Ez a történet abból az időből származik,
amikor már létezett a „világútlevél”, de még igencsak körülményes volt
használni. Ma persze nehéz megérteni, hogy mitől ne lenne „világ” egy útlevél,
de akkoriban ez teljesen érthető volt, hiszen csak pár hónappal tartunk később,
minthogy megszűntek a csak baráti országokba érvényes passzusok. Blogíró persze,
azzal is eljutott sokfelé, bejárta Lengyelországot, úgy ahogy kellett: autóstoppal,
aludt a padon az NDK-ban, ivott csodás vörösborokat Bulgáriában, de „nyugatra”
nem tudta kitenni a lábát: annyira megbízhatónak soha nem bizonyult.
De ez egy
másik történet.
Most még csak ott tartunk, hogy bárkinek lehetett
útlevele, utazhatott vele, ahova csak akart, de azért „pártunk és kormányunk”
leleményes volt: a szép bordó útlevélhez kellett egy vacak, lényegtelennek
látszó „statlap”, amiből egy polgárnak jó, ha egyet adnak, azt is csak nehezen.
Anélkül pedig nem lehetett kimenni az országból, visszajönni pedig még kínosabb
volt. Ha nem hiszik, nézzék meg a saját szemükkel:
Nem kétséges, 1988-at írtunk.
Blogíró ekkor már Bécsben élt, irigyelt
rabszolga volt egy ottani multinál. Jól ment dolga, mert még csak nem is
egyszerű „mezei” programozó, egy kicsivel jobban fizették a többieknél, kvázi
projektvezető lett, mert boldogult ifjúkorában szerzett egy kisdoktorit. Ő lett
a „Herr Doktor”, ami ott kinn még ma is ritkaság. Ilyen őrültségre a békés
osztrák polgárok közül kevés vetemedik, azt a keveset pedig megcsodálják, és
blogíró nagy szerencséjére jól meg is fizetik. Szóval jól ment dolga, érvényes
munkavállalási engedélye és saját lakása volt igen jó helyen: talán „nomen est
omen” alapon a lusta ember utcájában (Faulmanngasse). Ideális fészek egy szakállasnak,
közvetlen a Műegyetemi Könyvtár mellett, egészen közel az Operához, a
belvároshoz, de nem túl drága, mert ez a környék Bécs egyik drogelosztó
helye még ma is, tehát az úri közönség nem kedveli. Blogíró erről persze
akkoriban mit sem tudott, de nem is tudhatott, mert a fűszívó egyetemistákkal
soha nem volt semmi baja. A gyanúsan csendes társaságot persze látta az U-Bahn
aluljáró oldalában, de ’68 és ’71 óta azt vallotta: „leben und leben lassen”…
Szerdánként viszont „vacsorát adott”, mert a
kinti kolónia egy része összejárt, részben mert unatkoztak, részben, hogy
akinek jelentenie kellett, tudjon mit jelenteni: legyen „anyag”. Azért szerdán,
mert hétfőn és kedden, akik spórolósak voltak és minden hétvégén hazajártak,
még ették az otthonit, csütörtökön már mindenki a Budapesten hagyott asszony
után vágyakozott, a hétvégére meg a legtöbb „exportos” hazahúzott. Maradt a
szerda, és maradt blogíró lakása, mert az nagy volt, és egyedül blogíró tudott
rizst főzni a vacsorához. Tudniillik krumplit senki nem volt hajlandó pucolni.
A főzési tudomány nagy szó volt, mert bár öten voltak sorstársak, és még egy
lány is volt köztük, már dühöngött az emancipáció, és a nők biztosan nem
főztek. Blogíró szívesen főzött, ráadásul korábban végzett, mint a többiek, így
mire azok 8-9 óra tájban előkeveredtek, már kész volt a köret, megmosva a
zöldség (két lépés volt a Naschmarkt), a többit hozta banda. Vacsi után, 11 óra
körül, legtöbbször felkerekedtek és átsétáltak a Schwedenplatzra fagyizni. A
város legjobb fagylaltozója éppen egészséges távolságra volt, fél óra oda, fél
óra vissza, keresztül Bécs csillogó belvárosán, éjfélkor. Lássuk be, ennek
azért volt romantikája.
Sajnálták is magukat szegény száműzöttek
rettenetesen, hiszen ott kellett robotolniuk, távol a családtól, távol a
hazától.
Egy ilyen szép éjszaka volt, nem sokkal
lehetett éjfél előtt, amikor kis csapatunk meglátta a Jelenséget. A tisztes
bécsi polgárok éppen sétáltak hazafelé belvárosi otthonaikba, talán
az Operából, talán egy másik színházból, elköltve az előadás utáni kötelező elegáns,
könnyű és méregdrága szupéjukat, szmokingban, nagyestélyiben, az asszonyok
vállán kis nerc belépővel, mert ilyen későn már hűvös az este, vigyázni kell a
náthára.
A Jelenség a Casino felőli oldalon tűnt fel, és
határozott léptekkel, de minden sietség nélkül sétált ferdén keresztbe a Sacher felé. Fején nem volt látható a vastag könyv, két könyöke között sem volt ott a
seprűnyél, de olyan tartással, olyan egyenes derékkal és hátrafeszített
vállakkal lebegett át a széles úton, mintha szobor lenne. A csapat nem szájtátó
tinédzserekből állt, a legfiatalabbak is harminc felett jártak, ketten már
komoly, háromgyerekes családapák voltak, sok mindent láttak már,
filmen is, életben is, fogtak is ezt-azt, de a Jelenség mindenkit is
elkápráztatott.
A Jelenség természetesen egy NŐ volt.
A
rózsaszínnek tűnő, vagy tán inkább pink ruha egyszerű „princess” szabású volt.
Ez biztos, mert noha blogíró igen kevéssé ismeri a női szabászatot, (annyit
tanult meg, igen nehezen, hogy a cipzár mindig a nő hátán vagy a baloldalán van), de ezt
véletlenül tudja, mert első felesége is erősen nőies, bombázó alkatú volt egyetemista
korában, és ez a szabásvonal meglehetőst jól mutat egy tökéletes testen. A
szoknya szolidan térd felett ért véget és tűzpiros, széles öv volt hozzá,
természetesen azonos színű, csillogó „Dorothy” cipővel, kis piros fülbevalóval,
a cipővel egy anyagból készült lakktáskával. De ezzel a ruhadarabok felsorolása
szinte véget is ért, mert a ruha alatt már csak egy rózsaszín tanga volt, és
ezt mindenki tisztán láthatta.
A ruha egyetlen réteg, hajszálvékony muszlin
volt, minden bélés vagy alátét nélkül. És amit a ruha takart vagy éppen kiemelt,
az még a legjobb plasztikai sebésznek is hatalmas reklámja lehetett volna, de
valahogy mindenki azt érezte: a Jelenség az Örökkévaló érintetlen csodája,
ilyet csak a Teremtő alkothat, ő is csak széles jó kedvében.
Mégis, bár maga volt a csoda, nem ezt volt a
legérdekesebb.
Talán a Cukor György rendezte My Fair Lady
elején van egy rész, hogy látjuk a piac életét, majd egy-egy pillanatra megmerevedik a
kép. Nos, ilyen lett a Kärtner Straße akkor, ott, a szép tavaszi estén, éjfél
körül. Mi is lelassítottuk, hiszen az ember ritkán lát földön kívüli szárny
nélküli tüneményeket, de nem a mi bámulatunk volt érdekes. Ezek a lágyan
andalgó, talán a másnapi nagybevásárlásról vagy a kirúgandó polgármesterről beszélgető
tisztességes polgárok szinte kivétel nélkül átalakultak mozgó órabábú
csoporttá, amelyek teljesen azonosan működtek: volt egy mozdulatlan, tátott
szájú, a szemének hinni nem akaró kopasz férfibábú és egy mozgó, a mellette
álló alakot rángató asszonybábú. A hölgyek férjeik karját egyre intenzívebben
fel, le, fel, le, fel, le, mozgatva próbáltak életet lehelni az életük
legnagyobb élményét átélő komoly urakba, a siker leghalványabb reménye nélkül. A
férjek szó szerint mintha egyetlen drótra vagy rúdra lennének felfűzve, úgy
fordultak sarkukon a Jelenség után, és követték mindaddig, amíg el nem tűnt a
szálloda forgóajtajában. Az ajtónálló kedves ismerősként, de nagy tisztelettel,
szolidan köszöntötte, nem is lehetett észrevenni, vajon vendég volt-e,
vagy hazai áru. Persze ne felejtsük el, azért az ajtónálló is férfi volt. A
Jelenség eltűnt, elszállt, soha vissza nem tér, tán igaz sem volt, lehetett felébredni.
A csillogó éjszakai utca ismét életre kelt, a párok sétáltak tovább a boldog
családi fészek felé, mi pedig végigröhögtük az utat egészen a fagyizóig, de
azért a Jelenség beégett az emlékeink közé.
Egyikünk sem merte kimondani: számunkra is
csoda volt.