Egy kis matek - II: Dominancia

Kisasszonylányomnak…

Blogíró egy igazán jól sikerült, „aktuális stílusú” („feminine and sexy, young and exciting”) reklámfilmecske kapcsán kiposztolt egy enyhén (?) hímsoviniszta, tréfásnak gondolt megjegyzést kedves közösségi oldalára. Kapott is azonnal nőismerőseitől lájkot és szmájlit eleget, férfikollégái pedig azonnal elkezdték mélyenszántón elemezni mind a műalkotást, mind a megjegyzést. Erről blogíró sokadszorra is felismerte korunkban Capillária gyászos életstílusát, és eszébe jutott egy nagyon régi írása, mely logikai sorozatot évekkel ezelőtt készítette, élete egy elég rémes szakaszában. Véleménye azóta sem változott sokat, noha akárkinek megmutatta eddig ezt a néhány állítást, úgy járt, mint Kis herceg a kígyós rajzával: mindenki a saját kedve szerint értette félre. A genderkutató akadémikus barátja megveregette vállát a kőkorszaki gondolatokért és biztosította, hogy elmélkedése sok-sok éve idejétmúlt már, legjobb lenne, ha múzeumban mutogatná magát. A magukat függetlennek mutatni szerető nőismerősei, különösen, akik már túl voltak legalább egy váláson, egyszerűen undorítónak minősítették az írást is, íróját is. Azok a lányok viszont, akik éppen nagyon-nagyon szerelemesek voltak (mindig valaki másba…) megelégedett mosollyal ajkukon olvasgatták, majd végeláthatatlanul dicsérték partnerük előző esti kedvességét. Legjobban még magányos, elhagyott, kirúgott férfibarátaival járt, akik egyszerűen csak nevettek az egészen, és azt javasolták, inkább a gyakorlatban próbálkozzon a nőknél ahelyett, hogy buta és rossz algoritmusokat fabrikál.

Lehet, hogy ezt a tanácsot kellett volna megfogadni.

 „… fontosabb lenne, ha a társadalmak értékrendje változna meg, és ha a nők nem a legagresszívebb férfiszerepek könnyű elnyerhetőségéért harcolnának, hanem azért, hogy a női szerepek, mint például az anyaság, a személyes környezet gondozása felértékelődjenek a társadalom szemében, az agresszív, hagyományos férfiszerepek pedig leértékelődjenek.”

Csányi Vilmos: „Az emberi viselkedés” (Sanoma Budapest, 2006.)

 Kérem, hogy aki nem tudja elfogadni a professzor úr fenti megállapítását, most az egyszer ne olvasson tovább!

Ahogy telt-múlt az idő, ez az anyag egyre inkább kikívánkozott a gépből, és most végérvényesen kibújt. Ma már olyan sokan és sokat foglalkoznak ezzel a témával, hogy talán blogíró sem lesz karóba húzva. De felháborodás és kiabálás előtt mindenképpen jó lenne azt észrevenni, hogy itt nem a hivatásról, hanem a szerelemről, házasságról, a szerelem megtartásáról lesz szó: blogíró semmiképpen sem óhajtja a nőket visszazavarni a konyhába! Márcsak azért sem, mert aki ismeri őt személyesen, tudja, hogy régóta sokkal szívesebben süt meg egy kacsát a barátainak, mint ül végig egy igen-igen fontos megbeszélést igen-igen fontos emberek társaságában: ő már vénségére többre értékeli a kellemes beszélgetést a fontos megbeszélésnél. A dominancia megosztásakor nem a házimunka vezetéséről, a porszívó irányításáról kell ügyesen és politikusan egyezkedni, hanem a közös programokról: a nyaralásról, kirándulásokról, kártyapartikról, kellemes esti kocsmázásokról és persze az egyéb kellemes esti időtöltésekről. Noha blogíró is, mint annyi más pasi, nemcsak a magánéletében, de munkájában is minden sikerét nőknek köszönheti, ezzel a provokatív logikai sorozattal jelezni szeretné, hogy valamiféle jó (nevelési) megoldást kellene találni a következőkben leírt problémasor megoldására.

Mert a probléma létezik, a mai helyzet és a bevezetőben idézett háromperces filmecske, hibátlan képei és tökéletes vágása ellenére, nem tűnik igazán ideálisnak. A téma irodalmilag is csodásan fel van dolgozva, számtalan kiváló színdarab, regény szól róla (némelyikről írtunk már). Akkor miért nem változtatunk? Jó ez így? Ha már anyáink, feleségeink élete zűrös lett, legyen az a lányainké is?

Szabad durván kommentelni, de addig is induljunk ki ezektől a régi soroktól:

Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól narancs szénaágyak,
a pásztorórák s a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
(Villon – Faludy) 

Általános elmélkedés a rangsorigényről

 1.állítás:

A rangsorigény (a dominancia iránti vágy) kiélése az embernek is alapvető szükséglete.

2.állítás:

Az emberek elsősorban a saját nemükön belüli dominanciára törekednek (férfiak a férfiak között, nők a nők között). A nemek közötti dominancia elsősorban a párkapcsolatok (szexuális kapcsolatok) része.

Ez az állítás van leginkább átalakulóban, ez válik egyre kevésbé igazzá. De éppen a vegyes, nemek közötti rangsorok kialakulása okoz igen-igen sok feszültséget, sokszor már a munka sikeres elvégzésében is. De, mint említettük volt, a munkabeli rangsor-problémákkal itt nem foglalkozunk.

3.állítás:

A dominancia megszerzésére az emberek általában eszközöket (öltözködést, a dominanciát jelző tárgyak, titulusok, rangok megszerzését) használnak. Csak kevesen szerzik meg a dominanciát mentális (viselkedési és tudásbeli) módszerekkel. 

Mennyivel egyszerűbb dominanciát szerezni egy nagy autóval, mint egy nagy találmánnyal! Izgalmas lenne vizsgálni azt is, amikor valaki a partnerét használja fel rangsorbeli helyzete javítására! Erről szóltak régen a vezérigazgató által feleségül vett széplány történetek, ma pedig a vezérigazgatóvá vált pizzakihordó-filmek. Mert a mutatós partner „birtoklása” is rangsorbeli előny, szerencsére csak bizonyos közösségekben.

Általános elmélkedés a párkapcsolatokról

4.állítás:

Egy nő férjhez menetelének a házasságkötés pillanatában általában szükséges feltétele, hogy (legalább saját maga számára és átmenetileg) képes legyen elfogadni az adott férfi erejét, tudását, életrevalóságát, képességeit az utódok elkészítésére, táplálására és megvédésére. (Hiszen azért választotta őt ki a sok férfi közül.) Ennek teljesülése történhet (vak) szerelem, érdek vagy reális értékelés által, ez az eredmény szempontjából lényegtelen.

Ezen a ponton létezik egy nagyon érdekes probléma: a papucsférj problémája. Sok irodalmi mű, és még több jóbarát gúnyolja a papucsférjeket, akik szemmel láthatóan semmiféle ranggal nem bírnak otthon: feleségük úgy ugráltatja őket, ahogyan neki tetszik. De ha egyenként elbeszélgetünk ezekkel az asszonyokkal, akkor látványosan és nagyon-nagyon őszintén fel fognak háborodni, ha azt állítjuk, hogy ők nem tisztelik férjüket. Ezek a mérhetetlenül domináns feleségek a legtöbb esetben sokkal jobban imádják férjüket, mint azok, akiknek egy tökéletes latin szerető jutott. Ráadásul a papucsférjek nejei pontosan tudják azt is, hogy férjüket mely tulajdonsága miatt imádják. Már persze, amíg imádják.

5.állítás:

Ha egy embert tartósan nem fogadnak el a párkapcsolatban dominánsnak, akkor (az 1. állítás miatt) előbb-utóbb keres magának olyan környezetet, ahol ezt megteszik.

Ideális esetben ez a környezet a munkája, és akkor gyorsan sikeres és gazdag vezető lesz belőle. Sokkal kevésbé ideális esetben ez a környezet a kocsma.

  

Speciális elmélkedés a domináns hölgyekről, kik ma elég nehéz helyzetben vannak

6.állítás:

A domináns nő a 4. állítás alapján csak olyan férfit választhat párnak, aki őt a házasságkötés pillanatában, mint nem domináns nőt kezeli, és ezt a domináns nő (legalább ezzel az egy férfival szemben, legalább az adott pillanatban) elfogadja.

 Miért? Miképpen? Hogyan történhet ez meg egy leendő papucsférjjel? Vak ez a nő? Vak az a pasi? Aligha. Az asszony rejti el igazi domináns jellemét a „kiváló parti” érdekében? Ez is kizárt. A férj méri fel teljesen rosszul saját képességeit?. Ennyire? Igaz, hol van az a leendő férj, aki nem Superman-nek képzeli magát az (első…) esküvője napján…

7.állítás (a 6. állítás kifejtése a férj felől nézve):
A domináns férfi

• vagy nem domináns nőt választ párnak és akkor a dominancia iránya (és a párkapcsolat) tartósan fennmarad (v.ö: Keleti Márton: Butaságom története, 1965.)
• vagy domináns nőt választ párnak és akkor a dominancia iránya változó lesz. A domináns nő a 4. állítás szerint (tartósan vagy átmenetileg) el kell, hogy fogadja az adott férfit dominánsnak.

Ellenkező esetben életbe lép az 5. állítás… A helyzetnek egy csodásan szép, varázslatosan egyszerű leírása található meg egy kevéssé ismert Móricz novellában: „A Végék Julija”. Sajnos csak papír alapon olvasható, a MEK-ben nincsen fenn. Nagyon-nagyon izgalmas, hogy Móricz (a többi Nyugatossal együtt…) mit tudott már száz évvel ezelőtt is! Móricz idén már nem jogdíjas…

8.állítás (a 6. állítás az asszony felől nézve):

Amikor egy domináns nő férjhez megy (vagyis tartósan vagy átmenetileg elfogad egy férfit dominánsnak) akkor házasságkötés után, a párkapcsolat ideje alatt

• vagy saját rangját (tartósan vagy időszakosan) a férfi rangja fölé helyezi, és akkor az 5. állítás alapján küzdelmes lesz a tartós kapcsolatot fenntartani,
• vagy saját rangját (tartósan vagy időszakosan) a férfi rangja alá helyezi, és akkor ezzel (tartósan vagy időszakosan) megváltoztatja saját domináns helyzetét.

Amit persze (tartósan vagy időszakosan…) utálni fog…

Aki felháborodott a fenti következtetéseken, attól elnézést kérek, de kérem, még egyszer olvassa el a bevezetőt!

Én szóltam!

Esetleg nézzék meg, hogy milyen internet-bejegyzéseket lehet mostanában olvasni Zelk Zoltán „Este jó” című versével kapcsolatban. Amiben az az idejétmúlt, ugyancsak hímsoviniszta sztereotípia van, amit oly édesen szoktak anyák napján kántálni a négyévesek, hogy „... apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.” Már ahol még szabad nekik ilyesmit szavalni. Pedig a sok okos bejegyzés helyett mindössze annyit kellene tudomásul venni, hogy apa ugyan főzhetne már végre valami finomat, de hófehér motoron vagy magas lovon ülve hihetetlenül nehéz szerelmeskedni.

(Folytatjuk, és a következő részben megkísérlünk valami következtetést is levonni.)

Az Adós

Pár napja (február elsején) volt egy érdekes konferencia, amiről igen keveset lehetett hallani. Ezért aztán a tények hiányában nem is szeretnénk véleményt mondani az ott elhangzottakról, de a fellelhető néhány nyilatkozatot olvasva talán érdemes utánanézni az egyik kedves és már többször idézett könyvben, hogyan is alakul ki az adósság pszichózisa?

Eric Berne az Emberi játszmák című könyvét 1968-ban írta, a hippikorszak tetőpontján, nagyjából a Hair első, Off-Broadway bemutatójával egyidőben, egy évvel Woodstock előtt. Magyarul 1984-ben jelent meg, akkor, amikor itthon létrejöttek az első Pjt.-k, VGMK-k, dühöngött a fridzsiderszocializmus, és megindult Magyarország nemzetközi hitelfelvétele. Nézzük meg, mit mond a tranzakció-analízis az Adós nevű játszmáról:

……………..

Az „Adós” több, mint játszma. Amerikában kezd forgatókönyvvé, élettervvé válni, akárcsak bizonyos afrikai vagy új-guineai őserdőkben. Amott a rokonság magas áron menyasszonyt vásárol a fiatalembernek, és ezzel a következő évekre adósukká teszi. Itt, Amerikában, hasonló szokás uralkodik, legalább az ország kevésbé civilizált részeiben. A különbség csupán annyi, hogy a menyasszony ára egy háznak az ára, és amennyiben a rokonok nem érdekeltek a dologban, akkor a hitelező szerepét a bank veszi át.

Így tehát az új-guineai fiatalember is, […] meg az amerikai fiatalember is, aki csuklójára feszülő úr órával akar sikert aratni, egyaránt úgy érzi, hogy van „cél” az életében. A nagy ünnepségre, az esküvőre vagy házszentelőre nem akkor kerül sor, amikor a kölcsönt visszafizették, hanem amikor felvették. A televízió például nem azt a középkorú férfit tolja előtérbe, aki végül is letörlesztette jelzálogkölcsönét, hanem azt a fiatalembert, aki családjával éppen új otthonába költözik, s büszkén lobogtatja az imént aláírt papírt, amely aktív éveinek zömében kezét-lábát megköti majd. Ha kifizette adósságait – a jelzálogot, gyermekeinek iskoláztatási költségeit és a biztosítását -, problematikussá válik: ő az az „idősebb állampolgár”, akit a társadalomnak nemcsak anyagi kényelemmel, hanem új céllal is le kell látnia. Ha nagyon ravasz, akkor itt is, akárcsak Új-Guineában, agyonterhelt adós helyett nagystílű hitelező lehet belőle, de ez viszonylag ritkán esik meg.

[…]

A legtöbb amerikai fiatal azonban csak valamilyen szorongató nehézség idején veszi teljesen komolyan a jelzálogát. Amikor lehangoltnak érzi magát, vagy rossz a gazdasági helyzet, kötelezettségei miatt nem omolhat össze; sőt, egyeseket talán ez ment meg az öngyilkosságtól. Majdhogynem szünet nélkül játszanak egy lágy „Ha nem volnának adósságok” játszmát, de máskülönben egész kellemesen éldegélnek. […]

A „Próbáld meg behajtani!-t” általában fiatal házaspárok játsszák. Jól szemlélteti, hogyan lehet egy játszmát úgy felállítani, hogy – bármilyen lejátszás esetén – a játékos „nyerjen”. Az Adósok hitelre mindenféle javakhoz és szolgáltatásokhoz jutnak, kisszerű dolgokhoz vagy luxusszínvonalúakhoz, aszerint hogy milyen származásúak, és szüleik vagy nagyszüleik hogyan tanították meg őket játszani. Ha a hitelező néhány erőtlen kísérlet után felhagy a behajtással, akkor Adósok bírság nélkül élvezhetik szerzeményeiket, és ebben az értelemben nyernek. Ha a hitelező rámenősebb, akkor egyszerre okoz gyönyörűséget nekik az ellenük folyó hajtóvadászat és a megszerzett jogok használata. A játszma kemény formája akkor áll elő, amikor a hitelező elszánta magát a behajtásra. Szélsőséges eszközökhöz kell nyúlnia, hogy hozzájuthasson a pénzéhez. Ezekben mindig lesz kényszerítő elem, a hitelező az Adós munkaadójához fordul, vagy pedig lármás, rikító színű teherautó küld az Adós háza elé nagybetűs felirattal: VÉGREHAJTÁSI ÜGYNÖKSÉG (Megj: ez Magyarországon nem szokás.)

Ezen a ponton fordul meg a dolog. Az Adós most már tudja, hogy minden bizonnyal fizetnie kell. De a kényszerítő elem miatt, amit többnyire a kötelező „harmadik levele” tesz világosság („Amennyiben nem jelenik meg hivatalunkban 48 órán belül…”) az Adós minden további nélkül jogosnak érzi, hogy dühös legyen, és átvált a „Most rajtacsíptelek, te gazember” egyik változatára. Ebben az esetben azt nyeri, hogy felmutathatja: lám, milyen kapzsi, könyörtelen és megbízhatatlan a hitelező. Az ebből származó két legnyilvánvalóbb előny a következő: 1., Megerősíti az Adós egzisztenciális beállítottságát, ami nem egyéb, mint a „Minden hitelező – harácsoló” leleplezett formája; 2. nagyfokú külső társadalmi nyereséget biztosított, mivel az Adós most olyan helyzetbe jut, hogy barátai előtt nyíltan ócsárolhatja a hitelezőt, anélkül, hogy elveszíteni a „Jótét lélek” státuszát. További belső társadalmi nyerséghez is juthat, amikor közvetlenül szembekerül a hitelezővel. Ezenfelül igazolva látja azt, hogy visszaél a hitelrendszerrel: ha a hitelezők ilyenek, mint azt éppen bizonyította, miért kellene bárkinek is fizetnie?

[…]

Forrás: Eric Berne: Emberi játszmák, Gondolat, 1984.

……………..

Lehet, hogy ez a megfogalmazás itt-ott túl durva azoknak, akik érintettek, és nem szakmai szempontok szerint olvassák a könyvet. De ez a könyv harminc éve szinte folyamatosan kapható, soha nem volt tiltólistán, soha nem volt igazi hiánycikk. Nem kellene esetleg elolvasni hitelezőknek, adósoknak és főleg azoknak, akik a pénzügyek politikai tömegmarketingjét tervezik?