Mozart: A varázsfuvola (Szegedi
Nemzeti Színház, rendezte: Alföldi Róbert)
Mármint a szalmaszál. Az a szalmaszál, amelyet Tamino
varázsfuvolának képzel. Ez most vajon egy utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodva
még van valami tiszta kapcsolata a valósággal? Esetleg az az eszköz, amivel egy
kis hasist lehet felszívni? Mi ez a szalmaszál? Mi ez a Varászfuvola?
A Varázsfuvolát színpadra tűzni általában költséges
vállalkozás. Rengeteg drága jelmez, hatalmas díszletek, színes kellékek szoktak
kelleni. Szegeden most mégis elég volt besétálni a helyi munkaruházati boltba,
onnan fel lehetett öltöztetni az összes szereplőt. Díszletként pedig olyan
hitelesen látjuk a lepusztult kórházi környezetet, hogy a tini, aki nagy szerencséjére
még soha nem járt ennyire szétesett állami egészségügyi intézményben, nem hitte
el, hogy Magyarországon ilyen létezik, nem hitte el hogy ilyen kopott, koszhadt
csempe lehetséges. A vizuális sokkra csak ráerősít, hogy a nagyváros és a színháza
pedig azt nem tudja elképzelni, hogy valaki nem jó kis otthoni vacsora után,
hanem esetleg az ország másik végéből, egy szelet tortára éhesen érkezik: ebben
a szép városban szombat este nincs egyetlen cukrászda sem nyitva, a színház
büféjében semmiféle ennivaló nem kapható…
De a színészi munka éhgyomorra is olyan nagyszerű, mintha
nem is operaelőadást, hanem drámai színészek játékát néztük volna. Papageno
tévképzetei és pánikrohamai, Pamina ujj-dörzsölgetése, Papagena kataton mozgása
olyan komoly elemzések, megfigyelések, aprólékos rendezői ötletek sorát
mutatták be, amelyek igen ritkák a jelzésértékű előadáshoz szokott
operalátogatónak. Egyetlen gond ezzel az előadással, hogy irgalmatlan nehéz
lesz utána bárkit is a fehér köpeny tiszteletére rábírni. Sarastro-féle,
látszólag szeretetre méltó, valójában förtelmesen álságos orvos rengeteg van,
éppen úgy, ahogy az Éj királynőjével is sűrűn találkozhatunk manapság igen
sok rendelőintézetben. Túlzás lenne? Sajnos nem. Sarastro professzor úr és Éj
királynője adjunktus asszony látszólag a világmindenségről szóló, de valójában kicsinyes csatája annyira köznapi, annyira nyilvánvaló, hogy
azt mindenki jól ismeri, aki dolgozott már kórházban, vagy bármilyen másik egyetemi
tanszéken.
A legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon ki miért került
erre az osztályra? Vajon Papageno miért gondolja magát madárembernek? Mi volt a
foglalkozása, ki volt a kedvese, aki idejuttatta? Tamino mi lehetetett mielőtt
idekerült? Hol nőtt fel, kitől kapta az első spanglit, ki vette rá, hogy
szívja, és miből volt rá pénze? A szüleitől kapta zsebpénzként? Ezért képzeli
magát hercegnek? Paminát ki mindenki akarta megdugni, mire idemenekült? Hogyhogy
édesanyja nem tudta, vagy nem akarta megóvni ettől? Ha az adjunktus asszony a
saját lányát nem képes lehozni a szerről, akkor valóban: milyen
gyógyulást remélhet tőle bárki is? Papagena hol nőtt fel, hogy ilyen végtelenül
depi állapotba került? És mitől jött meg végül az életkedve? Mitől lett
csípőmozgása olyan vidám, amelyet a nézőtéren ülő urak még a tévében sem láttak
soha? Bár az előadás nagy szerencséjére a földszinti zsöllyéből messze nem
látható olyan tökéletesen, mint egy oldalpáholyból...
Azt kellett észrevenni, hogy Alföldinek elég volt a jelmezt, a
díszletet és a szereplők tevékenységét megváltoztatni,
a szöveg, a zene, minden egyéb maradhatott feszesen eredeti. A zenekar játéka példaértékű, az énekesek jók, a jól megjegyezhető
dallamok így aztán csak felerősítik a hatást. Aki tizenévesen megnézi ezt az
előadást, bizonyosan örökre elhatározza, hogy soha nem nyúlj semmiféle droghoz.
Ez az előadás a néző számára igen komoly biztos pont: nem utolsó, hanem első
szalmaszál, melyre élete végéig emlékezhet.