Ha mostanában a bécsi emlékek sorakoznak, akkor jöhet egy
grazi is.
„Mint az közismert” blogíró három évet élt Bécsben, és mint
már az is kiderült: egy picike kis csapatban, „team”-ben dolgozott, amiben
hárman voltak. Egy igazi, vérbeli, bécsi kispolgárral (egyszer majd róla is
lesz szó…) és egy fiatal görög sráccal írogatták programjaikat az osztrák
nagyvállalatok által megkövetelt hatalmas tempóban, vagyis elég kényelmesen.
Ugyanakkor azt kellett megtanulnia, hogy ez a számára végtelenül kényelmesnek
tűnő munkatempó sokkal, de sokkal több eredményt termel, mint az otthonhagyott ész
nélküli rohanás. Nehezen találta meg ennek az okát, de amikor rájött,
megdöbbent: itt mindenki megbízik a másikban! Ezek nem ellenőrzik a szomszéd
asztalról származó munkadarabot, programrészletet, nem marják egymást, nem
töltenek idő egymás bírálgatásával, ezek elhiszik, hogy a kolléga legjobb
tudása és képessége szerint hibátlanul dolgozott. Sőt, még segítik is
egymást! Azt a csodás jelenséget kellett megtapasztalnia, hogy ha egy osztrák
kollégának semmiféle érdeke nem fűződik egy döntési helyzetben a választáshoz,
akkor egészen biztosan azt a megoldást választja, amelyik a többi munkatársa
számára előnyösebb. Persze, ha lehet egy kis előnyhöz jutni, azt azért
kihasználják. De Sotos, a görög srác, aki az átlósan szemben lévő íróasztalnál
verte a billentyűzetet, még ez alól is kivétel volt: ő folyamatosan segített. Alighanem
visszaemlékezett arra az időre, amikor ő is újonc és idegen volt abban a
szobában…
Így aztán jó cimborák lettek, de világraszóló barátság, nagy
sörözések sorozata nem lett a dologból, mert hétvégén ki-ki utazott, nem volt
idő közös programokra. Blogíró Bécsből ingázott haza elég rendszeresen, de Soti
még nála is fürgébben rohant elérni péntekenként a 13:40-es vonatot Grazba,
ahol a kedvese élt. Többet nem is lehetett erről tudni, csak, hogy minden péntek
reggel egy kis táskával érkezik irodába, délben elrohan, és hétfőn nyolckor
ismét a kis táskával jelenik meg, egyenesen a hajnali vonatról. (Bécs és Graz
között már akkor is hihetetlen jó volt a vonatközlekedés…)
Egyszer aztán eljött az a szép januári nap, amikor blogíró végleg
elbúcsúzott a bécsi kollégáitól. Ennek is szép kis története van, és persze
nagyon „gemütlich” ez
is. De ezt majd máskor. Jelen történetünk szempontjából csak annyi fontos, hogy
a következő állomáshely, némi németországi kitérő után, a rendkívül kedves
osztrák kisváros, Stájerország fővárosa, Graz lett.
Csodás hely! Minden őrült értelmiségi számára maga a
paradicsom. Ez az icurka-picurka, hihetetlenül szép játékváros igen sokat ad a
művészetek, különösen a modern művészetek ápolására, és akkoriban éppen az
Európa kulturális fővárosa feladatra készült. Lehet ott nagyokat mászkálni, kiállításokat
nézni, csellengeni a Mura partján vagy fenn, a várhegyen. Blogírónak itt nem
volt saját lakása, mert az adott feladat megvalósítása már jelentős részben
Budapesten folyt, a fejlesztő srácok itthon dolgoztak, egyedül blogíró járt ki
két-három hetente, általában keddtől péntekig tárgyalni, tesztelni,
egyeztetgetni. Ilyenkor egy nagyon kedves, háromemeletes panzióban szállt meg,
nem messze a városközponttól. A kicsi szállodát egy idősebb úr vezette, és a
reggeliző szobában legalább tíz serleg állt, melyeket többször is, mint az év
legjobb szállodája nyert el, megérdemelten. A csendes, barátságos és cseppet
sem drága mini-hotel igen kényelmes volt. Amikor pedig a tulajdonos szépen
lassan kivonult a vezetéséből, teljesen természetes lett, hogy lánya veszi át
az üzletet, akinek eszébe sem jutott, hogy ne vinné tovább édesapja
hagyományait. (Most ránézve a honlapjukra, azóta annyi történt, hogy nyitott egy
kisebb szállodát, amelynek nevét kiegészített a saját keresztnevével. Mégsem
lehet két azonos nevű szálló egy városban… Ez itt a reklám helye volt, de
megérdemlik.)
A panzió este viszont hihetetlen unalmas, nem is érdemes
benne lustálkodni, inkább irány a város! Egy egyedül szenvedő, még nem túl öreg
pasi számára általában két megoldás létezik: vagy eleve haza sem megy és leül a
főutcára meginni egy-két sört, szemlélendő az előtte elvonuló népeket, vagy
hazamegy, kicsit rendbe szedi magát és visszasétál egy rendesebb helyre, ahol
főznek valami finomat. A szálló környékén természetesen számtalan kisvendéglő
volt. Az egyik ilyen egy görög étterem volt, de blogírónk erre nem nagyon
fordított figyelmet, mert alig-alig ismerte a görög ételeket. Azt is említettük
volt, a panzió a városközponttól nincs messze, teljesen természetes tehát, hogy
az utat sétálva kell megtenni. Ezen séták alatt többször is látott a görög
vendéglő előtt egy göndör hajú fiatal férfit dohányozni, aki nagyon hasonlított
az ő bécsi barátjára, de hát minden görög férfinek fekete göndör haja van, és
egyébként is: sötétben minden görög fekete.
Egy napon a kisvendéglővel szemben építkezés kezdődött, lezárták
a járdát, át kellett menni a másik oldalra. Mindenképpen el kellett haladni a
vendéglő előtt, és immáron szemtől szembe kerülni a göndör hajú göröggel. Aki
azonnal blogírónk nyakába ugrott, és éktelenül hangos „dzsordzsi, dzsordzsi”
üvöltéssel már rángatta is befelé.
Ilyen jelenetek csak a filmekben léteznek. Természetesen Sotos
volt, a görög cimbora. Otthagyta az informatikai szakmát, otthagyta a
császárvárosi albérletét, feleségül vette grazi barátnőjét, aki ennek az
étterem a tulajdonosa volt, és immáron ketten vezették a kis görög kocsmát. Lejátszódott
a filmeken túlzásnak tartott jelenet, blogíró éktelen zajjal be lett mutatva a
feleségnek, a pincérlánynak, a szakácsnak, de még a vendégeknek is, akik
nagyrészt törzsvendégek voltak, a kis grazi görög kolónia tagjai. Soti rögtön
kifaggatta vendégét, mit csinál a városban, hol lakik, mit eszik, és közben
természetesen hozatta a különlegesebbnél különlegesebb falatokat és igencsak jó
borokat. Nem is lehetett szabadulni tőlük záróráig, és megígértették
vendégükkel, hogy minden csütörtökön, amikor csak Grazban jár, eljön a
vendéglőbe. Azért csütörtökön, mert akkor van zene! Blogírónak egyetlen feltétele
volt, hogy ha már ennyit etetik, itatják, akkor kifizethesse a vacsoráját. Soti
persze beleegyezett, fel is számolta rendre a legolcsóbb menüt és a legolcsóbb osztrák
lőrét, amiből persze soha nem ittak, hanem általában testes, illatos görög
vörösborokat volt kötelező fogyasztani, lehetőleg nem is keveset (az osztrák
borok, minden ellenkező reklám ellenére, igencsak „érdekesek”).
Kellemesen teltek a csütörtök esték, ott ültek a konyhához
legközelebb eső „családi” asztalnál. Soti néha le-le ült kicsit pihenni,
beszélgetni, visszaemlékeztek a régi szép időkre (volt annak akkor már két éve
is, hogy eljöttek Bécsből…), találgatták, mi lehet a kollégákkal, mi lehet a
gyönyörű és félelmetesen okos kolléganőjükkel, sikerült-e a babaszépségű szőke „Napsugárkának”
férjhez mennie a kinézett sráchoz, ki dobott ki kicsodát, pontosan úgy, mint a
világ bármely táján történt volna. A „zenét” ezeken az estéken két egyetemista srác
szolgáltatta egy gitárral és egy buzukival, eleinte csendesen, hogy mindenki
szép kellemesen magába tömhesse a kiadós vacsoráját, majd 10 óra környékén már
vadabbul, kicsit felrázni a jóllakott közönséget, nehogy előbb haza találjanak
menni, minthogy megittak volna fejenként legalább egy üveg borocskát. Legtöbbször
egy-egy pár is elkezdett táncolni, de sokszor csak valamelyik magányos lány állt
fel és magában hajladozott a zene pörgős ütemére. Előbb-utóbb, ha senki nem
csatlakozott hozzá, kirángatott egy magányosnak látszó férfiút is maga mellé,
ami aztán beindította az estét. A harmadik-negyedik alkalommal már tisztán
látszott, hogy itt nagy baj van: itt mindig akad egy magányos lány, hol szőke,
hol barna, és ezek itt rendszeresen táncolnak!
Blogíróról fontos tudni, hogy végtelenül ért mindenhez, de
táncolni, azt nem tud. Táncolni nagyon nem tud. Nem egyszerűen csak esetlen,
nem egyszerűen csak ügyetlen: reménytelenül és kilátástalanul nem tud táncolni.
Ez komoly gondokat okozott ifjúkorában, mert az igazán csinos lányok mind
kiválóan táncolnak, sőt a jól táncoló lányok mind igazán aranyosak, de az
ilyenek szinte elérhetetlenek voltak számára. Rendszeresen akadt persze
kivétel, voltak olyan elvetemült nőszemélyek, akik valami teljesen érthetetlen
késztetés vagy talán a jelentős mennyiségű rumos kóla hatására képesek voltak vele
közös mozgásformákat megkísérelni, legtöbbször vesztükre. Egyetemi évei alatt
számos buliban megfordult, olyan együttesek zenéjét csúfolta meg teljes
mértékben ritmustalan lötyögésével, mint a Kex, a Bergendi vagy az Illés,
megfordult a régi Citadellában, a régi E-Klubban és természetesen a régi Vár-klubban,
ahol szinte otthon lehetett. Szerencsére akkoriban ezeken a helyeken szinte
korom sötét volt, és felvétel sem tudott készülni reménytelen vergődéséről.
Így aztán nem csoda, hogy egyik este beütött a gigantikus grazi
görög katasztrófa. Egy magányosan táncoló lány ahelyett, hogy egy vendéget kért
volna fel, kicsit imbolyogva bár, de egyenesen a családi asztal felé vette az
irányt. Blogírón kitört a frász, hiszen akkor éppen egyedül ült az asztalnál.
Mi lesz itt? A szirtaki nem túl bonyolult, általában mindenki pár perc alatt könnyen
megtanulja, de ő nem mindenki. Ha táncról van szó, akkor aztán különösen nem…
A lány azonban egy nem túl stabil kanyarral egyenesen a
konyhába ment. Ki sem jött onnan többet, és csak később derült ki, mi is
történt. A lány különösen szomorú volt, aznap kicsit többet ivott a vacsorához, mint
illett volna, és engedélyt kért, hogy előbb befejezhesse a munkát, majd a hátsó
kijáraton csendben meglógott. Igen, a munkát, merthogy az étterem
alkalmazásában állt, valójában minden csütörtökön dolgozott, de nem prosti
volt, nem is konzumlány, neki ez a hangulat-beindító tánc volt a munkája. És
hogy a visszatérő vendégek ne ismerjék fel olyan könnyen, mindig másképpen
maszkírozta magát, más jelmezt, parókát vett magára. Ez volt a mestersége:
profi balett-táncosnő volt, 68-as orosz menekült. Sok éve élt Grazban, már nem
táncolt, csak tanított, de ez a csütörtöki ingyen vacsora és a kis fizetés-kiegészítés
nagyon jól jött.