gyerekkoruk a Horty-korszak virágkorára tehető. Ha
kereszténynek születtek, akkor gyermekként még élvezték a rendkívül stabilnak
látszó tekintélyelvű rendszer biztonságát, olyat, amihez hasonlót legközelebb
negyven évvel később lehetett csak megélni. Ha viszont zsidó vagy roma családba
születtek, akkor együtt nőttek a napi félelemmel. Akár így, akár úgy, de
gyermekként még részesei voltak egy valóban műveltségalapú polgári
társadalomnak. Lázadó kamaszkoruk idején dúltak a második világháború
legnagyobb harcai, legtöbbjüknek a fizikai nyomor, a fizikai félelmek évei
jutottak osztályrészül andalgó séták helyett. Fiatalságuk, párválasztásuk,
családalapításuk a kommunizmus uralomra jutására tehető, ennek következtében
sokan hatalmas haszonélvezői, még többen hatalmas vesztesei voltak az ötvenes
évek borzalmainak. Szülőként nehéz dolguk volt, hiszen ha ők maguk egy rémes
korban nőttek fel, akkor honnan lett volna előttük békés családmodell? Gyermekeiket
leginkább a forradalom után nevelték, igen sokan külföldön kerestek jobb
életet, nem kevesen a nagymamára hagyva a még picike srácokat. Akik itt
maradtak, azok közül soknak jó ismerőse lett a közeli zálogház, mert aki nem
vált a hatalom birtokosainak cinkosává, annak ilyen vagy olyan okokból, de
nehéz, sokszor már képtelenség volt megélni. Aktív 40-es éveik idején virult a
kádárista szocializmus, amikor is, ha kellően tűrőek voltak, akkor
középkorúként már élhették a „legvidámabb barakk” nem túl változatos, de
nyugodt és derűs napjait. A változások kezdetekor, a nyolcvanas években már
közel voltak az ötvenhez, a férfiak közül sokan új feleséggel, a hölgyek közül
sokan új karrierrel vágtak neki a végtelen szabadságnak.
Az 1938 és 1945 között születettek, a „nagy sikerek emberei”
ugyan 70 év körüliek, de még nagyon sokan aktívak közülük, különösen a
vállalkozók, az értelmiségi pályára kerültek, hacsak éppen az utóbbi években
csődbe nem mentek, ki nem rúgták őket. Az ő tudatos gyerekkoruk már a háború utáni
évekre esett, de emlékezetükbe még sok került a háború előtti évek hamis
dzsentriromantikájából. Felnőni viszont már teljesen együtt nőttek fel a
kommunista hatalommal. Tanáraik között még igen kevés volt a rendszer igaz
híve, de a rettegés hangulata mind az iskolai, mind az otthoni életüket
megmérgezte. Lázadó kamaszkorukban éri őket a forradalom, pár napra sokan
elhitték, hogy végre szabadon beszélhetnek. A szabadság leverése nem kevesek
számára egy egész életre szóló meghunyászkodást, ügyeskedést hozott, fiatalon
meg kellett szokniuk, hogy szépen sorba kell állni mindenért, kedveskedni a
szakszervezetisnek a beutalóért. Nagyon kevesen voltak csak képesek átmenteni
’56 lázadó lelkesedését felnőttkorukba. Gyermekeiket a hatvanas évek kicsit
szabadabb légkörében nevelgették, aktív 40-es éveikben néhányuk megtalálta a
„kellő hangot” a hatalommal, aminek következtében meg is kapták „megérdemelt”
jutalmukat, külföldre mehettek, osztályvezetők lettek, sokan gyárigazgatók,
termelőszövetkezeti elnökök. Sokan lettek közülük a 80-as évek sikeres
üzletemberei, mert nem kevesen megbízhatónak minősítve, jó káderlappal, komoly
kapcsolatokkal és nem vitathatóan komoly szaktudással is rendelkeztek, amikor
az első vállalkozásokat meg lehetett indítani. De akik akkoriban nem jutottak
be a kiválasztottak közé, azok közül jó néhányan mára már elszegényedve, sok
csalódást elkönyvelve, kis nyugdíjból tengődnek.
A mai frissnyugdíjasok, az 1945 és 1950 között születettek,
már mind 62 évnél idősebbek. Gyerekkoruk a diktatúra legsötétebb korszakára
esett, sokukba szigorúan bevésődött az otthoni félelem, a csengőfrász, az
irtózás mindenfajta hatalomtól. Kamaszkoruk kezdetére még éppen csak elmúltak a
forradalom utáni durva megtorlások, legtöbbjük gondolni sem mert valódi
ellenszegülésre sem a szülőkkel, sem a tanárokkal, de különösen nem az
ifivezetőkkel szemben. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk azért már
kicsit nyugodtabb időszakra esett. Az útlevél számukra még elfogadottan a
párttitkár ajánlásán múlott, legnagyobb sikerük volt, ha olyan munkahelyre
kerültek, ahol sokat lehetett utazni. Csodálatosan tudták beosztani a
napidíjat, és telerakták a Wartburg csomagtartóját konzervekkel, ha nyáron két
hétre „jugóba” mehettek a tengerpartra. De ők már turistaként is mentek! Legaktívabb
korukban érte őket a nyugati munkavállalás csábító lehetősége, közülük került
ki a legális külföldi munkavállalók az első olyan hulláma, akik már komoly
pénzt kereshettek. Ők még alig találták visszásnak, hogy amint hazaértek, le
kellett adni az útlevelet a személyzeti osztályon, közülük került ki a legtöbb
beszervezett ügynök, besúgó, de az ő generációjuk volt legnagyobb terjesztője
az illegális Beszélőnek is, ők voltak a legnagyobb szervezői a 84-ben alakult
Duna Körnek. Tisztelet és hála érte!
Az 1950 és 1956 között születettek, a „Ratkó gyerekek” is
nagyon közel járnak már a nyugdíjhoz, sőt, sokan nyugdíjasok közülük.
Legtöbbjük kisgyerekkora szigorú korlátok között telt, a családban sokszor csak
suttogva illett beszélni, sokuknál még rendes kaja sem sok volt hetekig.
Tanáraik legtöbbje a rendszernek már lelkes vagy kevésbé lelkes híve, de
elfogadója volt, ha a pályán akart maradni. Ezek a tanárok még a hivatásukat
komolyan vevő, az új rendszer által kinevelt fiatalok, vagy lenyugodott,
csalódottságukat, mellőzöttségüket a diákságnak kimutatni már nem akaró nagy
tudású öregek voltak. Lázadó kamaszkoruk éppen a 68-as diáklázadásokkal, a
szexuális forradalom kirobbanásával esik egybe. Ők voltak, akik a Nashville
Teens koncert után Budapesten először futottak a rendőrök elől, ők növesztettek
hosszú hajat fiú létükre, és vettek fel már nagyon fiatalon nagyon mini
szoknyát, ha lánynak születtek. Első munkahelyeik még a szocialista
munkaverseny terepei voltak, ők még sehogyan sem bújhattak ki a kommunista
szombatok értelmetlen időspocsékolása alól, pedig már jól látták annak
feleslegességét. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a teljes
emancipáció jegyében történt, a lányoknak már eszükbe sem jutott a konyha,
család, templom hármasában megmaradni, hiszen már anyjuktól sem láttak semmi
hasonlót. Gyermekeiket korán bölcsibe adták, fontosabbnak tartották a
pénzkeresetet a családi kirándulásoknál. Legaktívabb éveik már a korai 90-es
évekre, éppen az új hatalom felépítésének az idejére esett. A változásban
vetett hittel átitatva sokan vállaltak feladatot a közigazgatásban, legtöbbjük
igazi, igen sokszor naiv jobbító szándékkal, nem egyszer a hályogkovács
bátorságával. A sok küzdelem sokuknak kikezdte egészségét, aki tehette
nyugdíjba ment, félrehúzodott, önként, vagy kényszerítve, de átadta helyét egy
erőszakosabb generációnak.
(majd egyszer még folytatjuk!)