Tanulni vagy nem tanulni?

Pár nappal ezelőtt egy európai nagyvállalat vezetőit első fokon, egyelőre még nem jogerősen elítélte egy francia bíróság, mert túl gyors és túl drasztikus átalakításokat hajtottak végre anélkül, hogy tekintettel lettek volna a dolgozók lelki tűrőképességére, és azért vagy vélhetően ezért a dolgozók közül sokan öngyilkosok lettek. Az elítélt vezetők azzal (is) védekeztek, hogy ők közvetlenül nem okozták a munkatársaik halálát, ők kizárólag a számukra előírt vezetői feladatokat látták el, és mindössze a vállalat egészen nyilvánvaló érdekeit tartották szem előtt. Egyesek számára, és talán a bíróság számára is ez a védekezés igencsak hasonlít a civileket gyilkoló katonákat vezető csapattisztek védekezésére. De vajon mit kellett volna tenniük a vezetőknek? Hagyták volna a céget összeomlani? Hiszen akkor is sokezer ember munkahelye szűnt volna meg, és azok között is sokan tragédiának érték volna meg a sok éve felépített egzisztenciájuk összeomlását.

Nagyon nehéz kérdés, hogy mi helyes: tenni, amit jónak, helyesnek, előre vivőnek látunk, vagy várni, várni és várni, hátha az idő, vagyis a körülöttünk lévő többi ember majd megoldja helyettünk a problémákat? Erre a kérdésre az emberek már sok-sok éve keresik a megfelelő választ. Ezen töprengett Hamlet is híres monológjában, és nagyon hasonló problémával szembesült Voltaire is kétszázötven éve, a Candide-ban: „Szeretném tudni, mi rosszabb: az-e, ha néger kalózok százszor meggyalázzák az embert, az-e, ha levágják a fél farunkat, ha megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek és felkötnek bennünket egy autodafén, ha elevenen felkoncolnak, ha gályára kényszerítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt, amin keresztülmentünk, vagy pedig az-e, ha itt ülünk, s nem csinálunk semmit se?”

Kellő szakmai felkészültség nélkül az ilyen problémákat aligha lehet jól megoldani. Ilyenkor kell nagyon alaposan felmérni az aktuális helyzetet, előre pontosan kiszámolni a várható következményeket, helyesen mérlegelni kockázatokat, és a lehető legkisebb kárt okozva vinni véghez a valóban szükséges változásokat. Ehhez megfelelő képzettség, jó elemzőképesség és általában nagy szakmai tapasztalat szükséges, amely segítségével a vezető részben tanulmányai, részben az átélt emlékei alapján képes megjósolni a bekövetkező helyzeteket. Ilyen képességekkel, ilyen gyakorlattal lehet vállalni, hogy a szükséges változások megfelelő gyorsasággal megtörténjenek, miközben a változás az érintettek számára inkább pozitív, az életüket, karrierjüket előre vivő élménynek, mintsem szörnyű ámokfutásnak tűnik.

Manapság szerencsére vagy sajnos egyre könnyebb vezetővé válni, magas pozícióba jutni. Szerencsére akkor, ha a fiatal valóban tehetséges, és felkészülten végzi a feladatát. Sajnos akkor, ha a magas pozícióba a szülők vagyona vagy politikai, baráti összeköttetések juttatnak valakit. Ráadásul ma már egy színjeles abszolutórium, egy szép diploma sem igazol szinte semmit. Ma egyre könnyebb, nagyon könnyű, túl könnyű szép rajzú bizonyítványokat szerezni. Egyszer egy igen okos medika mondta blogírónak beszélgetés közben: „De hát kettessel is lehet valaki orvos!” És valóban: manapság már egyre több az olyan egyetem, ahol szinte csak fizetős szakok indulnak, és a diákok a kipengetett forintjaikért, euróikért, dollárjaikért csak jól kinéző diplomát, doktori címet akarnak, nem tudást.

Na, de izgalmas kérdés az is, hogy lehet-e egyáltalán iskolából, könyvből megtanulni egy intézmény, egy ország vezetését? És ha igen, akkor melyik iskolából, melyik könyvből? Mint Vörösmarty kérdezte volt: „hol a könyv mely célhozvezet?” Manapság alapvetően kétféle könyv, kétféle képzés forog, kavarog körülöttünk: az egyik, amelyik elgondolkodtat és felkelti az érdeklődésünket valamely probléma iránt, amelyik könyv elolvasása, iskola elvégzése után rohanunk a könyvesboltba vagy az internetre fel, hogy még többet tanulhassunk az adott témáról. De itt van a másik fajta is, amelyik könyv elolvasása vagy a tanfolyam elvégzése, a szépen cizellált diploma átvétele után a jól kidolgozott pszichológiai technikák eredményeképpen abban a boldog tudatban ringathatjuk magunkat, hogy igen, most már mi is azon kiváltságosok közé tartozunk, akik mindent tudnak. Az első csoportba tartozó könyvek, képzések azt az érzésünket erősítik, hogy milyen szép és izgalmasan bonyolult a világ, milyen rengeteget kell tanulni. De talán érdemes lesz, mert hátha legalább egy picike részt megértek a köröttem zajló eseményekből. A második kategóriába tartozó könyvek, képzések, egyetemek elmagyarázzák, hogy mi milyen borzasztó okosak, jól képzettek vagyunk, mindenki más pedig, aki még nem fizetett be erre a kiváló lehetőségre, milyen nagyon együgyű. A képzéseken részt vett kiváltságosok számára könnyen elsajátítható a recept, amely alapján minden lehetséges: tudunk bánni a nőkkel, a férfiakkal, gazdagok, szépek, befolyásosak és sikeresek leszünk. De legfőképp: kiváló vezetők, kiérdemeltük a legjobb pozíciókat. Sőt, még klubot, egyesületet, érdekképviseletet is alakíthatunk, hogy a réges-régi, de jól bevált céhek mintájára kizárólag a jó pénzért vizsgáztatott tagok számára biztosítsunk bizonyos lehetőségeket.

Félre ne értsük: nem szabad kizárólag a vállalatvezetőket kipécézni. Hasonlóképpen könnyen és gyorsan meg lehet tanulni egy-egy párszáz oldalas könyvből, pár órás internetes tanfolyamból gyereket nevelni, rákot gyógyítani, egy hét alatt meggazdagodni, a világot megváltani és persze: örökké élni. Manapság csak a nagyon nagy tudású tudósok merik kijelenteni, hogy „Halványlila gőzünk sincs” valamihez.

Pedig ha megnézzük a valóban nagyon sikeres, híres vezetők, tudósok életrajzát, azokét, akiknek cége, találmánya nem csupán kérészéletű felfutást tudhat magáénak, akkor meg kell lássuk, hogy bizony nagyon nem igaz a nem véletlenül sulykolt sztereotípia, miszerint csak a tanulatlan őstehetségek sikeresek. Sőt. Ha figyelmesen olvassuk az életrajzokat, akkor láthatjuk, hogy a valóban sikeres emberek igen sokat tanultak. Legtöbbször a szüleiktől (esetleg nevelőszüleiktől), rokonaiktól, barátaiktól, sokan egy-egy jobb iskolában, néhányan nagynevű egyetemen, és bizony, nem egy közülük, a saját kárán. Sok-sok később sikeres csúcsmenedzser bukott meg egyszer vagy többször fiatal korában, ment csődbe keze alatt cég, amivel már nem lehetett mit kezdeni. (Persze, azért ebbe nem szabad senkinek belehalnia...) Sok-sok később nagyon sikeres kutató egészen más területen tervezte életét, és számtalan furcsa csavart, kanyart tett pályája, míg végül mégiscsak Nobel-díjat kapott. Maga blogíró is többször került komoly dilemmába, hogy egy-egy általa vezetett szervezetben, csapatban vajon még mennyi a munkatársak tűrőképessége? Meddig lehet terhelni a kollégákat? Mit szabad elvárni és mit nem? Mikor kell következetesen szigorúnak lenni és mikor kell engedni?

Az ember élete igen jelentős részét tölti kollégáival. Nagyon nem mindegy, miképpen vagyunk képesek ezt az időt társainkkal eltölteni. Az sem mindegy, hogy ha véget ér a munkakapcsolat, akkor majd ki, miképpen emlékszik vissza az együtt lehúzott évekre, esetleg évtizedekre. Sokan mondják, hogy egy vezető igazi sikerét nem is az jelzi, hogy ő mit ért el az életében, hanem az, hogy a fiatalabb munkatársai mit tanultak tőle, és a saját karrierjük során később ők milyen sikereket értek el. Ebben lehet valami igazság. Egy igazi vezető számára tényleg az a nagy kérdés, hogy miképpen emlékeznek vissza rá tíz vagy húsz év után a régi munkatársak? Örülnek-e még, ha a régi főnökkel találkoznak egy rendezvényen, vagy kínosan feszengenek, nem tudják miről beszélgessenek, és lehetőleg gyorsan elmenekülnek a terem másik végébe?

És ha valamikor egy-egy régi sikerünkre örömmel emlékszünk vissza a régi bandával, akkor feladhatunk egy jó kis feladatot a nyelvészeknek, dzsenderkutatóknak: hogy kellene ma megírnia Vörösmartynak a jó könyvek hasznáról szóló híres versének utolsó sorát, amelyben ez áll: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”? Mert kizárólag az lehet a jó vezető egyetlen helyes célja, hogy munkatársai örömmel gondoljanak vissza az együtt elvégzett feladatokra, és semmiképpen ne pusztuljanak bele a munkájukba.

A könyv és az egér (I. rész: a könyv)

Valamikor mostanában lehetett harminc éve, hogy ez az eset megtörtént. De megtörtént, biztosan, mert a könyv, amiről szó lesz benne, ma is itt van blogíró féltett kincsei között. A másik érintett, a kis szürke mezei egér aligha él már, de reméljük, hogy népes családja körében sokáig boldogan teltek napjai a bécsi fejlesztőközpont jól ápolt bokrai alatt.

Már a könyvnek a megvétele sem volt teljesen hétköznapi. Blogíró akkoriban már majd’ két éve Bécsben dolgozott, egy nagy nemzetközi cég egyik félig kutató, félig gyártó üzemében. Mivel már akkor is volt jópár gyermeke, kikötötte, hogy semmiképpen nem hajlandó turistaként munkát vállalni (ami akkoriban nem kicsit volt divatban). Intézzenek el neki egy rendes munkavállalási engedélyt, mert három gyerek papájaként nem szeretne megismerkedni az osztrák fogdák szépségeivel. Az már külön érdekes igazgatási kérdés, hogy miért volt egyszerűbb német és osztrák munkavállalói vízumot együttesen kapni, mint csak osztrákot, de ez a történelem része, számunkra most nem igazán érdekes. (Bár erről is van történet…)

A könyv meséje pár hónappal a berlini fal leomlása előtt kezdődött. Akkor már sok NDK „turista” menekült be a budapesti nyugat-német követség épületébe, de még csak tavasz volt, a páneurópai piknik még csak pár ember fejében szerveződött, és a csillebérci úttörőtábor is csak úttörőtábor volt. Blogíró csendesen olvasgatott egy unalmas hétfő este bécsi bérelt kis lakásában. Igen jó dolga volt, nem kellett szállodában, panzióban laknia, volt saját szobája, konyhája, egészen közel a műegyetem könyvtárához és a belvároshoz is. Nyolc körül csörgött a telefon, és a kinti főnöke kérdezte, ugye jól tudja, hogy neki kiváló német munkavállalási engedélye van? Az igenlő választ hallva minden további kérdés nélkül közölte, hogy blogíró másnap reggel fél hatra rendesen felöltözve menjen ki Schwechatra, ott várni fogja egy kolléganő, aki sajnos nem tud elrepülni Hannoverbe, de a jegyet már átíratta, ott majd átadja a költőpénzt is, a szállodafoglalást is, a kiállítói bérletet is. Merthogy másnap tízkor nyílik Hannoverben az informatikai szakma akkori legnagyobb kiállítása, ahol a cégnek van egy picike standja, de senki nem tud ott lenni, hát délelőtt blogírónak kell tartania a frontot, amíg a kolléganő meg nem érkezik.

Mi van? Ez még telefonbetyárkodásnak is rossz, de sajnos nem egy rossz álom, ez a főnök hangja.

Blogíró akkor még szinte soha nem volt Bécsen túl, soha még csak nem is hallott arról, hogy a BNV-n kívül léteznek más vásárok is. Repülni már repült sokat, mert akkoriban a repülőjegy fillérekbe került, legalábbis a baráti országokba. Hannover? Ott mi van? Kiállítás? Egyedül? Mit kell ott csinálni? Éjjel nem sokat aludt, szerencsére a taxit is fizették, mert ugyan hazafelé sokszor eljött a bécsi repülőtér mellett, de hogy abban a lelkiállapotban ki nem talált volna, az biztos. A kolléganő tényleg ott volt hajnalok hajnalán, a papírokat átadta, és szentül megígérte, hogy este ő is jön. A gép elindult, majd leszállt, a drapp német Mercédesz taxi elvitte blogírót a vásárváros kapujáig, ahol a kiállítói belépővel meglepő módon tényleg be lehetett menni. A standot megtalálni már nem volt nehéz, egyik vásárváros olyan, mint a másik, a kulcs nyitotta a picurka tárolót, oda be lehetett tenni a kisbőröndöt. Az egyetlen székre is sikerült leülni, és amikor pontban tízkor nagy csinnadrattával ünnepélyesen megnyílt a kiállítás, akkor blogíró már csak abban tudott reménykedni, hogy élő ember oda nem megy hozzá, mert ha tőle bármit is kérdeznek németül, arra aligha fog tudni válaszolni. Nem tudta, hogy Hannoverben beszélik legszebben és legérthetőbben a német nyelvet, tehát a bécsi „wienerisch” után kész felüdülés lesz majd az a pár nap. Zárás előtt nem sokkal tényleg megérkezett a kolléganő is, aki profi kiállító volt, megköszönte a hősies helytállást, ami ugyan csak helyt ülést jelentett, mert szerencsére semmit nem kellett csinálni. Este már együtt mentek a polgármester fogadására, amit a város a kiállítók tiszteletére rendezett. Ott nem számított, hogy valaki 12 négyzetméteren állít ki vagy 1200 négyzetméteren, az elvarázsolt szendvicsek és potya pezsgők mindenki számára folyamatosan és mérhetetlen mennyiségben voltak elérhetők. A legmegrázóbb nem is a még soha nem látott mértékű proccos rongyrázás volt, hanem a féltucat légtornász, akik a városháza kupolájában órákon keresztül folyamatosan a vendégek feje felett ugrált, és soha nem lehetett tudni, hogy mikor potyog valamelyik a lazacos szendvicsek hihetetlen tömege közé.

Ebben a nagyon bizarr történetben a jótett kivételesen elnyeri jutalmát. Nem is kicsit. Blogíró (mint utóbb kiderült, a főnök által is elég megrázónak ítélt) beugrásért kapott két nap fizetett szabadságot, bőséggel költőpénzt, és ezalatt a két szabadnap alatt megnézhette az akkori világ legnagyobb informatikai kiállítását. Ráadásul úgy, hogy ezalatt semmi dolga nem volt, és napidíját valóban az ottani árakhoz igazították, mert a hannoveri vásár büféjében egy bécsis zsemle annyiba került, mint Bécsben egy könnyebb vacsora a Ritzben, pedig hát Bécs soha sem tartozott soha az olcsó városok közé. Még egy egészen friss könyvet is meg tudott venni, ami ott jelent meg először, és a legmodernebb technológiákat írták le benne, kivételesen érthetően.

Ez a könyv van meg még ma is.

És ez a könyv alapozta meg, hogy amikor ugyanannak az évnek az őszén véget ért a projekt, amiben blogíró dolgozott, még kinn tartották Bécsben. És mivel a „Herr Doktor” olyan nagyon okos, és olyan jól ismeri a legmodernebb rendszereket (vagy inkább tud olvasni, de ezt nem kellett mindenkinek az orrára kötni), szóval kapott egy önálló feladatot, ahol egy csúcsmodern számítógépet kellett tesztelnie.

De ez már a következő történet.

A könyv és az egér (II. rész: az egér)

Valamikor mostanában lehetett harminc éve, hogy ez az eset megtörtént. De megtörtént, biztosan, mert a könyv, amiről az előző bejegyzés szólt, még ma is itt van blogíró féltett kincsei között. A másik érintett, az egér, aligha él már, de reméljük, hogy népes családja körében boldogan teltek napjai a bécsi fejlesztőközpont jól ápolt bokrai alatt.

Blogíró akkor egy osztrák cég számára dolgozott. A fejlesztőközpont a város szélén volt, egy régi, bezárt kábelgyár helyén. Tipikus barna mezős beruházás volt, a felesleges, koszos, hatalmas gyárépületet legyalulták, a földet kármentesítették, fákat, bokrokat ültettek, és az egész területet jó ritkásan telepöttyözték egy és kétemeletes irodaépületekkel (amik mellé azóta kiköltözött a cég központja is, persze egy vadonatúj sokemeletes toronyházba, mert a főnökök magasan szeretnek ülni…). A telep közepén volt egy kis étterem is, aminek az üzemeltetője ingyen kapta a helyet és az áramot, így aztán a kinti árnál sokkal olcsóbban lehetett egészen kiváló ebédet kapni. A fejlesztőknek, kutatóknak igazi paradicsom: biciklivel elérhető zöld liget, értelmes munka és kiváló koszt. Mi kell még? Nagypénteken úgy pislogtak ki a sült pisztrángok a tepsiből a feketebors szemükkel, hogy az ember csak bámult, hogy ilyen üzemi étkezde is lehet a világon.

(fotó: Google)

Mind az előző részben leírtuk, éppen véget ért a projekt, amiben blogíró tevékenykedett, de még kinn tartották Bécsben. És mivel a „Herr Doktor” olyan nagyon okos, és olyan jól ismeri a legmodernebb rendszereket (vagy inkább tudott olvasni, és óriási szerencséjére jó könyvet vásárolt), szóval kapott egy önálló feladatot, ahol egy (akkor…) csúcsmodern számítógépet kellett tesztelnie. A feladat leginkább jutalom volt. A környezetvédelmi projekt, amin előtte dolgozott, óriási siker lett, viszont új munka még nem jött, és hazaküldeni nem akarták. Így aztán átadták neki az alagsorban lévő fejlesztőlabor kulcsát, hogy nézze át az ott üzembehelyezett vadiúj masinát.

Az óriási alagsori terem teljesen üres volt, csak a közepén állt egy hatalmas íróasztal, rajta a gép, három óriási monitor és rengeteg dosszié, mind tele a leírással. A leírások fele német, a fele angol volt, és azért több ezer oldalt átnyálazni nem kis feladat. Ha nagy is, mindenképpen izgalmas, mert ilyen gépet akkoriban nagyon kevés fejlesztő láthatott közelről. Blogíró ki is próbált rajta mindent, amit a vadonatúj könyvéből ki tudott olvasni, írta a lelkendező jelentéseket (a gép tényleg jó volt…) és élvezte az irigységet, amit a folyamatosan kötelezően magával cipelt kulcs karikáján lógó hatalmas, fából készült, pirosra festett fityegő jelentett, mert az jelezte, hogy a kulcs csak a feljogosított néhány személynek adható ki.

Egy nagyon szép, napsütéses októberi nap lehetett, amikor teljesen belemerülve a képernyő bámulásába valami furcsát érzett. Mintha figyelné valaki. Azt tudta, hogy a teremben nem lehet senki, hiszen az ajtót mindig kulcsrazárva kellett tartani. Mivel a labor az alagsorban volt, a keskeny kis ablakokon csak akkor bámulhatott volna be egy kíváncsiskodó, ha négykézlábra áll, ami azért elég feltűnő még egy kutatóközpontban is. Persze, a szoftverfejlesztők sokszor bogarasak, de azért négykézláb elég ritkán mászkálnak az avarban.

Pedig valaki bámul. Biztos. És akkor…

És akkor blogíró soha el nem felejthető módon, a periférikus látás határán, a jobboldali monitoron túl, két felállított dosszié között meglátott egy egeret. Egy egér pofiját, a hegyes kis nózijával, két pontnyi szemecskéjével.

Kész, vége.

Begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy pincében bezárva, körülötted csak gépek, és te egeret látsz.

Biztosan begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy hipermodern irodában a hipermodern gépeddel, a kristálytiszta, kórházisan fehér tapétás falakkal, a mennyezeten világító rengeteg vakító fénycsővel, ami egy műtőnek is elég lenne, és te egeret látsz.

Egészen biztosan begolyóztál.

A monitoron egy elég bonyolult szimulációs program, amiben valami gonosz kis hiba van, mert már második napja ez ördögnek sem azt csinálja, amit szeretnél. Jobb kezed az egéren, mutatóujjad éppen billenteni készül, és te egeret látsz.

Szerencsére blogíró egyik nagyon kedves könyve a Micimackó, és már Malacka is megmondta, amikor alaposan pofára esett, hogy „Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban...”, szóval, blogíró is arra gondolt, hogy ha már begolyózott, legalább nézze meg azt az egeret, és jobbra fordított a fejét. Ettől a mozdulattól a kép kitisztult, hiszen a periférikus látás helyett középre került a kis pofácska, amely ugrott is egy hatalmast, és elkezdett menekülni a laborban.

Merthogy igazi egér volt.

Közönséges, szürke, mezei egér, aki talán egy takarításkor surrant be a meleg laborba, ahol aztán jól elvolt, mert ketten igazán nem sokat zavarták egymást (a terembe még takarítani is csak hetente egyszer volt szabad belépni). De azért nem volt felemelő gondolat, hogy továbbra is ketten maradjanak (blogíró annyira nem ismerte a vonatkozó osztrák szabályokat, hogy vajon egerekre is vonatkozik-e a szigorú belépési tilalom, amelynek betartásáért egyedül ő volt a felelős). Ezért aztán elkezdtek fogócskázni. Mivel a leglustább egér is sokkal gyorsabb egy puhány mérnöknél, a kergetőzés elég cirkuszian komikus volt. Szerencsére blogírónak eszébe jutott, hogy ajtó is van ezen a porondon, kinyitotta, és attól kezdve már mindössze tíz perc hadonászásba telt, amíg a kis szürke nagy nehezen rájött, hogy jobb lesz, ha távozik.

Blogírónk aznap már semmit nem volt képes alkotni… A történetet sem mesélte sokáig senkinek, mert félt, hátha tényleg beviszik a diliházba.