Mint az az előző bejegyzésből kiderült: blogíró hosszabb
ideig élt Bécsben. De hogyan és miért került oda? A miértet egyelőre hagyjuk,
de a hogyan talán elég szórakoztató. Utólag…
A nyolcvanas évek közepén blogíró egyre inkább úgy érezte,
hogy nem igazán érzi jól magát a saját bőrében. Még bőven előtte volt a
kötelező „mid life crisis”-nek (az is eljött a maga idejében…), rendes,
háromgyermekes családapa volt, rengeteget dolgozott, tisztességesen keresett,
elismerték a munkahelyén, de mégis: egyre-másra kerültek elő nyavalygásai. Akkoriban
már lehetett sokat keresni, de a sok pénz már akkor sem minden esetben a sok
észhez szeretett csapódni. Blogíró viszont, nagyon természetesen, azt gondolta
magáról (és gondolja mind a mai napig…), hogy sok esze van, ezért ha valakinek,
hát neki itt az ideje valahol máshol és nagyon másképpen boldogulni. Ennek a
nyavalygásnak első eredménye az lett, hogy beiratkozott egy német
nyelvtanfolyamra, még magának is csak annyit mondva róla: „hátha jó lesz
valamire”. Elvben akár az előmeneteléhez is szüksége lehetett volna rá, de
azért aki kicsit is ismerte, már nem nagyon gondolta róla, hogy akadémiai
karrierre vágyik.
Idegen nyelvet akkoriban még vagy méregdrága magántanárnál,
vagy meglehetősen szigorúan felügyelt állami tanfolyamokon lehetett tanulni. A
legfontosabb kérdés pedig az volt, amire szinte minden órán válaszolni kellett:
„na, kedves tanuló, te miért jöttél ide?” Ha aztán esetleg egyszer véletlenül
elbambul a diák, és a semmitmondó válasz helyett valami érdekeset mond, már
ment is a jelentés az útlevélosztályra… Ehhez a szigorú odafigyeléshez jól
felkészült tanárok kellettek. Blogíró is azt hallgatta két éven át a
Kelet-Berlinben tanult kiváló némettanárától, hogy a német egy igazán könnyű
nyelv, mert igaz, hogy a ragozása egy kicsit zűrös, de beszélni könnyű, mert a
ragozás nem is fontos, és mindent úgy mondanak, ahogy az le van írva. Magolták
is a der-die-das-t lelkesen, beszélgetni meg nem sokat beszélgettek, hiszen mi
sem könnyebb annál.
Gondolták Pesten.
Mint ahogy a hűtlenkedni készülő asszony addig incselkedik a
házibaráttal, míg előbb-utóbb csak elszabadul az első ölelés, blogíró is addig-addig
tanulta a németet, amíg végérvényesen el nem határozta magát, hogy otthagyja a „todományos”
pályát. El kellett végre dönteni a sok nyafogás után: valóban ő látja
helytelenül a világot és „mindenki szembe jön” (mint a Pistikés viccben mondják),
vagy igazak a külföldi szakirodalomban megjelentetett írások, és a világ már
másképpen gondolkodik, mint ahogyan azt akkoriban szocializmust még oly lelkesen építő Magyarország
kutatóintézeteiben kötelező volt gondolni. Az mind a mai napig kideríthetetlen,
hogy honnan vette bátorságot, de felmondott, és három kisgyermek atyjaként
közveszélyes munkakerülővé, „káemkássá” vált. Akkoriban ez még komoly
büntetőjogi tényállás volt, akár egy év letöltendőt is lehetett kapni érte.
Ekkor ismételten kiderült (amit azóta is folyamatosan
hangoztat, hiszen azért is ír mindig a nőkről), hogy blogíró minden jót
feleségeinek, gyermekeinek és szerelmeinek köszönhet. Egy komoly háromgyermekes
családapa, még ha szakállas is, nem teheti meg, hogy elkomolytalankodja az életet,
pénzt kellett keresnie, méghozzá sokat. Kiváló szakmája lévén gyorsan kapott
kiváló ajánlatot: nyár végén kezdhet Bécsben, egy nagy multinál, és szinte
ugyanazt kell csinálnia, csak egy kicsit más területen, mint itthon. Óriási öröm,
óriási készülődés, útlevél (persze szolgálati, jól ellenőrzött), vonatjegy,
indulás!
Kinti Cicerónéja, a külképviselet felelőse már jól ismerte az
új állásában a leendő nagyfőnök urat, ezért aztán az első nap reggelén, amikor
kifelé mentek a hatalmas céges autóval az új munkahelyre folyamatosan azt
próbálta blogírónak magyarázni, hogy mennyire nem baj, ha még nem teljesen tökéletes
a nyelvtudása. Blogíró gyanakodhatott volna, de meglehetősen ideges volt,
életében először nyugaton, életében először nem biztos alkalmazotti állás, teljesen
idegen környezet, ilyen helyzetben még sosem volt. A nagyvállalat fejlesztő
központja kinn volt a város szélén: a gyártórészleg mellett vettek egy hatalmas
földterületet és arra húztak rá egy kisebb falunyi irodaparkot. Legfeljebb
kétemeletes, abszolút modern épületek, rengeteg, csodálatosan ápolt és minden
éjjel gondosan öntözött zöld, hibátlan irodabútor, szóval minden, amit akkor
otthon nem lehetett tömegesen látni. Már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy a
Pestről szalajtott kutató ész nélkül megfutamodjon, de erre már nem volt
lehetőség. A két magyart a nagyfőnök titkárnője fogadta, aki tréfás módon az Ursula
névre hallgatott, és csak remélni lehetett, hogy soha nem látta a Bubó
sorozatot, mert akkor bizonyosan feljelentette volna a készítőket: tökéletes
testi mása volt filmbéli asszisztensnőnek. Még az is stimmelt, hogy titkon
halálosan szerelmes volt a főnökébe, de ez csak jóval később derült ki.
Nagyfőnök úr kedvesen, mosolyogva fogadta a magyarokat, váltott
pár szót a közvetítő iroda képviselőjével, hiszen jól tudta: ezek a kiszabadult
fehérgalléros rabszolgák igen komoly hasznot hoznak neki, garantáltan
megtermelik nemcsak a fizetését, de még a kiemelkedő prémiumát is, a rendszeres
matyóbaba ajándékról már ne is beszéljünk. (Azt csak a rossznyelvek mondták,
hogy a babák némelyike 180 magas volt és 96-os mellbőséggel rendelkezett…) Szóval
a kezdeti csevegés után őszinte kíváncsisággal fordult a sötét öltönyben
feszítő szakállas blogíró felé, hogy megtudakolja, mit is tud ez a doktor,
akiért a többi srác fizetésének többszörösét kellett fizetnie?
És ekkor egy kisebb probléma merült fel.
Ez a „kisebb probléma” mindössze annyi volt, hogy a
jólképzettnek mondott, csodás életrajzú, valóban sokat tudó, méregdrága óradíjú
mérnökkel képtelenség volt kommunikálni. Blogíró tudniillik egy árva szót, de
valóban egyetlen egy szót, még a híres kötőszavakat sem értette abból, amit a
mosolygó, nagydarab mackó mondott. Semmit. Még a saját nevét sem ismerte fel.
A mackó mosolygott, még egy keveset próbálkozott, majd
behívott egy fekete hajú, tűzpiros kiskosztümös, félelmetesen tökéletes alakú
fiatal hölgyet, azzal, hogy akkor inkább bemutatja a kolléganőt, aki majd
elvezeti blogírót a munkahelyére.
Kész, vége, halál. Ennél már a tüzes pokol is csak jobb
lehet.
Délután magyarázták el a régóta kinn dolgozó kollégák, hogy főnök
úrnak ez a standard módszere, ezzel töri össze az új belépőket. Erre külön
kifejezés van: „wienerisch”. A wienerisch (ami egyébként borzasztóan hasonlít
a Dél-Németország egy részén és nálunk is beszélt „sváb” dialektusra) egy
általános elfogadott beszédstílus, sokan, több százezren beszélik mind a mai
napig. Egyetlen baja van, hogy aki ezt nem tanulta meg gyerekkorában, annak még
német bennszülött létére is kemény harc megérteni. Külföldiként meg gyakorlatilag
lehetetlen. A magyarok közül senki sem értette, ez később kiderült, csak a
többieket már nem zavarta ez az apró nehézség.
Ewa, akinek átadták, szerencsére már a hivatalos németet beszélte,
azt is lassan, kedvesen, és hihetetlenül segítőkészen. Később kiderült, hogy burgenlandi
cigánylány, és megjárta már a kisebbségek minden kálváriáját, így aztán nem
csoda, hogy az elesettnek természetes módon segít. Később még az is kiderült, hogy
Éva nem csupán gyönyörű és nagyon okos burgenlandi cigánylány, de Ewa gyönyörű,
nagyon okos és nagyon magányos burgenlandi cigánylány. De ez, mint mondani
szokás, már egy másik történet.
Most még csak ott tartunk, hogy sétálnak vissza a főnöki
irodából leendő közös szobájuk felé, és Ewa szépen lassan, tagoltan mesél a feladatról,
amiben már megint egy teljesen ismeretlen szó is szerepel. Később a szótárból
keserves munkával ki lehetett bányászni, hogy alighanem a környezetvédelemről
beszélt a kolléganő. (A Duna Kör akkoriban még három éves sem volt, és igen
erősen támadott, kislétszámú, kevesek által ismert, de azért múlhatatlan érdemű
csapat volt…)
Fél óra alatt Ewa bemutatta neki leendő közvetlen munkatársait,
megmutatta íróasztalát, az asztalon lévő számítógépét, megkapta azonosítóját,
belépőkártyáját, megmondták neki saját egyéni telefonszámát, és gyorsan
elkezdtek beszélni a leendő feladatról, amihez a gépben már rengeteg anyag elő
is volt készítve. Pontban tízkor azonban az egész csapat felpattant (blogírón
kívül még hatan dolgoztak a hatalmas irodában) és közölték, hogy hétfőn tízkor mindig
heti rendszeres értekezlet van, amire ezen a héten neki még nem kell jönnie,
tehát nyugodtan maradhat és olvasgathatja a dokumentációkat. Majd megkérték,
hogy ha bármelyik telefon csörög, „vegye át”, és intézze el. A „vegye át”
kifejezést persze blogíró csak hetekkel később értette meg, hiszen itthon akkor
még javában a fekete bakelit készülékek uralkodtak és csak a Belügyminisztérium
engedélyével lehetett telefon-előfizetéshez jutni. Egy-két kiváltságos „rendszerbarát”
vállalkozónál már megjelentek az első, aktatáska méretű hordozható „CB” telefonok,
de még bőven az első igazi, analóg „450”-es mobilok előtt vagyunk. A bécsi
íróasztalon pedig egy 16 nyomógombos szörny pöffeszkedett, olyan nyomógomb-feliratokkal,
melyek jelentése kikövetkezhetetlen volt a hivatalosan kiadott német-magyar
kéziszótár szavaiból…
Hatvan perc. Tizenegyig hatvan perc telt el, blogíró
életének egyik legemlékezetesebb hatvan perce (ezúton is elnézést kérve blogíró
minden szerelmétől, akik ugyancsak számtalan feledhetetlen hatvan perccel ajándékozták
meg…). Ember annyira még soha nem reménykedett csodában. És a csoda be is
következett: a nyolc telefonra egyetlen hívás érkezett, Ewa asztalán csörgött egyetlen
egyszer a készülék. A szegény űzött magyar odarohant (fel sem merült, hogy ez
felesleges…), felvette, bemutatkozott és micsoda megkönnyebbülés: a vonal
túloldalán egy érthető mondat hangzott el: bocsánat, majd hívom Ewa-t később…
De blogíró még azon a héten beiratkozott egy helyi, kezdő
német nyelvtanfolyamra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése