A bajor polgári önérzetről

Blogíróról közismert, hogy valamikor nagyon régen, hosszabb ideig Ausztriában dolgozott. Jópár történet már elő is került azokból az időkből, de van még egy, ami nem jött még ide, mert azok szerint, akik hallották, itthoni fülnek nagyon hihetetlennek tűnik.

Miért kezdett blogíró külföldön szerencsét próbálni? Nagyon egyszerű, noha ő nem volt sem a király, sem a juhász legkisebb fia. Egyszerű mérnökember volt, aki akkoriban (is) elég sokat dolgozott, hogy etesse, ruházza és mindenféle készségekre taníttassa három csemetéjét, és ez akkoriban mellékfoglalkozások egész sorát jelentette. Rendszeresen késő éjszaka keveredett csak haza, mivel a sokadik munkahelyén csak a főállású munkaidő letelte után kezdhetett el dolgozni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egyre több szakmai konfliktusa volt a főnökséggel, már eléggé érthető, hogy miért fáradt bele ebbe a teljesen abnormális munkastílusba. Mert bármennyire is jól lehetett így keresni, azoknak, aki ismerték az akkori nemzetközi (értsd: nyugati) szakirodalmat, egyre kevésbé volt elfogadható az itthon még nagyon erősen uralkodó, a jól-rosszul (sok esetben sajnos rosszul) lemásolt technológiákon, és az erősen csehovi gondolkodásmódon alapuló környezet. Így aztán egy szép szeptemberi napon megjelent új munkahelyén, ahol ugyan két év intenzív nyelvtanulás után sem értett egy árva szót sem abból, amit tőle kérdeztek, de az már délutánra kiderült, hogy szakmailag viszont nagyon is azonos nyelvet beszélnek a kinti kollégákkal. Mindazok a viták, amelyeket itthon nap, mint nap a főnökével kellett lefolytatni, ott már rég lezárt ügyek voltak, és bizony, pontosan azok a munkamódszerek uralkodtak, amelyeket ő látni és használni szeretett volna.

Igaz, pár hét alatt az is kiderült, hogy „sógoréknak” van egy-két speciális szavuk, amelyek igazán a német nyelvterület egyetlen más részén sem használatosak, és ez kicsit sem véletlen. Az egyik a „gemütlichkeit” (otthonosság, kényelmesség), ami kizárja ugyan az izzadsággal járó erőlködést, de nem zárja ki, hogy a jó kedvvel, vagy legalábbis minden nyafogás nélkül elvégzett precíz munka hasznos legyen. Ezt nagyon nem szabad összekeverni a lustasággal, aminek a legtöbb osztrák munkahelyen nyoma sincs: a kollégák reggel pontosan érkeznek, a feladatokat valóban precízen ellátják, de a munkaidő lejártakor azonnal „feierabend” van, eldobják a ceruzát, amit másnap reggel biztosan ugyanott találnak, ahol elejtették. Ez az egzisztenciális biztonság irígylésre méltó, nem csoda, hogy nem aggódják túl az életüket. És ami még a bécsi kedélyesség fontos része, hogy ha egy kollégának két megoldás közül kell döntenie, és számára nem előnyösebb sem az egyik, sem a másik, akkor biztosan azt fogja dönteni, ami a többiek számára hasznosabb. Érdekes módon a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mondás osztrákul nem létezik. Talán a lila tehenekre nem igaz… Az persze más kérdés, ha valakinek a karrierje, előmenetele forog kockán, akkor…, hát igen, akkor ott is könyöklés van.

A másik szó elemzéséhez tudni kell, hogy blogíró a kinti munka elvállalásakor kikötötte, hogy három gyerekes apukaként nem hajlandó munkavállalási engedély nélkül, „Schwartzarbeiter”-ként dolgozni. Ez a közvetítő cégnek akkoriban elég szokatlan volt, de mivel a „Herr Doktor” után fizetett órabér, éppen a (valójában igazán soha nem hasznosult) egyetemi kisdoktorija miatt jóval magasabb volt, mint a többieké, munkabére pedig nem több, mint a kollégáké, a jelentősen magasabb profit megőrzése érdekében főnökei megígérték, hogy megoldják a kérdést. Ami nem volt egyszerű, mert bizony a másik, nem kizárólag Ausztriában használatos osztrák kifejezés a „Schlamperei” (felületesség). A slamposság, ami nem idegen a réges-régen felbomlott monarchia néhány másik országától sem, leginkább a svájci precizitással összevetve tűnik fel: ott már azért megbüntetnek, ha egy picike, papírból készült orvosságos dobozt valaki az általános szemét közé dob (mert a jó szomszédok még egymás szemetét is áttúrják), itt, Bécsben ha valami még működik, használható, senkinek eszébe sem jut kicserélni, mégha már régen le is pattogzott róla a festék. Ez a jellemző az adott esetben azt jelentette, hogy a kényelmes osztrák közigazgatási hatóságok egy munkavállalási engedély kiadását akár hónapokig is képesek elhúzni. Amikor pedig blogíró ezért hisztizni kezdett, főnökei egy másik, szintén nagyon osztrák eljárást vettek elő: minden olyan dolgozó, akinek van Németországban (értsd: akkor Nyugat-Németországban) érvényes munkavállalási engedélye, automatikusan, minden procedúra nélkül kap egy osztrákot is, pedig akkor még Ausztria sem volt az EU tagja. A németeknél viszont rend van („Ordnung muß sein”, már Bismarck gróf is megmondta…), kvóták vannak, szakmai feltételek, jól dokumentált eljárások. Így aztán fájó szívvel ugyan, de elhasználtak egy német kvótát blogírónk engedélykérésére.

Be is nyújtották az elvárt dokumentumokat, ami után egy szép tavaszi napon felhívták telefonon, hogy mehet Münchenbe bepecsételtetni a munkavállalási vízumát. (Ne felejtsük el, ez még az internet, az e-mail és a mobil telefonok megjelenése előtt volt, ezért maradt csak a telefonhívás. Se e-mail, se SMS, se Messenger, se push-üzenet… Hiába, maga a kőkorszak…) Egyeztettek is egy májusi napot, amikor bemehet a hivatalba. Foglaltak számára szállást egy kis müncheni panzióban, amit egy félig magyar házaspár vezetett: az férj eredetileg magyar volt, az asszony bajor. Blogíró gyakorlatlanságból sajnos elkövette azt a hibát, hogy nem kora reggel kapunyitásra ment a „Kreisverwaltungsreferat”-ba ügyet intézni. Komótosan megreggelizett, és már csaknem tíz óra is volt, mire jónéhány papír kitöltésével hivatalosan is bejelentkezett az egyik, az export cég által bérelt nagyobb lakásba, ahol hihetőnek hangzott, hogy a valóban ott lakó kollégák és családjuk mellett ők is elférnek. Utána kért időpontot a számára kijelölt, a hivatal felső emeleteinek egyikén ülő, egyszerű ügyfelektől már elzárt ügyintézőhöz, akinél szerencsére nem volt senki, és azonnal fogadni is tudta.

A hivatalnok előtt már ott volt egy elég vastag dosszié, benne jól láthatóan nem csak a benyújtott dokumentumok, hanem még egyéb, alighanem innen-onnan összegyűjtött irat. Kicsit beszélgettek, hogy mikor is kezdett el külföldön dolgozni, hol van éppen most állásban, hogyan tud megélni, mennyit keres, meddig szándékozik még maradni, meg hasonló, szokásos kérdéseket. Egyetlen meglepetés csak az volt, amikor a hivatalnok feltette azt a kérdést, hogy melyik iskolába is fognak majd a gyerekek járni? Kicsit gondolkodni kellett rajta, de blogíró biztos volt benne, hogy egyetlen egy adatlapon sem szerepelt a gyermekei száma… Természetes volt, de ezt a felkészítés során is elmondták, hogy lehetőség szerint mindenhol az igazat kell mondani: jelenleg Bécsben van érvényes szerződése, és ha az lejár, akkor tervez majd itt dolgozni. Az őt sokadmagával foglalkoztató cégnek Németországban is volt számtalan telephelye, tehát ez egyáltalán nem volt hihetetlen. A gyerekeknek meg kiváló iskolájuk van Pesten, egyelőre biztosan nem jönnek ki. Sajnos a beszélgetés alatt az ajtó felett lévő óra gyorsan delet mutatott, amikor is a hivatalnok felnézett, és annyit mondott, hogy na, ez rendben van, végeztünk is, de lejárt a félfogadási idő, most már nem tudja kiadni a vízumot, jöjjön be reggel nyolcra, egyenesen hozzá, nem is kell sorszámot húzni, öt perc alatt végzünk. Blogíró elhűlt, hiszen azt tervezte, hogy az irodából azonnal indul vissza Bécsbe, várja a projektje, a szállását is csak egy éjszakára vette ki. A szocializmusban edződött módon megkérdezte, hogy nem lehetne-e mégis kiadni a vízumot valahogy? A hivatalnok nagyon elcsodálkozott: „De kérem, a nyomtató sem indul ilyenkor el, még ha akarnám sem tudnám belenyomtatni az útlevelébe.”

Nem volt mit tenni, vissza kellett menni a panzióba, mert valahol aludni is fog kelleni. A magyarul beszélő férj nem volt otthon, így az asszonnyal kellett egyezkedni, hogy tud-e még egy napra szobát adni? Blogíró fancsali képét látva a kedves asszony megkérdezte, hogy esetleg valami baj volt a hivatalban? Tudta, hogy ezekkel a keletiekkel mindig történhet valami, hiszen a férje is milyen körülményesen kapta meg az állampolgárságot… Blogíró elmondta, hogy nincs baj, csak lejárt a félfogadási idő, és bár alig öt perc kellett volna még, de az az öt perc bizony csak másnap lesz lehetséges, mert ugye, félfogadási időn kívül… A fogadósné erre csak hümmögött, hogy hát igen, ilyen a hivatal, nem lehet semmit tenni, nagy a bürokrácia. Blogíró viszont elkövetett egy óriási hibát: megjegyezte, hogy „de az ügyintéző legalább valóban nagyon udvarias volt”. Erre azonnal kitört egy nagyon nem várt vihar. A bajor panziósné teljesen kikelve magából, blogíró számára alig érthetően, nagyon erős helyi tájszólással, blogíró értetlenkedését látva néha-néha azért visszaváltva a hivatalos németre, valóban eltorzult arccal kiabálta, hogy „még szép, hogy udvarias volt!”, „próbálna meg nem udvarias lenni!”, „az én pénzemért!”, „én vagyok az adófizető, én fizetem!”, „azonnal ki is rugatnám!”. Komoly percekbe telt, amíg lecsillapodott, de még utána is többször ismételten elmagyarázta, hogy a hivatalnokoknak az a dolga, hogy kiszolgálják az állampolgárokat, segítsék őket mindenben, ezért alkalmazza őket az állam, hiszen minden állampolgár pontosan fizeti az adóját, mindig betartja a törvényeket, tisztelettudó és udvarias a hivatalnokokkal, és a hivatalnoktól az a minimálisan elvárható, hogy ezt ő is folyamatosan megtegye.

Blogíró fejvesztve menekült egy kis extra városnézésre…

Másnap reggel nyolckor aztán valóban öt perc sem kellett ahhoz, hogy mosolyogva belenyomtassák útlevelébe a vízumot. Végül, de ez egy másik történet, a sors úgy hozta, hogy noha ki tényleg nem költöztek, de valóban dolgozott néhány alkalommal, kisebb munkákon Németországban. Egyszer pedig nagyon is jól jött, hogy a hannoveri reptérnek a vásár ideje alatt igencsak pedáns és kukacos határőreinek egy szép, és főleg érvényes munkavállalói vízumot tudott felmutatni. De az már egy másik történet.

Nagyon emlékezetes lecke volt.

Zárszó: blogíró két nappal később, reggel, munkába indulás előtt besétált a Karlsplatz melletti, a bécsi lakásához legközelebb eső kis rendőrőrsre. Ez inkább csak egy „körzeti megbízotti” iroda volt, benne két rendőrnek íróasztallal, talán azért, hogy ha a Nashmarkton történik valami lopás, vagy esetleg a szomszédos bécsi műegyetem diákjai számára valaki túl feltűnően árulja a füvet, akkor legyen a közelben hivatalos személy. Kora reggel az irodácska szinte teljesen üres volt, csak egy rendőr nézett fel kissé szomorúan a reggelijéből, hogy miért is nem hagyják őt nyugodtan étkezni. De amikor meghallotta, hogy milyen hatalmas feladatot kell ellátnia, letette a szalámiszsemlét, elővett egy talán iktató könyvet, szépen (kézzel…) belemásolta az útlevélből kiolvasott adatokat, megtalálta az ide rendeltetett pecsétet, beütötte a munkavállalási engedélyt, teljesen „gemütlich” módon jó munkát kívánt, és folytatta reggelijét. Hiszen ez a dolga.