A könyv és az egér (II. rész: az egér)

Valamikor mostanában lehetett harminc éve, hogy ez az eset megtörtént. De megtörtént, biztosan, mert a könyv, amiről az előző bejegyzés szólt, még ma is itt van blogíró féltett kincsei között. A másik érintett, az egér, aligha él már, de reméljük, hogy népes családja körében boldogan teltek napjai a bécsi fejlesztőközpont jól ápolt bokrai alatt.

Blogíró akkor egy osztrák cég számára dolgozott. A fejlesztőközpont a város szélén volt, egy régi, bezárt kábelgyár helyén. Tipikus barna mezős beruházás volt, a felesleges, koszos, hatalmas gyárépületet legyalulták, a földet kármentesítették, fákat, bokrokat ültettek, és az egész területet jó ritkásan telepöttyözték egy és kétemeletes irodaépületekkel (amik mellé azóta kiköltözött a cég központja is, persze egy vadonatúj sokemeletes toronyházba, mert a főnökök magasan szeretnek ülni…). A telep közepén volt egy kis étterem is, aminek az üzemeltetője ingyen kapta a helyet és az áramot, így aztán a kinti árnál sokkal olcsóbban lehetett egészen kiváló ebédet kapni. A fejlesztőknek, kutatóknak igazi paradicsom: biciklivel elérhető zöld liget, értelmes munka és kiváló koszt. Mi kell még? Nagypénteken úgy pislogtak ki a sült pisztrángok a tepsiből a feketebors szemükkel, hogy az ember csak bámult, hogy ilyen üzemi étkezde is lehet a világon.

(fotó: Google)

Mind az előző részben leírtuk, éppen véget ért a projekt, amiben blogíró tevékenykedett, de még kinn tartották Bécsben. És mivel a „Herr Doktor” olyan nagyon okos, és olyan jól ismeri a legmodernebb rendszereket (vagy inkább tudott olvasni, és óriási szerencséjére jó könyvet vásárolt), szóval kapott egy önálló feladatot, ahol egy (akkor…) csúcsmodern számítógépet kellett tesztelnie. A feladat leginkább jutalom volt. A környezetvédelmi projekt, amin előtte dolgozott, óriási siker lett, viszont új munka még nem jött, és hazaküldeni nem akarták. Így aztán átadták neki az alagsorban lévő fejlesztőlabor kulcsát, hogy nézze át az ott üzembehelyezett vadiúj masinát.

Az óriási alagsori terem teljesen üres volt, csak a közepén állt egy hatalmas íróasztal, rajta a gép, három óriási monitor és rengeteg dosszié, mind tele a leírással. A leírások fele német, a fele angol volt, és azért több ezer oldalt átnyálazni nem kis feladat. Ha nagy is, mindenképpen izgalmas, mert ilyen gépet akkoriban nagyon kevés fejlesztő láthatott közelről. Blogíró ki is próbált rajta mindent, amit a vadonatúj könyvéből ki tudott olvasni, írta a lelkendező jelentéseket (a gép tényleg jó volt…) és élvezte az irigységet, amit a folyamatosan kötelezően magával cipelt kulcs karikáján lógó hatalmas, fából készült, pirosra festett fityegő jelentett, mert az jelezte, hogy a kulcs csak a feljogosított néhány személynek adható ki.

Egy nagyon szép, napsütéses októberi nap lehetett, amikor teljesen belemerülve a képernyő bámulásába valami furcsát érzett. Mintha figyelné valaki. Azt tudta, hogy a teremben nem lehet senki, hiszen az ajtót mindig kulcsrazárva kellett tartani. Mivel a labor az alagsorban volt, a keskeny kis ablakokon csak akkor bámulhatott volna be egy kíváncsiskodó, ha négykézlábra áll, ami azért elég feltűnő még egy kutatóközpontban is. Persze, a szoftverfejlesztők sokszor bogarasak, de azért négykézláb elég ritkán mászkálnak az avarban.

Pedig valaki bámul. Biztos. És akkor…

És akkor blogíró soha el nem felejthető módon, a periférikus látás határán, a jobboldali monitoron túl, két felállított dosszié között meglátott egy egeret. Egy egér pofiját, a hegyes kis nózijával, két pontnyi szemecskéjével.

Kész, vége.

Begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy pincében bezárva, körülötted csak gépek, és te egeret látsz.

Biztosan begolyóztál.

Itt ülsz többszáz kilométerre otthonról, egyedül, egy hipermodern irodában a hipermodern gépeddel, a kristálytiszta, kórházisan fehér tapétás falakkal, a mennyezeten világító rengeteg vakító fénycsővel, ami egy műtőnek is elég lenne, és te egeret látsz.

Egészen biztosan begolyóztál.

A monitoron egy elég bonyolult szimulációs program, amiben valami gonosz kis hiba van, mert már második napja ez ördögnek sem azt csinálja, amit szeretnél. Jobb kezed az egéren, mutatóujjad éppen billenteni készül, és te egeret látsz.

Szerencsére blogíró egyik nagyon kedves könyve a Micimackó, és már Malacka is megmondta, amikor alaposan pofára esett, hogy „Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban...”, szóval, blogíró is arra gondolt, hogy ha már begolyózott, legalább nézze meg azt az egeret, és jobbra fordított a fejét. Ettől a mozdulattól a kép kitisztult, hiszen a periférikus látás helyett középre került a kis pofácska, amely ugrott is egy hatalmast, és elkezdett menekülni a laborban.

Merthogy igazi egér volt.

Közönséges, szürke, mezei egér, aki talán egy takarításkor surrant be a meleg laborba, ahol aztán jól elvolt, mert ketten igazán nem sokat zavarták egymást (a terembe még takarítani is csak hetente egyszer volt szabad belépni). De azért nem volt felemelő gondolat, hogy továbbra is ketten maradjanak (blogíró annyira nem ismerte a vonatkozó osztrák szabályokat, hogy vajon egerekre is vonatkozik-e a szigorú belépési tilalom, amelynek betartásáért egyedül ő volt a felelős). Ezért aztán elkezdtek fogócskázni. Mivel a leglustább egér is sokkal gyorsabb egy puhány mérnöknél, a kergetőzés elég cirkuszian komikus volt. Szerencsére blogírónak eszébe jutott, hogy ajtó is van ezen a porondon, kinyitotta, és attól kezdve már mindössze tíz perc hadonászásba telt, amíg a kis szürke nagy nehezen rájött, hogy jobb lesz, ha távozik.

Blogírónk aznap már semmit nem volt képes alkotni… A történetet sem mesélte sokáig senkinek, mert félt, hátha tényleg beviszik a diliházba.

Régi-régi történetek I.: A Jelenség

Ez a történet abból az időből származik, amikor már létezett a „világútlevél”, de még igencsak körülményes volt használni. Ma persze nehéz megérteni, hogy mitől ne lenne „világ” egy útlevél, de akkoriban ez teljesen érthető volt, hiszen csak pár hónappal tartunk később, minthogy megszűntek a csak baráti országokba érvényes passzusok. Blogíró persze, azzal is eljutott sokfelé, bejárta Lengyelországot, úgy ahogy kellett: autóstoppal, aludt a padon az NDK-ban, ivott csodás vörösborokat Bulgáriában, de „nyugatra” nem tudta kitenni a lábát: annyira megbízhatónak soha nem bizonyult.

De ez egy másik történet.

Most még csak ott tartunk, hogy bárkinek lehetett útlevele, utazhatott vele, ahova csak akart, de azért „pártunk és kormányunk” leleményes volt: a szép bordó útlevélhez kellett egy vacak, lényegtelennek látszó „statlap”, amiből egy polgárnak jó, ha egyet adnak, azt is csak nehezen. Anélkül pedig nem lehetett kimenni az országból, visszajönni pedig még kínosabb volt. Ha nem hiszik, nézzék meg a saját szemükkel:

Nem kétséges, 1988-at írtunk.

Blogíró ekkor már Bécsben élt, irigyelt rabszolga volt egy ottani multinál. Jól ment dolga, mert még csak nem is egyszerű „mezei” programozó, egy kicsivel jobban fizették a többieknél, kvázi projektvezető lett, mert boldogult ifjúkorában szerzett egy kisdoktorit. Ő lett a „Herr Doktor”, ami ott kinn még ma is ritkaság. Ilyen őrültségre a békés osztrák polgárok közül kevés vetemedik, azt a keveset pedig megcsodálják, és blogíró nagy szerencséjére jól meg is fizetik. Szóval jól ment dolga, érvényes munkavállalási engedélye és saját lakása volt igen jó helyen: talán „nomen est omen” alapon a lusta ember utcájában (Faulmanngasse). Ideális fészek egy szakállasnak, közvetlen a Műegyetemi Könyvtár mellett, egészen közel az Operához, a belvároshoz, de nem túl drága, mert ez a környék Bécs egyik drogelosztó helye még ma is, tehát az úri közönség nem kedveli. Blogíró erről persze akkoriban mit sem tudott, de nem is tudhatott, mert a fűszívó egyetemistákkal soha nem volt semmi baja. A gyanúsan csendes társaságot persze látta az U-Bahn aluljáró oldalában, de ’68 és ’71 óta azt vallotta: „leben und leben lassen”…

Szerdánként viszont „vacsorát adott”, mert a kinti kolónia egy része összejárt, részben mert unatkoztak, részben, hogy akinek jelentenie kellett, tudjon mit jelenteni: legyen „anyag”. Azért szerdán, mert hétfőn és kedden, akik spórolósak voltak és minden hétvégén hazajártak, még ették az otthonit, csütörtökön már mindenki a Budapesten hagyott asszony után vágyakozott, a hétvégére meg a legtöbb „exportos” hazahúzott. Maradt a szerda, és maradt blogíró lakása, mert az nagy volt, és egyedül blogíró tudott rizst főzni a vacsorához. Tudniillik krumplit senki nem volt hajlandó pucolni. A főzési tudomány nagy szó volt, mert bár öten voltak sorstársak, és még egy lány is volt köztük, már dühöngött az emancipáció, és a nők biztosan nem főztek. Blogíró szívesen főzött, ráadásul korábban végzett, mint a többiek, így mire azok 8-9 óra tájban előkeveredtek, már kész volt a köret, megmosva a zöldség (két lépés volt a Naschmarkt), a többit hozta banda. Vacsi után, 11 óra körül, legtöbbször felkerekedtek és átsétáltak a Schwedenplatzra fagyizni. A város legjobb fagylaltozója éppen egészséges távolságra volt, fél óra oda, fél óra vissza, keresztül Bécs csillogó belvárosán, éjfélkor. Lássuk be, ennek azért volt romantikája.

Sajnálták is magukat szegény száműzöttek rettenetesen, hiszen ott kellett robotolniuk, távol a családtól, távol a hazától.

Egy ilyen szép éjszaka volt, nem sokkal lehetett éjfél előtt, amikor kis csapatunk meglátta a Jelenséget. A tisztes bécsi polgárok éppen sétáltak hazafelé belvárosi otthonaikba, talán az Operából, talán egy másik színházból, elköltve az előadás utáni kötelező elegáns, könnyű és méregdrága szupéjukat, szmokingban, nagyestélyiben, az asszonyok vállán kis nerc belépővel, mert ilyen későn már hűvös az este, vigyázni kell a náthára.

A Jelenség a Casino felőli oldalon tűnt fel, és határozott léptekkel, de minden sietség nélkül sétált ferdén keresztbe a Sacher felé. Fején nem volt látható a vastag könyv, két könyöke között sem volt ott a seprűnyél, de olyan tartással, olyan egyenes derékkal és hátrafeszített vállakkal lebegett át a széles úton, mintha szobor lenne. A csapat nem szájtátó tinédzserekből állt, a legfiatalabbak is harminc felett jártak, ketten már komoly, háromgyerekes családapák voltak, sok mindent láttak már, filmen is, életben is, fogtak is ezt-azt, de a Jelenség mindenkit is elkápráztatott.

A Jelenség természetesen egy NŐ volt.

A rózsaszínnek tűnő, vagy tán inkább pink ruha egyszerű „princess” szabású volt. Ez biztos, mert noha blogíró igen kevéssé ismeri a női szabászatot, (annyit tanult meg, igen nehezen, hogy a cipzár mindig a nő hátán vagy a baloldalán van), de ezt véletlenül tudja, mert első felesége is erősen nőies, bombázó alkatú volt egyetemista korában, és ez a szabásvonal meglehetőst jól mutat egy tökéletes testen. A szoknya szolidan térd felett ért véget és tűzpiros, széles öv volt hozzá, természetesen azonos színű, csillogó „Dorothy” cipővel, kis piros fülbevalóval, a cipővel egy anyagból készült lakktáskával. De ezzel a ruhadarabok felsorolása szinte véget is ért, mert a ruha alatt már csak egy rózsaszín tanga volt, és ezt mindenki tisztán láthatta.

A ruha egyetlen réteg, hajszálvékony muszlin volt, minden bélés vagy alátét nélkül. És amit a ruha takart vagy éppen kiemelt, az még a legjobb plasztikai sebésznek is hatalmas reklámja lehetett volna, de valahogy mindenki azt érezte: a Jelenség az Örökkévaló érintetlen csodája, ilyet csak a Teremtő alkothat, ő is csak széles jó kedvében.

Mégis, bár maga volt a csoda, nem ezt volt a legérdekesebb.

Talán a Cukor György rendezte My Fair Lady elején van egy rész, hogy látjuk a piac életét, majd egy-egy pillanatra megmerevedik a kép. Nos, ilyen lett a Kärtner Straße akkor, ott, a szép tavaszi estén, éjfél körül. Mi is lelassítottuk, hiszen az ember ritkán lát földön kívüli szárny nélküli tüneményeket, de nem a mi bámulatunk volt érdekes. Ezek a lágyan andalgó, talán a másnapi nagybevásárlásról vagy a kirúgandó polgármesterről beszélgető tisztességes polgárok szinte kivétel nélkül átalakultak mozgó órabábú csoporttá, amelyek teljesen azonosan működtek: volt egy mozdulatlan, tátott szájú, a szemének hinni nem akaró kopasz férfibábú és egy mozgó, a mellette álló alakot rángató asszonybábú. A hölgyek férjeik karját egyre intenzívebben fel, le, fel, le, fel, le, mozgatva próbáltak életet lehelni az életük legnagyobb élményét átélő komoly urakba, a siker leghalványabb reménye nélkül. A férjek szó szerint mintha egyetlen drótra vagy rúdra lennének felfűzve, úgy fordultak sarkukon a Jelenség után, és követték mindaddig, amíg el nem tűnt a szálloda forgóajtajában. Az ajtónálló kedves ismerősként, de nagy tisztelettel, szolidan köszöntötte, nem is lehetett észrevenni, vajon vendég volt-e, vagy hazai áru. Persze ne felejtsük el, azért az ajtónálló is férfi volt. A Jelenség eltűnt, elszállt, soha vissza nem tér, tán igaz sem volt, lehetett felébredni. A csillogó éjszakai utca ismét életre kelt, a párok sétáltak tovább a boldog családi fészek felé, mi pedig végigröhögtük az utat egészen a fagyizóig, de azért a Jelenség beégett az emlékeink közé.

Egyikünk sem merte kimondani: számunkra is csoda volt.