Jó olvasni, „Idő: mindig és soha”

 Johann Nepomuk Nestroy – Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz

A színművek klasszikus formátuma az szokott lenni, hogy az első oldalon felsorolják a szereplőket, majd a helyszíneket, és e felsorolás végén, hogy a darab mikor játszódik. Ennek a darabnak a „stáblistája” alapján ez akár egy klasszicizáló színmű is lehetne, mert a szereplőink a következő tündérek:

• Sztellárisz, a tündérek királya (akinek akkor még semmi köze nem volt semmiféle videójátékhoz);
• Fortuna, a szerencse tündére;
• Amoróza, a szerelem tündére;
• Lumpacius Vagabundus, lump, vagabund, elzüllött tündér;
• Heppiend, Fortuna leánya,

és a halandók: „közönséges” varázslók, a varázslók fiai, fiatal és idősebb mesteremberek, és a mesteremberek leányai. Vagyis mindig két nemzedék, és ez később még fontos lesz. De mi ez az időmeghatározás?

Egyszer már írtunk egy hihetetlen nagy műveltségű középiskolai tanárról, aki számtalan, az egész életre, vagyishát természetesen az életben egyetlen fontos dologra, a párkapcsolatokra érvényes tanács mellett, többször is megemlítette: „A mindig és soha felcserélhető.” Vagyis jobb nem nagyon bízni az „örökké” érvényében, maradjunk a „most”-nál. Heltai ezt egyszerűbben írta körül: a darab „mindig ÉS soha” játszódik. Mindig, mert párkapcsolat örökké létezik, amíg ember létezik, és soha, mert sajnos tündérek (állítólag) nincsenek.

Ez a darab akár egy Faust vagy Ember tragédiája méretű dráma is lehetne, de sem Nestroy, sem Heltai nem Goethe és nem Madách. Sőt, az asszonyokhoz való viszonyuk is szerencsésebben alakult, mint Madách házassága, bár erről Nestroynak valószínűleg anno más volt a véleménye. Heltai viszont a második világháború közepén már 62 éves volt amikor átdolgozta Nestroy darabját, és akkor már tíz éve élt boldog házasságban, igaz, második, vagy ha esetleg a Gombaszögi Fridával kötött rövid házasságát is számoljuk, akkor harmadik feleségével. De ezt a Gombaszögi ügyet, ugye, ne bolygassuk, mert hihetetlen, hogy képtelenség kideríteni: vajon valóban összeházasodtak-e? Mindenesetre éppen eleget olvashatunk a Gombaszögi lányokról, talán igazat, talán nem igazat a Tündérlaki lányok számtalan változatában, amelyeket aligha véletlenül csiszolt Heltai szó szerint egy életen át. De inkább maradjon meg nekünk az illúzió, hogy Heltainak nem volt „bonyolult” a szerelmi élete… Hiszen a Néma levente szerelme is milyen szép…

Ennek a színdarabnak az alapkérdése is igen egyszerű: ki tudja jó útra téríteni a három lump mesterlegényt? Mi teszi jobbá az embereket: a pénz vagy a szerelem? Kinek erősebb a hatalma: Fortunáé vagy Amorózáé, aki itt a szerelem tündére. (Ilyen néven ma leginkább egy krumplifajtát lehet találni, talán azért, mert a szerelem a darabban is minden problémát legyőz, a krumpli meg talán minden éhséget, mint azt Nagy Frigyes porosz király is felismerte volt annak idején).

De pontosan kiket és miért kell megjavítani? Egyáltalán, mi az, hogy „lump”?

Nos igencsak valószínű, hogy a németből átvett „lump”, „lumpolni”, de még a „lumpenproletár” szavunk is mind ebből a lassan kétszáz éves osztrák népszínműből származnak. A „lump” a szótár szerint „olyan <ember>, aki gyakran. vesz részt éjszakába nyúló mulatozásban, kocsmázásokban; mulatós, korhely.” („unsolide leben, besonders mit viel Alkohol tüchtig feiern”)

A darab elég nehezen megszerezhető, az 1988-ban a Magyar Televízió által felvett zenés változatot alig-alig lehet előkeríteni, ezért nézzük végig gyorsan a szöveget. Az expozíció nagyon egyszerű: Lumpáciusz Vagabundus, a züllött, iszákos, kártyás, rossz tündér, hatalmába keríti a fiatalokat, és apáik ahelyett, hogy megkísérelnék (esetleg saját fiatalságukra még visszaemlékezve…) valahogy terelgetni őket, inkább a tündérkirályhoz futnak nyafogni, hogy tegyen csodát. Sztellaris, a tündérkirály, mint minden jól felkészült főnök nem dönt, nem kockáztat:

Apák, fiúk! Örök vita!
Két nemzedék kétféle szívverése!
Hogy melyik dobbanás a helyesebb,
A lassú-é avagy a sebesebb:
Nem dönti azt el senki. Én se.”

De végül csak delegálja a feladatot („dolgozzanak a beosztottak…”), és versenyt hirdet („küzdjenek is egymással a beosztottak, addig sincs energiájuk engem fúrni…”): ki győzi le Lumpáciuszt, Fortuna vagy Amoróza? Ad nekik három kísérleti egeret, azaz három halandó mesterlegényt, azokkal lehet szórakozni. Elsőként Fortuna próbálkozik, azzal, amire ő képes: gazdaggá teszi a fiúkat:

„Van itt milliószor millió forint,
Adok ha elfogy még egyszer, megint.”

Érdekes, hogy már akkor is a „milliószor millió” (vagyis az ezer-milliárd) forint volt a „sok pénz”. Ebből aztán a legények tudtak élni:

„Úgy élek én, ahogy ma Pesten élni kell.”
„De meddig és miből?”
„Nem érdekel”
[…]
„Száz szeretőm volt, száz kalandom,
Vezérigazgató úr volt a rangom”
[…]
Mit is csináljak ennyi könnyű pénzzel?

Igaz, ez utóbbi kérdés nem sokáig volt kérdés, mert kellő megalapozottsággal ezer milliárd forintot is nagyon gyorsan el lehet szórni értelmetlenül. (Persze csak a mesében, ez a mai Pesten már teljesen elképzelhetetlen.) Amikor meg már csaknem teljesen elfogyott, akkor a maradékot is el kell szórni, természetesen valami kocsmában:

Van még zsebemben öt-hatszáz forint,
A fene bánja, vesszen oda mind,
Báró barátom, ön meg én,
Három gavallér, három víg legény
A két csibe, s a vén fiastyúk,
A Disznófőnél elmulatjuk.

Sajnos Fortunának be kell látnia, hogy nem tudta megoldani a feladatot, jöhet Amoróza:

Hol megbukott a pénz, győz ott talán a báj.

Hát igen. „… nagy a szoknya hatalma”. Lenke, egy derék asztalos leánya, akit Amoróza a halandók közül segítségül hív, meglehetősen egyszerűen és praktikusan fogalmaz:

„Férjhez megyünk mindannyian leányok!”

Ezzel az egyetlen mondattal, meg persze a tettel aztán Lumpaciusz Vagabundus le is van győzve:

Három derék család,
Templomba jár, adót fizet ..,

Még egy kispolgári „ars poetica”-t is összehoz Nestroy, Heltai:

„Otthonosan és munkálkodva - csak egyedül így
Élvezheti az ember az életet tartósan.”
(„Häuslich und arbeitsam — so nur allein
Kann man des Lebens sich dauernd erfreu’n.”)

Mondjuk, ez elég érdekes hangzik a szerzők „szájából”, mert Nestroy élete bizony meglehetősen Lumpáciusz befolyása alatt állhatott, és Heltai az első világháború előtt (43 éves korági) szinte csak  „bohémregények”-et írt… De az régen volt.

Így aztán Heppiend, Fortuna istennő lánya is összefoglalhatja végül saját feladatát:

Valóra váltom mindazt, ami álom,
A szeretőket összeboronálom,
Átviszem őket minden akadályon,
Velünk a boldogság, a béke,
Jó minden akkor, hogyha jó a vége.

És mivel a tündérek királya nem túl demokratikus uralkodó, neki a három mesterlegény mellett még Lumpacius megjavítására is van megoldása:

„Mégis kifogtam így a gonoszon,
A boldogságba beleprofozom.”

De a megoldás azonos: Lumpaciusz kénytelen feleségül venni Amorózát, és mint jó férj kezdhet megjavulni…. Igaz, Amoróza nem túl 21. századbeli, egyáltalán nem modern módon kijelenti, hogy

„A hivatalt szögre akasztom,
Ezentúl én csak férjecskémnek élek”

ami lehet, hogy segít férjemuram megreformálásában, és hatalmát átruházza Heppiendre.

Heltai nagyon ismeri a színpadi hatásokat, ezért Heppiend még a tabló (a darab végi meghajlás) előtt előre jön, és az utolsó sorral „lebeszél” a színpadról:

„Hát odalent?”
„Kinek segítsek”

Igen, ezért jó olvasni, mert bizony "idelent" valóban nem árt néha pici segítség, egy-egy csodatétel, egy tündérből lett feleség. Hátha éppen most, itt a színházban (vagy a kanapén olvasgatva) sikerül. Hogy aztán a házasság esetleg mégsem lesz happy end? Ki van zárva…

 

 

 

 

Rossz olvasni II.: „Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

                                                                                                    Sarkadi Imre: A gyáva

Vannak alkotások, amelyeket az igazi hozzáértők nem értékelnek, mert túl egyszerűnek találnak. Ezek általában olyan zenék, színdarabok, regények, esetleg festmények, amelyeket könnyű megérteni, és ezért szokás azt gondolni róluk, hogy megalkotni is könnyű azokat. A szerzők életében aztán megy a fanyalgás, és az írónak, zeneszerzőnek vagy szerencséje van, és egy csomó pénzt tud keresni a jól érthető műveivel, vagy addig-addig tépik, harapják a művészt, amíg valami úton-módon, alkohollal, szerekkel, vagy csak a saját gondolatuk által tönkre nem teszi magát. A magyar irodalomnak, azon belül is az átkos, szocialista irodalomnak is számtalan ilyen alkotója van, köztük sok olyan, akiket ma már ismerni sem illik, hiszen egyértelműen a szocialista rendszer emberei voltak.

Vagy sem.

Vegyük elő egyik ilyen írónk anyagait, amelyek az tudós irodalmi szakemberek szerint nem elég színvonalasak, írójuk nem elég képzett, a regények, drámák, nem számítanak magas irodalomnak. De ha ötven, hatvan évvel megírásuk, és az írójuk furcsa halála után is tele vannak ma is érvényes gondolatokkal, ma is köztünk élő figurákkal, akkor lehet, hogy csak egyszerűen érthetőek.

Írójuk pedig Sarkadi Imre (érdemes most gyorsan elolvasni az életrajzát…).

Miért nem olvassa ma senki a regényeit, novelláit? Miért csak a legelvetemültebb színházak, a legjobb rendezők merik néha-néha színre vinni a darabjait? A válasz nagyon egyszerű. Mert ezeket rossz olvasni, rossz nézni. Mert rossz azt olvasni, rossz azt látni, hogy az emberek nem jók, nem kedvesek és főleg nem tisztességesek. Mert a megírásuk után több mint ötven évvel, egy teljesen másnak gondolt társadalmi helyzetben a művek szinte minden mondata érvényes, kimondható.

Mert fáj olvasni, noha tudván tudjuk, hogy a nők is, a férfiak is hűtlenek, a szerelem elmúlik vagy tán soha nem is volt. Fáj olvasni amikor maga a gyönyörű asszony mondja ki, hogy „… együttlétünk üzlet, aminek az alapja az ő pénze és az én személyem…”. Fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk ilyen asszonyok. Talán nem is kevesen.

Mert fáj olvasni, hogy valakinek teljesen értelmetlenül múlik el az élete. Fáj olvasni, hogy egy asszony a saját születésnapján, ami elméletben az egyik legszebb nap az évben, mondja ki, hogy „… harminc év alatt tulajdonképpen semmit sem csináltam…” Sokan mondhatják el ezt ma is harminc, harmincöt évesen, majd negyven, ötven évesen is, és sokan tudják már előre, hogy hatvan évesen is ezt fogják mondani. Mert tényleg nem csinálnak semmit, semmit, ami bárki számára egy kicsit is hasznos lehetne. Mert fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk élnek ilyen emberek. Talán nem is kevesen.

De nem csak olvasni fáj, hanem, ha filmre viszik, és ha jól viszik filmre, akkor fáj nézni is. Pedig a film is több, mint ötven évvel ezelőtt készült. Hogy lehet ez? Egyáltalán, ki engedte meg 1971-ben, hogy olyan filmet készítsenek, amely nem az akkor öröknek gondolt szocialista rendszer szépségeit tárja elénk?

Megengedték, talán mert a film rendezőjénél, Mihályfi Imrénél politikailag hűségesebb kádert nehezen lehetett volna találni azokban az években. (A jó káderek talán mindig kapnak pénzt filmkészítésre.) Megengedték, talán mert a film szereposztása sablonosabb nem is lehetet volna. Kállai játszotta a mindenben sikeres pártkádert, Tordai Teri a csodaszép gyávát, Huszti Péter az ifjú kétkezi munkástitánt, és Kálmán György a cinikus sátánfajzatot. A film mégis maradandó lett, mert a harmincéves színésznő, akire akkoriban szinte csak vetkőzős szerepeket osztottak, olyan hihetően alakította a harmincéves gyávát, hogy az ma is fáj. Huszti szinte még csak kikerült a főiskoláról, de a szorgalmát, jó modorát már számtalan látványos, és minden esetben nagy, pozitív hős szereppel hálálta meg a filmvilág, amiket többé-kevésbé el is lehetett neki hinni. Kállai akkor még nem tudta, hogy egy ország fog Pelikánként emlékezni rá, Kálmán Györgyre pedig addigra már teljesen ráfagyott az intrikusi szerepkör, amit sok manírral ugyan, de kiválóan tudott hozni.

Minden sablonossága ellenére a film ma is megnézhető. Csak éppen fáj nézni.

A gyáva az adatbázis szerint „filmdráma”, ami talán műfaji tévedés, mert nem tragédia, hiszen senki nem hal meg a végén. Hacsak nem éppen ez benne a tragédia, hogy a hősöknek tovább kell élniük. Nem komédia, mert az olvasó még csak el sem tud mosolyodni nézése közben. Lehetne színmű, mint drámai műfaj, amelyet Csehov fejlesztett tökélyre, és talán valóban: ezek az emberek is teljesen értelmetlenül élik anyagilag kellemes, dologtalan életüket, éppen úgy, mint Csehov hősei. Csakhogy Csehov halála után alig több, mint tíz évvel az általa tökéletesen megrajzolt értelmetlenséget elsöpörte a háború és a forradalom. A Sarkadi megrajzolta értelmetlen életek ma is itt vannak közöttünk.

Ezért aztán ez a kisregény, a belőle készült film mégis lehet tragédia. Mert Sarkadi halt meg, ő lett öngyilkos, aki ezzel az írásával tökéletesen bemutatta egy létforma teljes értelmetlenségét, de oly módon, hogy előre láthatóvá tette, hogy ez a létforma évtizedekre fennmarad. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy halála után nem hogy tíz, de ötven évvel is köztünk élnek a gyönyörű gyávák is, a hatalom által ünnepelt tehetségtelenek is. Mert őszintén szeretni gyáva nők, alkotni tehetségtelen férfiak a modernnek mondott világunkban is sokan vannak, esetleg a teljes egyenjogúság jegyében idomulnak hozzájuk alkotni tehetségtelen nők, és szeretni gyáva férfiak is.

(fotó: pixabay.com)

Rossz olvasni I.: „Majd megfizetik a gyerekeink!”

 Zola: A hajsza

NEM, ebben a minisorozatban NEM arról lesz szó, hogy ne lenne jó olvasni. Mi is Vörösmartyval értünk egyet: igenis ment a világ a könyvek által elébb… De akkor miért ez a cím? Miért ez a borzasztó cím? Ki lehet az az elvetemült, az a nagyon gonosz szülő, aki komolyan és minden szégyenérzet nélkül arra gondol, hogy amit ő elkölt, amit ő felél, amit ő felzabál, azt majd a gyerekeinek kell megfizetni?

És NEM, most nem egy újabb környezetvédelmi kiselőadás következik.

Vannak könyvek, amelyeket néha fáj elolvasni. Vannak könyvek, amelyeket néha fáj kézbe venni. Így aztán vannak írók, akik műveit ma már alig olvassák. Zola ilyen. Zola ma már nem része a NAT tananyagának sem. (Pedig ő nem is volt kommunista…)

Zola „A hajsza” című könyvét fiatalon, első regényei sorában, 1871-ben írta, majd’ tíz évvel legnagyobbnak elismert alkotása, a Nana előtt. Mire megjelent, már egyértelmű volt: III. Napóleon belebukott a nagy nacionalizmusába, pontosabban 1870-ben legyőzte egy még nagyobb nacionalizmus, a német. Franciaország Sedan mellett csúfos vereséget szenved:  a csata egyetlen napja alatt hadifogságba kerül 38 francia tábornok, 2830 tiszt, és több, mint 100.000 francia katona (ez annyi, mint ma Debrecen és Szeged, Magyarország Budapest után két legnagyobb városának teljes férfilakossága együttesen). Német Császárság néven megalakul az egységes Németország, Bismarck nagy álma, III. Napóleon császár pár pillanat alatt megbukik, külföldre kénytelen menekülni. A legyőzött Franciaország éhezik, kitör a kommün, amit ugyan gyorsan levernek, de a teljesen feleslegesen indított háború nyomai sokáig nem múlnak el. És Zola pontosan látta, hogy III. Napóleon 18 évnyi császársága alatt teljesen irreálisan mérte fel országa erejét, teljesen nevetségesen túlbecsülte saját szerepét, és teljesen hibásan tette tönkre a következő generáció életének jó részét. Zola kiválóan látja III. Napóleon borzasztó hibáit. Érdemes lenne tanulni belőle, még ha nagyon fájdalmas is olvasni.

Pedig III. Napóleon egyáltalán nem volt buta. Eleinte (1848-tól 52-ig) demokratikusan megválasztott elnöke volt Franciaországnak, de miután megunta a demokráciát, a hadsereg által támogatva szerezte meg a korlátlan hatalmat. majd egy jól kiválasztott népszavazási kérdésre, a nép valós többsége által adott válasz alapján, természetesen nem saját hiúság miatt, hanem kizárólag a közvélemény nyomására császárrá választatta magát. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy „Aki szereti a császárt, szereti Franciaországot.” Kizárólagosan saját, jól megválasztott híveivel vette körül magát, hiszen „Mi a legmohóbbak közül választjuk majd ki a híveinket.” Ezek a hívek nem mondtak aztán ellent annak, aki felemelte őket, gyorsan vagyonosodhattak is, és „a nagy vagyonoknak a trón köré kell tömörülniük.”

III. Napóleon gyorsan átépíti, ha nem is az egész országot, de Párizst. Hatalmas körutakat épít, nem is csúnyákat. Létrejönnek a ma is gyönyörű és impozáns „Hausmann” körutak, mihez óriási telkeket kell venni, eladni, kisajátítani. Párizs tényleg gyönyörű lesz, és eközben akinek kedvezett a „szerencse”, az rendkívül gazdag is lehet. A szegény senkikből gyorsan gazdag senkik lesznek. És akik végtelenül gazdagok lettek, jól is érzik magukat, mert „Lám, ha az ember keres, nincs panasz.”

III. Napóleon 22 évnyi uralkodása után majd’ egy másik húsz évnek kell eltelnie, mire az ország kiheveri a francia második császárság diadalának költségeit. Húsz év nagy idő egy ember életében, nagy idő, különösen, ha a gyerekeknek a szülők értelmetlen költekezése miatt kell küzdeni, takarékoskodni, a feleslegesen felvett és elherdált hiteleket óriási áldozatok, megtakarítások árán visszafizetni.

De húsz nehéz év csak az emberek életében fájdalmas, ez nem nagy idő egy város, egy ország életében. III. Napóleon uralkodásától és bukásától teljesen függetlenül a 19. század végi Franciaországban virágzik a művészet, teljes pompájában van az impresszionizmus, és a forradalom 100. évfordulójára rendezett 1889-es Párizsi Világkiállítás már ismét a „gloire” jegyében zajlik.

Az ezt követő idők pedig már sok más, szintén „rossz olvasni” regény alapjait adták… Ha valaki nem olvassa Zola könyveit, akkor a történelmileg jelentéktelenné vált III. Napóleonra csak a francia tankönyvek emlékeznek, az ott érettségiző diákok nagy bánatára.

De inkább olvassuk őket, még ha fájdalmas is, mert érdemes.

(fotó: pixabay.com)