Első vagy utolsó?

Mozart: A varázsfuvola (Szegedi Nemzeti Színház, rendezte: Alföldi Róbert)

Mármint a szalmaszál. Az a szalmaszál, amelyet Tamino varázsfuvolának képzel. Ez most vajon egy utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodva még van valami tiszta kapcsolata a valósággal? Esetleg az az eszköz, amivel egy kis hasist lehet felszívni? Mi ez a szalmaszál? Mi ez a Varászfuvola?

A Varázsfuvolát színpadra tűzni általában költséges vállalkozás. Rengeteg drága jelmez, hatalmas díszletek, színes kellékek szoktak kelleni. Szegeden most mégis elég volt besétálni a helyi munkaruházati boltba, onnan fel lehetett öltöztetni az összes szereplőt. Díszletként pedig olyan hitelesen látjuk a lepusztult kórházi környezetet, hogy a tini, aki nagy szerencséjére még soha nem járt ennyire szétesett állami egészségügyi intézményben, nem hitte el, hogy Magyarországon ilyen létezik, nem hitte el hogy ilyen kopott, koszhadt csempe lehetséges. A vizuális sokkra csak ráerősít, hogy a nagyváros és a színháza pedig azt nem tudja elképzelni, hogy valaki nem jó kis otthoni vacsora után, hanem esetleg az ország másik végéből, egy szelet tortára éhesen érkezik: ebben a szép városban szombat este nincs egyetlen cukrászda sem nyitva, a színház büféjében semmiféle ennivaló nem kapható…

De a színészi munka éhgyomorra is olyan nagyszerű, mintha nem is operaelőadást, hanem drámai színészek játékát néztük volna. Papageno tévképzetei és pánikrohamai, Pamina ujj-dörzsölgetése, Papagena kataton mozgása olyan komoly elemzések, megfigyelések, aprólékos rendezői ötletek sorát mutatták be, amelyek igen ritkák a jelzésértékű előadáshoz szokott operalátogatónak. Egyetlen gond ezzel az előadással, hogy irgalmatlan nehéz lesz utána bárkit is a fehér köpeny tiszteletére rábírni. Sarastro-féle, látszólag szeretetre méltó, valójában förtelmesen álságos orvos rengeteg van, éppen úgy, ahogy az Éj királynőjével is sűrűn találkozhatunk manapság igen sok rendelőintézetben. Túlzás lenne? Sajnos nem. Sarastro professzor úr és Éj királynője adjunktus asszony látszólag a világmindenségről szóló, de valójában kicsinyes csatája annyira köznapi, annyira nyilvánvaló, hogy azt mindenki jól ismeri, aki dolgozott már kórházban, vagy bármilyen másik egyetemi tanszéken.

A legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon ki miért került erre az osztályra? Vajon Papageno miért gondolja magát madárembernek? Mi volt a foglalkozása, ki volt a kedvese, aki idejuttatta? Tamino mi lehetetett mielőtt idekerült? Hol nőtt fel, kitől kapta az első spanglit, ki vette rá, hogy szívja, és miből volt rá pénze? A szüleitől kapta zsebpénzként? Ezért képzeli magát hercegnek? Paminát ki mindenki akarta megdugni, mire idemenekült? Hogyhogy édesanyja nem tudta, vagy nem akarta megóvni ettől? Ha az adjunktus asszony a saját lányát nem képes lehozni a szerről, akkor valóban: milyen gyógyulást remélhet tőle bárki is? Papagena hol nőtt fel, hogy ilyen végtelenül depi állapotba került? És mitől jött meg végül az életkedve? Mitől lett csípőmozgása olyan vidám, amelyet a nézőtéren ülő urak még a tévében sem láttak soha? Bár az előadás nagy szerencséjére a földszinti zsöllyéből messze nem látható olyan tökéletesen, mint egy oldalpáholyból...

Azt kellett észrevenni, hogy Alföldinek elég volt a jelmezt, a díszletet és a szereplők tevékenységét megváltoztatni, a szöveg, a zene, minden egyéb maradhatott feszesen eredeti. A zenekar játéka példaértékű, az énekesek jók, a jól megjegyezhető dallamok így aztán csak felerősítik a hatást. Aki tizenévesen megnézi ezt az előadást, bizonyosan örökre elhatározza, hogy soha nem nyúlj semmiféle droghoz. Ez az előadás a néző számára igen komoly biztos pont: nem utolsó, hanem első szalmaszál, melyre élete végéig emlékezhet.

Három a magyar igazság

Szörényi, Bródy: István, a király (Szeged, 2013. 08. 20.)

„Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

[…]

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.”

(Illyés Gyula: Ki a magyar)

Blogíró hezitált, írjon-e a szegedi IK-ról, mert az előadást a tévé is közvetítette, tehát biztosan mindenki látta. Akkor minek írni róla? Aztán beindultak a vélemények, és most már meg nem állja, hogy el ne mondja a magáét.

Először is kár vitatkozni arról, hogy mennyire autentikus ez a változat, hiszen a darab két szerzője él. Ha a szerzők bármivel nem értettek volna egyet, akkor nyugodtan letilthatták volna, akár az utolsó percben is. Joguk lett volna rá, és egészen biztos, hogy e nélkül a bevétel nélkül sem haltak volna éhen. Feltételezhetően még mindkettőben van annyi kurázsi, hogy meg is tették volna, ha helyesnek látják. De nem ez történt, hanem éppen az ellenkezője. Vajon miért állt ki tavasszal Szörényi Levente Alföldi mellett? Hasonlítana a világnézetük? Amennyire ismerjük, cseppet sem. Közeli barátok lennének? Szinte kizárt. De Szörényi is, Alföldi is, magas színvonalon űzi azt a művészi hivatást, amit választott magának. És akár sikerük van, akár nincs, akár támadják, akár imádják, a saját útjukat járják. Biztos, hogy Alföldi ezzel az előadással tisztelegni, és nem csak pukkasztani akart. Mint a négy évvel ezelőtti „botrányos” (csudát botrányos: kiváló) János vitézzel. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell látnunk, rá kellene végre ébrednünk: nincs Tündérország, nincs egyetlen igazság. Legalább három van… Ezért volt érdemes elővenni ezt a darabot, amit az elmúlt 30 évben, lássunk be, sokan, sokféle módon használtak már, sokféle nemtelen célra.

„Szállj messze, szállj magasra

Szél könnyű szárnyán szállj

Új tavasz hírét vidd el

Szállj fel szabad madár!”

Aki ott volt 83-ban, az emlékszik: a Városligetben mindenki, népi is, urbánus is hitt abban, hogy lesz új tavasz. Sok-sok új tavasz. 30 év után már mind rájöttünk: ebből a reményünkből semmi nem valósult meg. Hogy szegény szabad madárnak miért kellett kimúlnia, azt majd a történészek kiderítik. Hogy az egész fiatalságukat, egész felnőttkorukat átküzdő nemzedéknek miért nem sikerült a valós szabadságot, a belső megbékélést, a nyugalmat megvalósítania, azt majd a művészek feldolgozzák.

Szegeden háromszor gyúltak fel a nézőtéri fények az előadás alatt, meglehetősen szájbarágósan hangsúlyozva, hogy most a nézők is be lesznek vonva három fontosnak vélt gondolat átérzésébe (a tévéfelvételen ezt aligha lehetett használhatóan megvalósítani, így aztán nem kizárt, hogy a tévéfelvételből éppen a legfontosabb hatáselem hiányzott):

1. „Adj békét, Uram!” Erre a motívumra épült fel az egész mostani előadás. Réka lett a központi figura, és alighanem igaza van a rendezőnek: ő az egyetlen, aki épeszűen gondolkodik. Hiába történik minden úgy, ahogy Sarolt szeretné, hiába négyelik fel Koppányt, hiába koronázzák meg a mamahotelből éppenhogy kilépett Istvánt, béke ebből még nem született. Mind a mai napig sem.
2. „Jaj, de unom a politikát!” Már az is eredmény, hogy ez a dal benne maradhatott a mostani előadásban, és nem vágták ki, mint annyiszor a 30 év alatt. Az, hogy az ország sok polgárával együtt a rendezőnek is sajnos ez a második legfontosabb üzenete, teljesen érthető. Ha a kritikusok sokallják, hogy ötvenszer vagy százszor mondja el a színpad, hogy „Unom”, akkor vegyüljenek el a nép között, és hallgassák meg, amint az emberek naponta nem százszor, nem ezerszer, de milliószor ismétlik ugyanezt: „Unom, unom, unom, unom… ”
3. „Himnusz” Hihetetlen módon, ennek az előadásnak, ugyancsak, mint a 30 év előttinek, szerves része tudott lenni himnuszunk. Nem lett belőle felesleges magyarkodás, de nem lett belőle oda nem illő zavaró magyarázkodás sem. Nem lőjük le az előadás végének megoldását, hiszen az RTL jóvoltából több millióan látták, de a szent korona valóságába szorult szereplőket nézve az először kissé megdöbbent, még felállni is majdnem elfelejtő nézők éppen a Himnusz alatt gondolhatták végig: ki is lett bezárva, hova? Ki van benn, és ki van kívül? Hol a helyünk: kívül vagy belül? És jó volt hallani, hogy az utolsó sorokat már itt-ott a nézők is énekelték. Feltételezhetően azok, akik megértették az előadást.

A hivatalos kritika fanyalogjon ma is nyugodtan, hiszen harminc éve is azt tette. Mit mondhatunk nekik? Igen, a koreográfia valóban csapnivaló volt, az új, „szimfonikus” hangszerelés többet ártott, mint használt, a hintaló, az pedig végképp vérciki. És tudjuk jól, hogy a Kárpát-medencén kívül senki meg nem érti, miért kell még ma is ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Talán belül sem. Az „IK” problematikája csak nekünk, magyaroknak, az Illyés által meghatározott magyaroknak érthető. Szegeden is hiába volt a kiváló angol fordítás a kivetítőkön, a külföldiek a szünetben megszöktek. Magyarról magyarra pedig már régen nem tudunk fordítani. 

De mégis: 

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

(Illyés Gyula: Bartók)