Ma már bármennyire is hihetetlen, blogíró is volt valaha fiatal.
Sőt, volt fiatal, háromgyerekes apuka, aki, mint minden felelős hím, el kellett
lássa családját, akkor is, amikor a gyermekek mamája a harmadik kölköcskét éppen
csak megszülte, és ki sem tud mozdulni a lakásból. Apa ilyenkor reggel már
hat előtt felkelt, lement a közelben lévő piacra, vett friss kenyeret,
hazahozta a nyolcvanas évek középén még bőven létező jegyes tejet, majd óvodás
és iskolás gyermekeit leszállítva rendeltetési helyükre sietett a munkahelyére,
ahol komoly tudományos dolgozóként helyt kellett állnia. Sajnos a nagy tudósokat
semelyik rendszer nem fizeti agyon, a kicsiket meg mégannyira sem, így aztán a
fizetéséből családot eltartani nemigen lehetett. Mellékmunkát kellett
vállalnia. Ez a nagy változások korában elég könnyű volt, és a tudására már
akkor is elég jó kereslet volt. Dolgozott is elég sokat, de, és ez hihetetlen,
még szerette is a munkáját. A hivatalost, a tudóskodást is, a mellékest, az
érdekest is. A mellékesben volt egy kedves ügyfelük, akinek éppen egy kisebb
rendszert raktak össze, amikor elég kellemetlen helyzetbe kerültek.
A rendszer készen volt, jól működött, az ügyfél mégis még
egy extra oktatást kért az ország legszélén. Ez nem volt benne a megegyezésben,
és mivel egy ilyen kirándulásra szabit kellett kivenni, amiből három gyerek
mellett mindig kevés van, nagyon nem akartak kötélnek állni. Az ügyfél viszont
mindent megígért, neki a cégen belüli okokból fontos volt ez a kirándulás. Megígérte,
hogy hozzák-viszik őket kocsival, nekik még vezetni sem kell, kapnak finom
ebédet, csak vállalják el. Blogíró szíve mindig is lágy volt, végül is ráállt.
A kirándulás egy szép decemberi napra lett megbeszélve,
Csornára. Autópálya akkor még csak Tatabányáig volt, onnan országút Győrbe, majd
onnan 40 kilométer a rémségesen nagy forgalmú 85-ösön. Reggel ötkor indultak a
Krisztina körútról, és egy kolléganő vezetette a szinte új 1200-es Ladát.
Indulás előtt blogírót félrevonta a nagyfőnök, és megkérte, hogy legyen
kíméletes a munkatársnővel, mert neki most nagyon nehéz. Reggel ötkor már az
sem érthető, hogy mi az ördögöt keres benn az irodában a nagyfőnök, de hogy
mire gondolhatott, az teljesen rejtély volt, hiszen blogíróban még csak két
kávé dolgozott.
Az út borzasztó unalmasan indult, kolléganő nyugodtan vezetett
az üres úton, és csak az asszony erősen kisírt arca volt furcsa. Blogíró mindig
visszahúzódó típus volt, eszébe sem jutott kérdezősködni. Egy idő után
bekapcsolták a rádiót, hogy ne legyen akkora a csend. Mire világosodni kezdett,
már vége lett a pályának, és eleredt a hó. Ez még hiányzott. A sebesség rögtön
lecsökkent, de forgalom nem volt, a hóesés még nem volt zavaró. Ekkor jött az
első kérdés:
- Nem akarsz venni egy motort?
Blogíró soha életében nem ült motoron, és most már nyugodtan
kijelentheti, hogy nem is fog. Ez akkor még nem volt biztos, de friss háromgyerekesként
nem igazán egy használt motorbicikli kellett a családba.
- Nagyon olcsón adom. Van mindenféle. Összesen négy darab. Ha még nem motoroztál, akkor legjobb lenne a kis MZ, de viheted a P20-ast is. Vagy a nagy versenygépet…
Ez már zokogásba fulladt. A helyzet kezdett kissé nehéz
lenni. A hó ömlik, a Lada híresen csúszós, összevissza rázza a fenekét, a sofőr
zokog. Blogíró összeszedte minden nyugtató képességét, halk, lassú, dörmögő
hangját, és miközben határozottan jelezte, hogy esze ágában nincs motort venni,
megkísérelte kideríteni, miért is eladó az a sok motor.
- Nagyon jó gépek. Tudod, a férjem imádta a nagy vasakat, amatőr versenyző is volt. Ezért dolgozott mindig éjjel a hajógyárban a sójatéren, mert akkor dupla a bére. Pedig a hegesztőket anélkül is jól megfizették. De hát a sok gép vitte a pénzt. Én is imádtam a száguldást. Éjszakánként kimentünk a hetesre, és húzta neki a gázt. Néha majdnem kétszázzal téptünk. Csodásan vezetett, olyan biztonságban ültem mögötte, mint apám a tévé előtt a fotelban.
Blogíró kicsit értett a motorokhoz, mert egy szörnyű szocialista
pedagógiai tévedés miatt négy évig gépjárműlakatosnak tanult heti egy napban kinn,
a Vörös Csepelen, annak érdekében, hogy megismerje a munkások életének minden
szépségét. Ha a szépségét nem is, az életüket sikerült alaposan megismerni, no meg
a Pannónia motorkerékpárok jó néhány alkatrészét. De kétszázzal menni a
nyolcvanas évek közepén nagy ritkaság volt. Közben újabb zokogás hullám csapott
fel.
- És most nincs többé.
Mi nincs többé? Karamboloztak? Összetört a méregdrága gép? Már
nyitotta a száját egy buta kérdésre, mikor kolléganő szerencsére folytatta.
- Harmincegy éves volt. Most akartunk gyereket.
Blogíró akkor volt harminchárom. A srác ezek szerint két évvel
volt fiatalabb. Borzasztó. De hát ide vezet az őrült száguldás. Most mit
mondjon?
- Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen?
A helyzet lassan tarthatatlanná vált. A hó ömlött, hókotró
már akkor sem volt soha, amikor esett a hó. Látni semmit nem lehetett, igaz, a lány
a zokogástól amúgy sem látott volna semmit. Hússzal cammogtak, de a Lada még
így is riszált. De most már látszott, hogy az asszonynak van érzéke a kocsihoz,
mert mindig stabilan ellenkormányzott. Blogíró többször próbálta javasolni,
hogy átveszi a volánt, de a kolléganő nem adta, mert a vezetés legalább eltereli
a figyelmét. Nagy nehezen elcsúszkáltak a célig, ahol kiderült, hogy semmi
igazi dolguk, csak egy kis lélekápolás. De így is lett három, mire elindultak
vissza. Az ügyfélnél persze mosolyogni kellett, és a smink csodákra képes.
Húsz
centinyit takarítatlan hóban indultak vissza. Az útról eltűnt, aki csak tehette.
Úgy nézett ki, mintha maga az út is követte volna az eltűnőket, mert néha az út
sem látszott. Újra elkezdődött a nyúzás, hogy blogíró vegye meg legalább az
egyik gépet. De úgy látszott, a kikapcsolódás segített, kicsit kevesebb lett a
zokogás, és blogíró meg merte kérdezni hogyan is történt a baleset.
- Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen? Nem rögzítette rendesen a munkadarabot, és hat méter magasról kioldott. Egyenesen a fejére. Azonnal meghalt.
Vagyis nem motorosbaleset volt. A kétszázzal száguldást mindig
túlélték, sőt, a rendőrök sem kapták el őket soha. Előző éjjel, a hajógyárban, egy
részeg darukezelő a férje fejére ejtett egy hattonnás vasdarabot.
Ez volt az első történet, ami alapján blogíró elhatározta:
kockáztatni kell. Mindig kockáztatni kell. Amíg csak élünk.