Mottó, továbbra is: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”
Blogíró szabin van. Billentyűzetét a nagy magyar Alföld közepén veri. Egy olyan csodás helyen ül a „Belső tó” partján, ahol egyszerre található meg a csendes, ligetes kemping, a 25-ös, kristálytiszta vizű úszómedence és olyan lágy gyógyvíz, amelyben a legelkényeztetettebb vízilovak is boldogan heverésznének. Noha a vizesblokkok építéséhez felhasznált anyagok a létező legolcsóbbak, a kivitelezés is csak rendes kontármunka, de a sárga műanyag tetejű étteremben egy pesti sör áráért mérik a menüt, ráadásul ugyanazokban a bódékban, mint 25 éve. De ma már természetesen mindegyik kis halsütöde megfelel a HACCP előírásainak, és a puritán, de nagyon tiszta faház is ingyenes WiFi-vel ellátott. Ez az egész csodavilág nem kis mértékben a valaha itt volt hatalmas szovjet katonai bázisnak köszönheti létét, amelynek romjai fizikailag még ma is az ország legnagyobb (!?) repülőterét alkotják, 100% állami tulajdonban. Igaz, egyben a legelhanyagoltabb repterünk is. Ahol valaha a világ bármilyen típusú nehézbombázója könnyedén földet ért, ma már egy kávédarálót is kockázat letenni, pedig a métervastag betont, a légi térképen is jól látható extra széles futópályát az oroszok nem vitték magukkal. Hiába, mi végtelenül gazdagok vagyunk!
Blogíró tehát ül a teraszon, nézi a nádasban kergetőző madarakat (a nevüket persze nem ismeri…), és mint nyuszika „reszeli a körmét”: ír, hülyeségeket. Leghelyesebb, ha folytatja elmélkedését a minigenerációk közötti szakadékokról, azon merengve (jó dolgában), hogy miért is képtelen megérteni társait egy-egy, korban egymáshoz annyira közel álló hazai polgár?
A forradalom évében hagytuk abba, tehát innen folytatjuk.
Az 1956 és 1962 között születettek ma 50 körül, már kicsivel 50 felett járnak. Az egész életük hatalmas ellentmondások között, csendes összevisszaságban telt. Mire feleszméltek, a nagy politikai viharok elcsendesedtek, a legtöbb fogoly lassan-lassan kiszabadult. Létrejött egyfajta unalmas, hányingerteli nyugalom, megkezdődött a kádári konszolidáció. Gyermekkorukban a tévé volt a sláger, a politikusok helyett már a hírolvasó bemondókat és a sportriportereket sztárolták. Akkor még csak nagyon kevesen és nagyon csendben morogtak a „népek ópiuma” ellen, az Adáshiba megírásakor az ő generációjuk éppen kamaszodott. De egyáltalán hányan ismerték akkor azt a darabot? (pedig az egyik legbefolyásosabb pártkáder írta…). Fiatalkorukra létrejött a „jó öreg” firdzsiderszocializmus, számukra a lázadás szinte értelmét vesztett lett. A hippikorszakból ők már kimaradtak, ha megnövesztették a hajukat, nem csapták ki a őket gimnáziumból. Zenéjük már nem a lázadó Illés, Omega, és még nem a kemény Beatrice, hanem a békés Neoton Familia lett. Családalapítás után csendben dolgozhattak, és a nagy átalakuláskor, 1989-ben éppen a legjobb felnőtt korban, a 30-as éveik elején jártak. De ez csak kevesük számára hozott sikereket, ezért aztán közülük lehet igen sokkal ma London és Stockholm utcáin találkozni, mert érvényesülési lehetőségeiket legnagyobb pechükre elsöpörte
az 1962 és 1968 között születettek szerencsés generációja, akik viszont éppen egyetemisták, pályakezdők voltak a 80-es évek végén, ezért igen aktívan kivehették a részüket a nagy politikai változásokból. Az ő békés gyerekkorukban még csak kevesen küzdöttek a stabilizálódott, világszerte elfogadott, de folyamatosan gyengülő kádárista rendszer ellen. Ha Budapesten éltek, akkor szüleik mindőjüket elvitte a Bábszínházba megnézni a Süsü, a sárkányt, hogy egy életre megtanulja az a kölyök, miszerint a „lepke akkor szép, ha szabadon lebeg”. Lázadó kamaszkoruk ugyan még a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének látszólag megállapodott korszakára esik, amikor kívülről nézve senki elképzelni sem tudta, hogy az a rendszer valaha is megváltozhat. De közülük a szerencsésebbek 15-16 évesen már táncoltak a Fehérvári úti táncházban, és egyetemista korúak voltak, amikor komplett évfolyamok álltak a frissen megalakult pártokhoz, ide vagy oda. Nem véletlen, hogy az Egyetem téri jogászok ma is inkább ehhez, az ELTE egykori hallgatói, akik ma sokan a média annyit átkozott munkásai, inkább ahhoz a párthoz kötődnek. Velük nyíltak meg az ellenzék törzskocsmái, a Mérleg és az első LeRoy, amelyek a valóban világmegváltó beszélgetések mellett gyönyörű, nem csupán a hazafias érzelmektől dagadó keblek, igen vékony gyolcsszoknyák, és hosszú fekete hajfürtök tucatjait is vonzották az átvitatkozott (és átborozott, átsörözött) éjszakákon. Antall József miniszterelnök úr ugyan nem vette őket komolyan, de visszatekintve ma már beláthatjuk, ebben nem neki lett igaza. A számítógép használata számukra mind a mai napig kihívás, és bár mára szinte mindegyikük megtanulta az e-mail használatát, a közösségi oldalak, a világ teljes tudásanyagának elérhetősége még nem változtatta meg jó kis konzervatív életüket.
Nem így a 1968 és 1975 között születettek, a mára megállapodott negyvenesek életét. Nekik már csak kisgyerekkoruk esik a „gulyáskommunizmus” virágkorára, de azért szüleiktől legtöbbjük még elsajátítja a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvű viselkedést. Akkoriban sokak számára még elképzelhetetlennek tűnt, hogy az az erős, jól kiépített és lelkes spiclihálózattal rendelkező rendszer valaha is összeomoljon, ezért ezek a gyerekek kisiskoláskorukban még egy erős diktatórikus rendszer működését ismerték meg, mint jól működő, biztonságot nyújtó környezetet. Az ő kiskamasz korukra esik a kereskedelmi televíziózás megjelenése, sokuk iskola után a délutáni romantikus sorozatok bűvöletében nőtt fel (ha sem apa, sem anya nem volt otthon), és még szinte gyerekek, csak 15 év körül lehettek, amikor a Szánkózódombon bemutatták a ma már történelmi jelentőségűnek látszó István, a királyt. Kamaszként, amikor a politikával először ismerkedtek, már csak a peresztrojka nyitottságával találkoztak, és mire egyedül is utazni vágytak, már saját világútlevelük volt. Noha még látták Hegyeshalomnál a combvastagságú acélsorompókat, de már semmiféle félelmet nem éreztek iránta, a géppuskafészkek eltűntek. Lázadó kamaszkorukban végignézték amint szüleik a Gorenjéket cipelték a Wartburgok tetején, majd együtt örültek velük, amikor be lehetett hozni az újnak látszó Opeleket. Nekik már szinte mindőjüknek lett saját számítógépe, közülük már senki nem idegenkedik az elektronikus kereskedelem használatától sem. De ők estek bele felnőtt fejjel legtöbben a 2000-es évek elejének látszat-fellendülésének a csapdájába, közülük gondolták nagyon sokan, hogy az egymással a hülyeségben versengő kereskedelmi bankok által kínált teljesen megalapozatlan hitelekből prosperáló gazdasági fellendülés örökké fog tartani. Legtöbbjük munkahelye már privatizált nagyvállalatnál vagy az új közigazgatásban volt, és akik közülük szerencsések voltak, azok esetében az első generációs főnökök nyugdíjba vonulása után ők adják ezen intézmények vezetőit. De sokuk szenved attól, hogy mégsem tudnak helyet biztosítani maguknak az elvárt pozíciókban, hiszen sok cégnél, közintézménynél alig pár évvel idősebb vagy esetleg sokkal fiatalabb náluk a főnök, és esze ágában sincs átadni nekik a stafétabotot.
Ráadásul itt vannak az újabb jelöltek. Ma már az 1975 és 1982 között születettek is bőven harminc felett járnak. Ők a régi rendszer merevségére már gyerekkorukból is alig tudnak visszaemlékezni. Legfeljebb egy-egy rémes óvodavezetőnő, egy-egy elviselhetetlen tanár emléke sejlik fel számukra, ha a szocializmus rémisztő alakjairól beszélnek körülöttük. Számukra legnagyobb trauma annak feldolgozása, hogy miképpen lehetséges, hogy míg kiskorukban, apa, anya, az elemiben a tanárnő, a néni a tévéből csak lelkesedni tudott a jövő szép reményeit ecsetelve, addig ma szinte kizárólag megtört, jövőtlen, letargikus emberek veszik körül őket. Egész gyerekkoruk, fiatalságuk a (hitelből finanszírozott) viszonylagos jólét, a bizakodás jegyében telt el, nem csoda hát, ha sokan kényelmesedtek el közülük, különösen, hogy a mai napig ható, itthon hatalmas károkat okozó gazdasági válság éppen fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk éveit törte sok esetben teljesen derékba. Ma már sokan a gyermekeiket nevelgetik, de közülük is jó néhányan képtelenek bármiféle célt mutatni számukra, hiszen eddigi életük nagyon-nagyon zivataros tapasztalati alapján kevesük tud valamiféle értelmes, hosszú távú célban hinni.
Kicsivel jobb helyzetben vannak az 1982 és 1989 között születettek. Közülük nem kevesen még tanulnak, még többen, a végzettek közül is sokan élvezik a „mama hotel” kényelmét, de akik befejezték már iskoláikat azok is még csak karrierjük elején tartanak. Ők már közvetlenül semmit nem éreztek az elmúlt nyolcvan év őrült szélsőségeiből, ők ismét egy olyan generáció tagjai lehetnének, akik, ha a napi politikai szamárkodástól meg lehetne szabadulni, akár normális életet is élhetnének. Gyermekkoruk az ország bizakodó időszakára esik, körülöttük mindenhol buzgott a tenni akarás. Tanáraik, ha nem is a legjobban képzettek, de mindenképpen a változás emberei voltak, legtöbbjük részt is vett a régi-új eszmék ismételt elterjesztésében. A mostani válság kitörésekor még éppen csak túl vannak az érettségin, egyetemen, a gazdasági problémákat még csak szüleik, rokonaik kesergésén, zsebpénzük elapadásán, lakáshoz jutási esélyeik ellehetetlenülésén érzik. De ettől még nem lesznek depressziósak, hiszen a párválasztás, a családalapítás legtöbbjüknek még előtte áll, és ebben a korban a kedves lábának simogatása fontosabb a kacsalábnál. Ők már teljesen az elektronikus kommunikáció gyermekei, közülük már egyre kevesebb fogadja el az aktatologatást, a hivatalos szervek fafejűségét, a munkahelyen tapasztalható nihilizmust, a „leszarom tabletta” tömeges alkalmazását.
Náluk is keményebben lázadhatnak, és reméljük komoly változatást fognak elérni az 1989 után születettek, akik már teljes egészében egy normálisnak tűnő korba születtek. Csecsemőkoruktól utazhattak, ahova csak szüleik kedve tartotta, egy percre sem korlátozta őket valutalap, statisztikai lap, határőrizeti szerv. Az ő gyerekkorukat zárta le a gazdasági válság kirobbanása, ami miatt sokuk családja igen nehéz helyzetbe került. Nem egy helyen ma már ismét hatalmas erőfeszítések árán, összefogva kell, sok esetben foggal-körömmel harcolni a fennmaradásért. Mivel nagyon fiatalok, legtöbbjüknek még nincs biztos egzisztenciája, nincs semmi tartaléka. Sokan küzdenek közvetlen megélhetési gondokkal, álláskilátásaik, hacsak az éppen aktuális politika nem segíti őket, botrányosak, néhányan ismét fizikailag küzdenek az éhezéssel. Lázadó kamaszkoruk végét most élik, és nem kétséges, hogy nagyon sokuk számára elfogadhatatlan mindaz, ami körülveszi őket.
Alakul a következő kemény nemzedék. Merre mehetnek?