Professor Unrat

Heinrich Mann: A kék angyal avagy egy zsarnokság vége (Örkény Szinház)

„Professor Unrat”: ez volt a címe Heinrich Mann (Thomas Mann bátyja) 1905-ben írt, novellánál alig hosszabb kisregényének. A Project Gutenbergnek hála, ez ma már bárki számára ingyenesen elérhető (eredeti nyelvén…). Nálunk „Ronda tanár úr” címen ismerik, sajnos rendkívül kevesen, bár azért ez nem akkora csoda, mert mint olvasmány nem túl elviselhető. Ellenben elég sokan tudják, hogy a novella alapján 1930-ban készült film hozta meg Marlene Dietrich számára a nagy kiugrást. Igaz, ez olyan lehetőség volt, amit manapság a feministák teljes mértékben elítélnek: a forgatókönyv szinte kizárólag a színésznő „adottságaira”, konkrétan: formás lábának mutogatására épült. De még akik jól ismerik blogírót, most az egyszer kivételesen ne azt várják, hogy azokat a k. hölgyeket nevezi nevükön, akik környezetében ma is „adottságaikkal” kívántak vagy kívánnak előnyt kivívni maguknak (bármennyire is jó vagy rossz emlékeket hagytak maguk után), hanem, mielőtt a mű hazai bemutatójának érdemeit értékelnénk nagyra, értékeljük igen sokra Marlene Dietrich pályáját, amelyet ilyen „alantas” módon indított. Vajon kevesebbet ért a színésznő nácik elleni kemény kiállása a 30-as évek közepén, mert karrierjét a lába mutogatásával kezdte? Vajon nem számít semmit 44-ben az amerikai katonák lelkesítése a „Lili Marleen”-nel, mert őt tekintik a vamp, a férfiak életét megrontó nő prototípusának? Vajon semmit nem érnek az „Ítélet Nürnbergben” és a „Vád tanúja” főszerepei, csak mert egyszer total planban láttuk a bugyiját (egyébként: nem láttuk…)? El szabad felejteni a „Hova tűnt a sok virág”-ot, ami az 50-es években az egyik alapvető háború ellenes dal lett? Ki van zárva.

Sőt, éppen az álszent előítéletek ellen kellett elkészíteni Pesten is a „Kék angyalt”.

Mert az Örkényben bemutatott darab elsősorban nem a „szörnyű” züllést pellengérezi ki, hanem az örökös megfelelni vágyás értelmetlenségét, céltalanságát, jövőtlenségét mutatja be. Posvány tanár úr nem attól sajnálatra méltó, ami vele a színpadon történik, hanem már eleve szánakozva látjuk 57 évével, noha elsőre aligha azonosítjuk, miért? Az indok végül is sablonos: a tanár úr és főnökei álszent fennköltsége, tisztasága, erkölcsössége nem sajátjuk, ők soha nem magukat mutatják a világnak, hanem azt a valakit, akinek elképzelésük szerint mutatkozniuk illik. Nekik nincs is önálló énjük: szájukból az elvárt mondatok jönnek, fülük csak azt halja, amit hallani illik, és csak azt teszik, amit a „társadalmi helyzetük”, az iskolaigazgató, a polgármester, és azok szupererkölcsösnek látszó feleségeinek szerepei szerint a „világ” elvár tőlük. A tanítványok a szokványos színpadi sablon szerint koruknál fogva természetesen nem hajlandók erre a képmutatásra, de az előadás (elsősorban a többszörös szerepjátszás) nagy érdeme, hogy mozdulataikba már bele lehet képzelni későbbi kispolgári viselkedésüket. Kiepert, az ócska kis mulató tulajdonosa itt nem velejéig romlott, egyszerűen csak rémesen szerencsétlen, és a csinos Lola („die fesche Lola”), aki miatt a tanár úr elzüllik, egyszerűen csak annyira közönséges, annyira buta, annyira tanulatlan, hogy nem is ismeri az erkölcs fogalmát.

És itt kezdhetünk kicsit magunkra ismerni. Na, jó: magunkra nem, csak a szomszédunkra. A szomszéd úr, a kolléga az irodából az, aki tiszteletre méltónak mutatja magát, akkor is, amikor posványban fetrengő gondolatai vannak, a szomszéd és a kolléga az, aki erkölcsről prédikál, akkor is, amikor legszívesebben a posványban cuppogna a mocsokban.

Lassan rá kell jönni, hogy az alapvető probléma abban rejlik, hogy itt mindenki értéktelen. A tanár urat nem kell nagyon csábítgatni, ő saját maga viszi magát nyíl egyenesen tönkre. Ezért aztán meg is lehetne kérdezni, hogy vajon a professzor karrierjének ilyetén lezárása valóban maga a teljes züllés, amint azt a jó polgár, Heinrich Mann megírta? Vagy a vénülő kecske csak rácsodálkozik a világra, hogy valóban létezik olyan nő, aki elmondhatja, és el is mondja magáról, hogy „Ich bin von Kopf bis Fuß aufLiebe eingestellt”? (Internetet és/vagy nyomdafestéket tűrő módon nem tudjuk lefordítani. A „Liebe” itt nem a fennkölt szeretet értelemben használatos.) Tudjuk, a tanár úr összes megtakarított pénzét egy érdemtelen nőjére herdálta el. De mi lenne a 30.000 birodalmi márkával, ha nem szórja el Lolára? Ebből semmi nem derül ki a megírt szöveg alapján. Ne feledjük: Heinrich Mann nem Thomas Mann! (A tanár úrnak a dramaturgia egyszerűsége érdekében nem voltak gyermekei.) Ami az alig pár évvel korábban íródott Sollnes építőmesterben még tragikus, ami mára már mindennapos helyzet, az itt egyszerűen nevetséges.

Gothár rendezését már dicsértük más alkalommal, itt is igyekezett sokat hozzátenni a meglehetősen sematikus történethez. Gáspár Ildikó ismét kiválóra vizsgázott dramaturgiából. Az Örkény színészei hatalmast játszanak, különösen a „fiúk” által alakított, gyakorlatilag néma polgárfeleségek alakjai „dobnak” jelentősen az előadáson. Talán nem véletlen, hogy a Nemzetiből okkal vagy ok nélkül elmenekülő (ez öt év múlva derül ki!) művészek nagy része ősztől itt lesz látható. A tanár úr rommá válásának ábrázolása alapvetően különbözik a német filmben és a magyar színpadon, de mindkettő hihetetlenül hatásos. Marlene Dietrich bájainak hatására a filmbéli tanár úr nyílt színen kukorékol a mocskos kabarészínpadon, Szandtner Anna combközének imádata eredményeképpen „Pesten” a professzor piszkosrózsaszín kötényben mosogat, miközben a feleségül vett kurva eredeti mesterségét folytatja a város előkelőségeivel a tanár úr saját lakásában. Ez maga a csendes polgári idill, de innen már bizonyosan nincsen lejjebb.

La liberté - I.

Bizet: Carmen és Jozef von Sternberg: Der blaue Engel ürügyén, egy kicsit Weöres Sándortól is idézve.

Azokat a kérdéseket tettük fel jó pár héttel ezelőtt, amikor a színpadjainkon bemutatott párkapcsolatokról kezdtük beszélgetni, hogy „Visszaél-e katonatiszti pozíciójával a macsó Don José, Carmennel, a hátrányos helyzetű dohánygyári munkásnővel szemben? Visszaél-e igen előnyös adottságaival a rosszéletű Carmen a mamáját oly őszintén szerető Don Joséval szemben?”

Ma ezek teljesen jogosnak tűnő kérdések, még akkor is, ha néhányan bolondnak nézik miatta a bloggert. Amikor a 21. századi európai ember szemével nézzük a Spanyolországban játszódó melódiadús opera történetét, akkor bizony mindkét főszereplőt alaposan el lehet ítélni. „Megérdemlik” tragikus sorsukat, hiszen nem az elfogadott normák szerint élnek, bukásuk tehát várható és helyes. Az is aligha lehet kérdés, és bármely mai bíróság komolyan kénytelen lenne tárgyalni a vádat, hogy szegény ártatlan Carmen az első felvonásban kizárólag merő kényszerűségből ajánlja fel barátságát az őt fogva tartó katonatisztnek. De azon sem sokat szokás vitatkozni, hogy Carmen, kinek szerelme „mint a lepke, Oly csalfán ágról ágra száll” nem biztos, hogy igazán képes lenne hosszabb távon teljesíteni a Magyarországon immáron ismét a polgári jog részévé és ezáltal perelhetővé tett házassági hűségre vonatkozó kötelezettségeit. Viszont akkor mit kell ma mondani erről a történetről a 12 éves kölyköknek, ha együtt nézzük meg az előadást? Vagy ne vigyük el őket erre a darabra húsz éves koruk előtt? Ha nem mutatjuk meg az eredeti művet szegény gyerekünknek, még azt gondolja, hogy a „torreádor indulót” a Forma 1 versenyekre találták ki…

Ráadásul ez a probléma nem egyedi. A Carmennél kevésbé ismert, de hozzánk sokkal közelebb álló történetet mesél el a „Kék angyal” című 1930-ban gyártott film,  amelynek alapja a jól ismert író, Thomas Mann bátyjának ,Heinrich Mannak a novellája. Ebben „ugrott ki” Marlene Dietrich, aki egy másik, már-már elfeledett prototípusa lett annak a „gonosz” nőnek, aki tönkreteszi a férfiakat. Ő azt énekli magáról, hogy „Ich bin die fesche Lola…“, ami tartalmában alig különbözik Carmen habanerájától. És a „vamp” nőalakok sora messze nem ér véget, sőt, akár a baráti körünkben is találunk olyan hölgyet, aki felrúgott már egy-két lángoló nagy szerelemnek induló kapcsolatot, belegyalogolt egy-két polgári házasság szentségébe. 

De miért lettek ilyenek ezek a lányok? Hogyan alakult ki személyiségük? Ki volt Carmen, vagy Lola mamája? Hányszor játszott együtt bármelyikükkel is édesapjuk? Lássuk be, erről elég keveset tudunk. Mégis, ha jól körülnézünk magunk körül, akkor hány olyan mai, hús-vér 12 éves gyereklányt látunk, akik már minden szót értenek például a Kiscsillag Feketemosójából („A dalban a nyugalmat megzavaró, durva, helyenként fiatalkorúak fülének nem valókifejezések hangozhatnak el”). Belőlük mi lesz? Carmen? Lola?

Ha polgárként nézzük akár a Carment, akár a Kék angyalt, egyszerű az ítélet: ezek erkölcstelenek. Igen, e nők viselkedése valóban nem illik az európai polgári szokások közé. Ők a polgári világon kívül álló, „félvilág”, az oly romantikusnak látszó, valójában egyszerűen csak más „éjszakai élet”-nek alakjai. De még egyszer: miért is ítéljük el Carment vagy Lolát, akik őszintén felrúgják megunt kapcsolatukat, és miért nem ítéljük el pl. Annát (Karenin feleségét), aki inkább belehal vállalhatatlan szerelmébe? Miért fogadjuk el ma inkább a látszatra jó, de valójában pokoli házasságot, mint egy válást? Miért találkozunk a barátaink, hírességeink között számos rákbeteggel, akiről tudván tudjunk, de soha ki nem mondjuk, hogy szenvedésének talán legfőbb oka egy megtalált igaz szerelem, ami a „tökéletes” család, „hű” feleség, szép gyerekek mellett vállalhatatlan? Miért nem engedhetjük meg nekik, hogy egészségesek maradjanak?

Tudjuk, még ha sokszor nem is vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy Földünkön még egy kis térségen belül is bizony nagyon eltérő kultúrák léteznek. Nagy baj, ha léteznek olyan emberek, akik nem tanulták meg, hogyan kell teljes unalomban vagy méla undorral együtt élni valakivel? Mert például mit mond Weöres egy rendkívül fontos, "A két nem" című versében a nőről? „…királynői díszruhája a meztelenség.” Ez erkölcstelen? Ez nem eléggé polgári erkölcs? Weöres ne lenne polgári költő? Kötelező, hogy az egész Földön csak egyetlen kultúra létezzen? Katalóniában, amelynek fővárosa a csodás Barcelona, mára már betiltották a bikaviadalokat. Ott már nincs több aktív torreádor sem. Most akkor kibe fog Carmen beleszeretni, kire fog felnézni, kit fog ész nélkül imádni, kiért fogja otthagyni a kispolgári Josét? Kiért fog meghalni?

Szerencsére középiskolák még vannak. Itt-ott még tanít bennük férfitanár is, őket még talán megőrjítheti egy-egy Lola. De tartunk tőle, hogy már nem sokáig. Bár azt azért nehéz megjósolni, kik fogynak el előbb: a megvadítható férfitanárok vagy a Lolák.