Kodály: Háry János (Erkel színház évadnyitó előadása, 2013. október 6-án
az aradi vértanúk emléknapján)
Amikor blogíró hét évvel ezelőtt elkezdett színházról „Ajánlót”
írogatni, megfogadta, hogy csak a jó darabokat említi. Blogíró nem kritikus, nincs képzettsége, tehát nincs joga értékelni mások munkáját. Így
aztán amikor fél éve először elment a többé-kevésbé felújított Erkel Színházba,
hogy végre elvihesse gyermekeit egy olyan János vitézre, ami valóban nekik lett feldolgozva, nem írt egy sort sem. Igaz, még azt is megbánta,
hogy szegény kis kölkeit elvitte magával… Na, olyan rossz színházat régen
látott… Hogy kerül klasszikus balett egy operettbe? Miért mosolyog idióta módra
az udvarhölgy a francia király udvarában, amikor éppen a legrosszabbul áll a
csata? Miért lett szerecsennek maszkírozva az egyik huszár? Képtelenség. Egyre
csak Alföldi csodás János vitéze járt az eszében…
Ilyen rossz kezdés után meglehetősen óvakodva csapta hóna alá
ismét a két kicsit, különösen, hogy nem tudja titkolni, komoly előítéletei
vannak Vidnyánszkyval szemben. Márpedig ez a Háry Debrecenből jött. Hiába
mondták szakember barátai, hogy nem kell a szegény nagyszájú, nagyétvágyú,
nagyravágyó urat minden téren utálni, mert rendezőnek kiváló, blogíró már nem
fog megváltozni: élete végéig a gyengébbek, a kitaszítottak, a lenézettek, a
kinevetettek oldalán fog állni. Nyilván, hiszen ő maga is oly sokszor volt
gyenge, kitaszított, lenézett, kinevetett.
Aztán mégis, elég gyorsan be kellett vallania: ez a Háry
igen jó.
És nem csak azért mert az Operából is kirugdosták az
öregeket: megfiatalodott a zenekari árok, megfiatalodtak az énekesek. Lehet,
hogy az évadnyitó előadás tiszteletére, de a fiatalka zenészek igencsak
pontosan játszottak, Örzse, Háry tökéletesen énekelt, a férfikórus, a
férfitánckar nagyon jó volt. Ezt még blogírónak is el kellett hamar ismernie,
hiába tartozik maga is az kirúgandó öregek közé…
Végül egyre jobban kiderült, hogy akárhogy is van, meg kell
hagyni, Vidnyánszky is mindent tud a színházról. Itt-ott lehet vitatni a
rendezést, blogírónak többször sok volt a mozgás, de ennek a darabnak ez volt
az egyetlen „felnőtt” előadása (és a nézők fel még így is gyerek volt), ezen
túl már csak iskolások jönnek, több tízezren. Nekik nem lesz sok, ők rövidre
vágott rajzfilmeken edződtek, éppen mint blogíró nagylánya, aki végig élvezte a
rendezői poénokat. A máskor annyira iskolásan merev és unalmas gyerekkórus itt köpőcsövezett
éneklés közben (éppen, mint blogíró hajdani iskolájában, alig pár száz méterre
a színháztól), a császár úgy ugrál, mint a csodálatos mandarin a régi koreográfiában, a női kórusból kirángatott hölgyek oly kecsesen
nem tudtak táncolni, hogy az imádni való volt. A láthatóan méregdrága díszlet és
jelmez kiváló, a forgó használata tökéletes, és mielőtt megint politizálni kezdenénk,
észrevehetjük, hogy a szcenikára már egy fillér sem jutott, a maga a színház még
frissen mázolva is eléggé lepukkadt, a fényvetők a régiek, a villanymadzagok körben
kilógnak a színpad körül a falakból, az öreg kampók ott búslakodnak a falon. És semmi nem volt túlmagyarkodva, túlbusongva, a „Tiszán
innen, Dunán túl” és a „Sej, Nagyabonyban…” viszont nagyon működött, a gyerekeknek még otthon
is a fülükben motoszkált.
És noha nagyon pontosan tudjuk, hogy még a legnagyobb
tehetség sem igazol minden tisztességtelenséget, kíséreljünk meg várni öt évet,
és csak utána ítéljük meg Vidnyánszky művészetét. Egy jó pesti estét már
köszönhetünk neki.