A 12. budapesti cirkuszfesztivál
ürügyén
Blogíró nem túl következetes ember, szereti a dolgok
könnyebbik oldalát megfogni, de egy dologhoz mégis ragaszkodik: eddig még
minden budapesti cirkuszfesztiválon ott volt. Idén különösen örült annak, hogy
nem hagyta ki ezt a nem túl gyakori ünnepet, mert egészen kiváló műsort
lehetett látni. Az, hogy a Richter család lovas száma hihetetlen, azt minden
alkalommal meg lehet csodálni, ahányszor csak nagy ritkán hazalátogatnak. Az,
hogy a klasszikus számok magas színvonalú munkák, az ilyenkor természetes. De
hogy a bohócszámok, amelyek manapság igen ritkán nézhetőek, azok is kiválóak,
az már meglepetés. A jó cirkusz el tudta feledtetni a nézők minden bosszúságát,
de erről blogíró már réges-réges írt, ebben semmi újdonság nincsen.
De a sok jó néznivaló között volt egy romantikus szám, a „DuoSolys”, ami roppantul hajazott a Rippel testvérek régi-új számára. De a Duo Solys
azzal az „apró” eltéréssel mutatott be szép gyakorlatokat, hogy az erőszámot
egy házaspár adta elő, ahol nem egy kunszt esetén az asszony volt a tartóember. Erről a teljes egyenjogúságról (amihez az akrobaták részéről
a mechanika törvényeinek magas színvonalú ismerete is párosult) az jut az ember
eszébe, hogy a világ mennyire nekiment Catherine Deneuve-nek a napokban. Az
ördög vigye el. Nem lehetne végre észre térni?
Blogíró az előző cirkuszfesztivál utáni lelkendező cikkét
éppen tíz évvel ezelőtt írta. Akkor még minden olyan egyszerűnek látszott.
Akkor még az ember nem szégyellte magát, ha gyönyörködött a kubai tornászlányok
mesés alakjában, de akkor sem, ha az ugyanolyan rúdszámot előadó magyar fiúk
meztelen felsőtestének kidolgozottságát imádta. Miért kell ma zavarba jönni, ha
a csillogó flitter mögött megtetszik egy másik nemhez tartozó izomcsoport? Miért
kell ma zavarba jönni, ha a vakító reflektorfényben megtetszik egy szép
mozdulatsor?
Erről rögtön beugrott, hogy van egy régi film, amit itt eddig
még soha nem gondoltunk végig, és lehet, hogy talán jobb lenne elfeledni. Mert
ma már nem illik megnézni. A Dirty dancing 1963-ban játszódik, de 1987-ben, már
több, mint harminc éve készült.
Vajon mi lenne ma Johnnyval? Táncolhatna ma úgy, ahogy a
filmben tette? Vagy bilincsben vinnék el, szigorú őrizet alatt, mint szexista zaklatót?
Mert Johnny nem jó fiú, Johnny még csak nem is jó ember. Johnny és Baby soha
nem lesznek férj és feleség. De az bizonyos, hogy Baby boldog volt pár napig,
és jól választotta meg első szerelmesét. Baby, aki ma 50 körül járhat,
valószínűleg emiatt boldog lett egész életében, akármi is lett belőle. Lehet,
hogy gyárigazgató lett, mert sok, igazi, sokezer embert foglalkoztató
nagyvállalatot irányítanak női vezetők. Lehet, hogy politikus lett, mert sok,
igazi, nagyformátumú női politikus van a világon. Ezek a gyárigazgatók,
politikusok, akár férfiakat, akár nők, boldogok a saját szerepükben, mert megtalálták
a „működési modellt”, amiben jól érzik magukat.
„That was before President Kennedy was shot, before the Beatles
came, when I couldn't wait to join the Peace Corps, and I thought I'd never
find a guy as great as my dad.”
Hát ez régen volt. Ma miért gyávítjuk el a fiúkat, ma miért nem
szoktak kiállni a szerelmükért, ma miért nem kiáltja oda senki egy nőért, hogy „Nobody
puts Baby in a corner”?
A férfiak, akik nem Johnny-k, akik nem lesznek vezetők,
legtöbbször jól megtalálják helyüket a papucsférj pozícióban, és egy okos
feleség mellett otthon eldönthetik, hogy először bevásárolni menjenek, vagy
inkább takarítsák ki a lakást. De papucsfeleség nincs. Mi lesz azokkal a
vezetőnek nevelt lányokkal, akikből nem lesz gyárigazgató? Akik látva a
kíméletlen könyöklést, ami egy-egy vezetői pozícióért zajlik mind a férfiak,
mind a nők között, inkább egy kis nyugalomra vágynak?
Ma miért tekintünk alacsonyabbrendűnek egy nőt, ha
megkísérel klasszikus (régimódi, romantikus…) nő maradni?
Ma miért tekintünk alacsonyabbrendűnek, miért tekintünk
kiközösítendőnek egy férfit, ha megkísérel klasszikus (régimódi, romantikus…) férfi
maradni?
Ma miért nem írhatjuk le József Attila verssorait,
miszerint: „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek”…?
Pedig utána ez jön: „s mind ember, mert az egyre
kevesebb...”