Milos Forman: Valmont
Blogíró rengeteget gondolkodott már azon, hogy vajon szörnyű
érzés lehet-e egykötetes írónak lenni? Minden esetben arra a végkövetkeztetésre
jutott, hogy bizonyosan nem az, hiszen az ember, amíg él, soha nem tudja, hogy
a rengeteg összekarmolt papírból mindössze egyetlen kötetnyi fog fennmaradni. És
végül is, ha tényleg csak egyetlen kötet marad is fenn, akkor még az is sokkal
jobb, mintha semmi sem maradna az ember után. Az egyik leggyakrabban forgatott
egykötetes író a nevében szinte teljesen ismeretlen Pierre Choderlos de Laclos,
aki az őnála sokkal jobban ismert „Veszedelmes viszonyok”-at írta. Ezt a nem
túl bonyolult művet előszeretettel olvasták már a 19. századi bakfisok is, ma pedig
igen lelkesen veszik elő a filmrendezők. A történet nem túl összetett: a főhős Valmont
vikomt a vágástól függően 87, 98, vagy 110 perc alatt elcsábítja a szűz
Cecile-t, elcsábítja a tisztességes feleség Madame de Tourvel-t, és
folyamatosan csatákat vív egy harmadik nővel, Marquise de Merteuil-jel azon,
hogy ki lehet gonoszabb a szerelemben. A régi regény nem is annyira fizikai
valóságában mutatja be részletesen a meztelen igazságot, hanem sokkal inkább lélekben
mutatja be kendőzetlenül a férfiak (és a nők…) egy elég széles körben elterjedt
csoportját.
A témát sokan és sokszor feldolgozták: nagy rendezők és nagy
színészek használták ezt a nem túl bonyolult történetet művészetük
bemutatására. Mindenki szereti ezt a témát, mindenki szereti ezt a korszakot,
hiszen a sok szeretkezés legvisszafogottabb ábrázolása is minimum az „erősen
erotikus” jelzőt fogja megkapni, de valójában nagyon nehéz a könnyű pornónál
finomabban elkészíteni. A színésznők pedig a végtelen mennyiségű ágyjelenet
során annyit mutathatnak még éppen a szavatossági időn belüli alkatrészeikből
az öncélúság legkisebb vádja nélkül, amennyit csak meg akarnak örökíttetni
fiatalságukból. Ezen filmek között van a témának két változata, amelyik
egymáshoz időben és térben nagyon közel készült. Milos Forman „Valmont”-ja alig
egy évvel Stephen Frears „Veszedelmes viszonyok” című filmje után jött ki. Az
eredeti címet használó, kasszasikert és három Oscart nyerő, valóban kiváló film,
nagynevű színészekkel pontosan követi az eredeti regényt, míg a picit későbbi, Forman
féle változat igen erősen átértelmezte a történetet. Előbbi zajos siker, utóbbi
komoly kudarc, mind anyagi téren, mind a szakmai elismerés terén. Sokan mégis
fordítva érzik helyénvalónak az értékelést. Miért jobb, miért igazabb, miért őszintébb
Forman változata, mint a mindenki által dicsért és elfogadott sikerdarab?
(Megjegyezzük, az IMDb abszolút mértéknek tekinthető adatbázisában a két film tetszési
indexe tizedesre azonos…)
Ezt csak egy történettel tudjuk csak elmondani.
Blogíró a történet főszereplőjét, egy nagyon komoly és
befolyásos politikust soha nem látta. Még a tévében sem. De a nevét tudja, és
elmondások alapján elég jól ismerte őt is, mert igencsak jól ismerte mindkét,
filmbe illő hűségű feleségét. Politikusunk első felesége blogíró kedves
osztálytársa volt egy nem túl elegáns környéken lévő, nem túl elegáns általános
iskolában. A lány viszont nagyon elegáns volt. Igazi Hófehérke: fekete hosszú
haja és csillogó fekete szeme volt, és már tizennégy évesen többet tudott a
világról, mint tanárai nagy része. Édesapja a forradalom alatt elhagyta az
országot, ezzel a családjától is megszabadult, és itthon hagyta anyjával kettesben
az akkor még nagyon pici lányát. A kislány alig emlékszik édesapjára, de mivel
anyja pár évvel később ismét férjhez meg, és az új „papától” egy öccse is
született, az ismeretlen édesapa lett a lány álmai tárgya. Ahogy az lenni
szokott, a kisebb, „édes” gyermek válik a család szeme-fényévé, a meseszép lányt,
aki anyját csak saját ifjúságára és hűtlen első férjére emlékeztette, a
nagyszülők nevelték, igen szigorú elvek szerint. Eközben ő is, mint minden
lány, akit a nagyszülők nevelnek, gyönyörű lett. A zárdaszerű otthonából persze
gyorsan elege lett, mert ott sem igazi szeretetet, sem igazi segítséget nem
kapott. Egyetlen hely, ahova szabadon járhatott a vasárnapi misén kívül az
úttörőcsapat volt. Ez akkoriban senkinek nem volt meglepő, sok família még a
buzgónál is buzgóbb párttag, munkásőr, mozgalmár volt csak azért, hogy ne érje
hátrány őket nyíltan vállalt vallásos meggyőződésük miatt. A lány az általános
után a közeli erősen humán gimnáziumban tanult tovább. No, nem azért mert nagyon
érdekelte az irodalom, hanem mert a nagyszülőknek oda nem kellett villamosbérletet
venni. De nyaranta szorgosan dolgozott a KISZ-ben, ifivezető lett, és ezt még
akkor is gyakorolta, amikor elmúlt tizennyolc éves és meglepően tűrhetően
leérettségizett. Ekkor viszont már nem volt számára más cél, csak szabadulni
otthonról. Bármi áron. Az első nyáron, amint megfelelő jelöltet talált, három
nap három éjjel számolt. Sikeresen, mert mindössze egyetlen éneklő,
csillagfényes, tábortüzes, lángoló éjszaka elég volt az ifivezető-társ
karjaiban, és teherbe esett. A férfi természetesen úriember volt (ő is komoly,
vallásos nevelést kapott a KISZ vezetősége mellé), így aztán még az ősszel összeházasodtak.
A lány a nagyon fiatalon szült gyereket legnagyobb igyekezete ellenére sem
tudta igazán szeretni, hiszen még egyetemista volt. Táncolni szeretett volna, karcsú
lábát mutogatni, moziba járni, szombat esténként kimaradozni. Nem is telt bele
pár év, és mint az a filmeken is történni szokott, találkozott a valódi szerelemmel.
Akkor pedig úgy, ahogy kell: egyetlen sporttáskával lépett le. A gyerek,
persze, maradt az apjánál.
Aki nevelte is szorgosan, de azért nem szökött meg egy új
házasság elől. Második felesége rendes, szorgalmas asszony volt. Nagyon
hasonlított az elsőre. Szépsége nem is volt olyan megrázó, de haja fénye,
hibátlan alakja megkapó volt. A minisztériumban ismerkedtek meg, ahol
mindketten dolgoztak, mert addigra a férjből már komoly állami vezető lett. Blogíró
akkor ismerte meg a sikeres úr második feleségét, amikor az egyik kormányváltás
hatására a nő elveszítette állását. Egy kedves kollégája ajánlotta figyelmébe,
és mivel a nőnek kiváló bizonyítványai voltak, értelmes volt, és szorgalmasnak is
látszott, nem törődve az ajánlás kissé gyanús felhangjaira, felvette az akkor
éppen vezetett cégbe alkalmazottnak. Az asszony dolgozott is tisztességgel, nem
akart kicsit sem hálátlan lenni a segítségért, közben természetesen az életéről
is elmondott egyet és mást. Ő is hangsúlyozta, hogy milyen komoly ember a
férje, ő pedig milyen rendes családanya, meghogy milyen szép helyen laknak egy kis
társasházi lakásban. Ott nevelik egyetlen közös gyermeküket. Férjének ugyan van
egy fia az első házasságából, de őt már ritkán látják. Blogíró szégyenlős
természet, így kicsit zavaró volt, hogy olyan természetességgel beszélt neki egyszerre
férjéről, tisztes polgári családjáról, és közös barátjukról, ajánlójáról, akiről
később már azt is elmondta, hogy réges-régi szeretője. Ő azért szerencsére nem tette
fel nyíltan azt a kérdést, ami blogíró egy másik igen komoly egyetemi oktató
barátnője száján szaladt ki egy laza, kellemes hangulatú pillanatban: „miért is
nem lehet egy nőnek két férje?” Nem, a második asszony nem akart két férjet,
neki elég volt a férj meg a régi jól bevált szerető, tartósan és polgárilag rendezetten.
Blogíróval barátságuk csak akkor hidegült el, amikor egy fatális véletlen
folytán kiderült, hogy szerencsétlen blogíró véletlenül osztálytársa volt férje
első feleségének, aki az ő nevelt gyerekének a mamája, így aztán... Jaj, de kicsi
a világ!
A világ kicsi, és nagyon illetlen. A komoly hivatalnok, amikor
oltárhoz kísérte első feleségét, mit sem tudott a nehéz számtanleckéről. A
komoly hivatalnok, amikor másodszor is oltár elé járult (volna, ha ezt engedte
volna a kánonjog), nem ismerte leendő felesége régi szeretőjét sem. Szerencsés
ember volt: szeretett két nőt, és valamennyire mindkét nő őt is szerette.
Hűtlenek voltak? Ezt csak igen kevesen tudták.
Vannak ilyen történek? Nincsenek. A valóságban biztosan
nincsenek. Ilyet csak kitalálni lehet.
Ilyet csak a gonosz blogírók találnak ki, esetleg olyan gonosz
filmrendezők, mint Milos Forman.
Mert a Valmont egy gonosz film. Az eredeti regényben nem
csak Valmont hal meg párbajban, hanem mind a három hűtlen nő megbűnhődik:
Cecile, a már nem szűz ártatlanság, örökre visszamegy a zárdába, Madame de
Tourvel, a meggyalázott hűségű feleség megőrül, Marquise de Merteuil
megbetegszik.
Formannál mind a három nő boldogan éli tovább a tisztes
asszonyok nyugodt életét.
Ez nem lehetséges. Ilyen nincs. Ezt nem szabad.
Vannak ilyen történek? Nincsenek. A valóságban biztosan
nincsenek. Ilyet csak kitalálni lehet.
Forman csak kitalálta, hogy a már kicsit sem szűz Cecile talpig
mirtuszban férjhez megy az öregecske Gercourt báróhoz, Valmon gyermekével a pocakjában.
Forman csak kitalálta, hogy a nem a férjébe halálosan szerelmes Madame de
Tourvel a férje karján visz virágot Valmont sírjára. Forman csak kitalálta,
hogy Marquise de Merteuil képes őszintén szomorkodni Valmont halálán.
Ez nem lehetséges. Ilyen nincs. Ezt nem szabad.
Forman azt is csak kitalálta, hogy Valmont talán nem is
gonosz. Lehet, hogy őszintén szerette a kedveseit. Forman csak kitalálta, hogy
Valmont talán szerette őket a maga módján, és soha nem akarta becsapni őket. Valmont
valóban szerette Madame de Tourvelt? Valmont valóban szerette Merteuil
marquise-t? Valmont valóban szerette Cecile-t? Valóban?
Nem lehet kizárni. Lehet, hogy Forman mégis kiváló rendező?
Na, de szerette-e bárki is valóban Valmont a három nő közül?