Bizet: Carmen és Jozef
von Sternberg: Der blaue Engel ürügyén, egy kicsit Weöres Sándortól is idézve.
Azokat a kérdéseket tettük fel jó pár héttel ezelőtt, amikor
a színpadjainkon bemutatott párkapcsolatokról kezdtük beszélgetni, hogy
„Visszaél-e katonatiszti pozíciójával a macsó Don José, Carmennel, a hátrányos
helyzetű dohánygyári munkásnővel szemben? Visszaél-e igen előnyös adottságaival
a rosszéletű Carmen a mamáját oly őszintén szerető Don Joséval szemben?”
Ma ezek teljesen jogosnak tűnő kérdések, még akkor is, ha néhányan
bolondnak nézik miatta a bloggert. Amikor a 21. századi európai ember szemével
nézzük a Spanyolországban játszódó melódiadús opera történetét, akkor bizony
mindkét főszereplőt alaposan el lehet ítélni. „Megérdemlik” tragikus sorsukat,
hiszen nem az elfogadott normák szerint élnek, bukásuk tehát várható és helyes.
Az is aligha lehet kérdés, és bármely mai bíróság komolyan kénytelen lenne
tárgyalni a vádat, hogy szegény ártatlan Carmen az első felvonásban kizárólag
merő kényszerűségből ajánlja fel barátságát az őt fogva tartó katonatisztnek. De
azon sem sokat szokás vitatkozni, hogy Carmen, kinek szerelme „mint a lepke, Oly csalfán ágról ágra száll”
nem biztos, hogy igazán képes lenne hosszabb távon teljesíteni a Magyarországon
immáron ismét a polgári jog részévé és ezáltal perelhetővé tett házassági
hűségre vonatkozó kötelezettségeit. Viszont akkor mit kell ma mondani erről a
történetről a 12 éves kölyköknek, ha együtt nézzük meg az előadást? Vagy ne
vigyük el őket erre a darabra húsz éves koruk előtt? Ha nem mutatjuk meg az
eredeti művet szegény gyerekünknek, még azt gondolja, hogy a „torreádor indulót”
a Forma 1 versenyekre találták ki…
Ráadásul ez a probléma nem egyedi. A Carmennél kevésbé
ismert, de hozzánk sokkal közelebb álló történetet mesél el a „Kék angyal” című 1930-ban gyártott film, amelynek alapja a jól ismert író, Thomas Mann bátyjának ,Heinrich Mannak a
novellája. Ebben „ugrott ki” Marlene Dietrich, aki egy másik, már-már
elfeledett prototípusa lett annak a „gonosz” nőnek, aki tönkreteszi a férfiakat.
Ő azt énekli magáról, hogy „Ich bin die fesche Lola…“,
ami tartalmában alig különbözik Carmen habanerájától. És a „vamp” nőalakok sora
messze nem ér véget, sőt, akár a baráti körünkben is találunk olyan hölgyet,
aki felrúgott már egy-két lángoló nagy szerelemnek induló kapcsolatot,
belegyalogolt egy-két polgári házasság szentségébe.
De miért lettek ilyenek ezek a lányok? Hogyan alakult ki
személyiségük? Ki volt Carmen, vagy Lola mamája? Hányszor játszott együtt
bármelyikükkel is édesapjuk? Lássuk be, erről elég keveset tudunk. Mégis, ha jól
körülnézünk magunk körül, akkor hány olyan mai, hús-vér 12 éves gyereklányt
látunk, akik már minden szót értenek például a Kiscsillag Feketemosójából („A dalban a nyugalmat megzavaró, durva, helyenként fiatalkorúak fülének nem valókifejezések hangozhatnak el”). Belőlük mi lesz? Carmen? Lola?
Ha polgárként nézzük akár a Carment, akár a Kék angyalt, egyszerű
az ítélet: ezek erkölcstelenek. Igen, e nők viselkedése valóban nem illik az európai polgári
szokások közé. Ők a polgári világon kívül álló, „félvilág”, az oly romantikusnak
látszó, valójában egyszerűen csak más „éjszakai élet”-nek alakjai. De még
egyszer: miért is ítéljük el Carment vagy Lolát, akik őszintén felrúgják megunt
kapcsolatukat, és miért nem ítéljük el pl. Annát (Karenin feleségét), aki inkább
belehal vállalhatatlan szerelmébe? Miért fogadjuk el ma inkább a látszatra jó,
de valójában pokoli házasságot, mint egy válást? Miért találkozunk a barátaink,
hírességeink között számos rákbeteggel, akiről tudván tudjunk, de soha ki nem
mondjuk, hogy szenvedésének talán legfőbb oka egy megtalált igaz szerelem, ami
a „tökéletes” család, „hű” feleség, szép gyerekek
mellett vállalhatatlan? Miért nem engedhetjük meg nekik, hogy egészségesek
maradjanak?
Tudjuk, még ha sokszor nem is vagyunk hajlandóak tudomásul
venni, hogy Földünkön még egy kis térségen belül is bizony nagyon eltérő
kultúrák léteznek. Nagy baj, ha léteznek olyan emberek, akik nem tanulták meg,
hogyan kell teljes unalomban vagy méla undorral együtt élni valakivel? Mert például mit
mond Weöres egy rendkívül fontos, "A két nem" című versében a nőről? „…királynői díszruhája a meztelenség.” Ez
erkölcstelen? Ez nem eléggé polgári erkölcs? Weöres ne lenne polgári költő? Kötelező,
hogy az egész Földön csak egyetlen kultúra létezzen? Katalóniában, amelynek
fővárosa a csodás Barcelona, mára már betiltották a
bikaviadalokat. Ott már nincs több aktív torreádor sem. Most akkor kibe fog
Carmen beleszeretni, kire fog felnézni, kit fog ész nélkül imádni, kiért fogja
otthagyni a kispolgári Josét? Kiért fog meghalni?
Szerencsére középiskolák még vannak. Itt-ott még tanít
bennük férfitanár is, őket még talán megőrjítheti egy-egy Lola. De tartunk
tőle, hogy már nem sokáig. Bár azt azért nehéz megjósolni, kik fogynak el
előbb: a megvadítható férfitanárok vagy a Lolák.