Csapongó generációk - II.

Mottó, továbbra is: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”

Blogíró szabin van. Billentyűzetét a nagy magyar Alföld közepén veri. Egy olyan csodás helyen ül a „Belső tó” partján, ahol egyszerre található meg a csendes, ligetes kemping, a 25-ös, kristálytiszta vizű úszómedence és olyan lágy gyógyvíz, amelyben a legelkényeztetettebb vízilovak is boldogan heverésznének. Noha a vizesblokkok építéséhez felhasznált anyagok a létező legolcsóbbak, a kivitelezés is csak rendes kontármunka, de a sárga műanyag tetejű étteremben egy pesti sör áráért mérik a menüt, ráadásul ugyanazokban a bódékban, mint 25 éve. De ma már természetesen mindegyik kis halsütöde megfelel a HACCP előírásainak, és a puritán, de nagyon tiszta faház is ingyenes WiFi-vel ellátott. Ez az egész csodavilág nem kis mértékben a valaha itt volt hatalmas szovjet katonai bázisnak köszönheti létét, amelynek romjai fizikailag még ma is az ország legnagyobb (!?) repülőterét alkotják, 100% állami tulajdonban. Igaz, egyben a legelhanyagoltabb repterünk is. Ahol valaha a világ bármilyen típusú nehézbombázója könnyedén földet ért, ma már egy kávédarálót is kockázat letenni, pedig a métervastag betont, a légi térképen is jól látható extra széles futópályát az oroszok nem vitték magukkal. Hiába, mi végtelenül gazdagok vagyunk!

Blogíró tehát ül a teraszon, nézi a nádasban kergetőző madarakat (a nevüket persze nem ismeri…), és mint nyuszika „reszeli a körmét”: ír, hülyeségeket. Leghelyesebb, ha folytatja elmélkedését a minigenerációk közötti szakadékokról, azon merengve (jó dolgában), hogy miért is képtelen megérteni társait egy-egy, korban egymáshoz annyira közel álló hazai polgár?

A forradalom évében hagytuk abba, tehát innen folytatjuk.

Az 1956 és 1962 között születettek ma 50 körül, már kicsivel 50 felett járnak. Az egész életük hatalmas ellentmondások között, csendes összevisszaságban telt. Mire feleszméltek, a nagy politikai viharok elcsendesedtek, a legtöbb fogoly lassan-lassan kiszabadult. Létrejött egyfajta unalmas, hányingerteli nyugalom, megkezdődött a kádári konszolidáció. Gyermekkorukban a tévé volt a sláger, a politikusok helyett már a hírolvasó bemondókat és a sportriportereket sztárolták. Akkor még csak nagyon kevesen és nagyon csendben morogtak a „népek ópiuma” ellen, az Adáshiba megírásakor az ő generációjuk éppen kamaszodott. De egyáltalán hányan ismerték akkor azt a darabot? (pedig az egyik legbefolyásosabb pártkáder írta…). Fiatalkorukra létrejött a „jó öreg” firdzsiderszocializmus, számukra a lázadás szinte értelmét vesztett lett. A hippikorszakból ők már kimaradtak, ha megnövesztették a hajukat, nem csapták ki a őket gimnáziumból. Zenéjük már nem a lázadó Illés, Omega, és még nem a kemény Beatrice, hanem a békés Neoton Familia lett. Családalapítás után csendben dolgozhattak, és a nagy átalakuláskor, 1989-ben éppen a legjobb felnőtt korban, a 30-as éveik elején jártak. De ez csak kevesük számára hozott sikereket, ezért aztán közülük lehet igen sokkal ma London és Stockholm utcáin találkozni, mert érvényesülési lehetőségeiket legnagyobb pechükre elsöpörte
 
az 1962 és 1968 között születettek szerencsés generációja, akik viszont éppen egyetemisták, pályakezdők voltak a 80-es évek végén, ezért igen aktívan kivehették a részüket a nagy politikai változásokból. Az ő békés gyerekkorukban még csak kevesen küzdöttek a stabilizálódott, világszerte elfogadott, de folyamatosan gyengülő kádárista rendszer ellen. Ha Budapesten éltek, akkor szüleik mindőjüket elvitte a Bábszínházba megnézni a Süsü, a sárkányt, hogy egy életre megtanulja az a kölyök, miszerint a „lepke akkor szép, ha szabadon lebeg”. Lázadó kamaszkoruk ugyan még a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének látszólag megállapodott korszakára esik, amikor kívülről nézve senki elképzelni sem tudta, hogy az a rendszer valaha is megváltozhat. De közülük a szerencsésebbek 15-16 évesen már táncoltak a Fehérvári úti táncházban, és egyetemista korúak voltak, amikor komplett évfolyamok álltak a frissen megalakult pártokhoz, ide vagy oda. Nem véletlen, hogy az Egyetem téri jogászok ma is inkább ehhez, az ELTE egykori hallgatói, akik ma sokan a média annyit átkozott munkásai, inkább ahhoz a párthoz kötődnek. Velük nyíltak meg az ellenzék törzskocsmái, a Mérleg és az első LeRoy, amelyek a valóban világmegváltó beszélgetések mellett gyönyörű, nem csupán a hazafias érzelmektől dagadó keblek, igen vékony gyolcsszoknyák, és hosszú fekete hajfürtök tucatjait is vonzották az átvitatkozott (és átborozott, átsörözött) éjszakákon. Antall József miniszterelnök úr ugyan nem vette őket komolyan, de visszatekintve ma már beláthatjuk, ebben nem neki lett igaza. A számítógép használata számukra mind a mai napig kihívás, és bár mára szinte mindegyikük megtanulta az e-mail használatát, a közösségi oldalak, a világ teljes tudásanyagának elérhetősége még nem változtatta meg jó kis konzervatív életüket.
 
Nem így a 1968 és 1975 között születettek, a mára megállapodott negyvenesek életét. Nekik már csak kisgyerekkoruk esik a „gulyáskommunizmus” virágkorára, de azért szüleiktől legtöbbjük még elsajátítja a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvű viselkedést. Akkoriban sokak számára még elképzelhetetlennek tűnt, hogy az az erős, jól kiépített és lelkes spiclihálózattal rendelkező rendszer valaha is összeomoljon, ezért ezek a gyerekek kisiskoláskorukban még egy erős diktatórikus rendszer működését ismerték meg, mint jól működő, biztonságot nyújtó környezetet. Az ő kiskamasz korukra esik a kereskedelmi televíziózás megjelenése, sokuk iskola után a délutáni romantikus sorozatok bűvöletében nőtt fel (ha sem apa, sem anya nem volt otthon), és még szinte gyerekek, csak 15 év körül lehettek, amikor a Szánkózódombon bemutatták a ma már történelmi jelentőségűnek látszó István, a királyt. Kamaszként, amikor a politikával először ismerkedtek, már csak a peresztrojka nyitottságával találkoztak, és mire egyedül is utazni vágytak, már saját világútlevelük volt. Noha még látták Hegyeshalomnál a combvastagságú acélsorompókat, de már semmiféle félelmet nem éreztek iránta, a géppuskafészkek eltűntek. Lázadó kamaszkorukban végignézték amint szüleik a Gorenjéket cipelték a Wartburgok tetején, majd együtt örültek velük, amikor be lehetett hozni az újnak látszó Opeleket. Nekik már szinte mindőjüknek lett saját számítógépe, közülük már senki nem idegenkedik az elektronikus kereskedelem használatától sem. De ők estek bele felnőtt fejjel legtöbben a 2000-es évek elejének látszat-fellendülésének a csapdájába, közülük gondolták nagyon sokan, hogy az egymással a hülyeségben versengő kereskedelmi bankok által kínált teljesen megalapozatlan hitelekből prosperáló gazdasági fellendülés örökké fog tartani. Legtöbbjük munkahelye már privatizált nagyvállalatnál vagy az új közigazgatásban volt, és akik közülük szerencsések voltak, azok esetében az első generációs főnökök nyugdíjba vonulása után ők adják ezen intézmények vezetőit. De sokuk szenved attól, hogy mégsem tudnak helyet biztosítani maguknak az elvárt pozíciókban, hiszen sok cégnél, közintézménynél alig pár évvel idősebb vagy esetleg sokkal fiatalabb náluk a főnök, és esze ágában sincs átadni nekik a stafétabotot.
 
Ráadásul itt vannak az újabb jelöltek. Ma már az 1975 és 1982 között születettek is bőven harminc felett járnak. Ők a régi rendszer merevségére már gyerekkorukból is alig tudnak visszaemlékezni. Legfeljebb egy-egy rémes óvodavezetőnő, egy-egy elviselhetetlen tanár emléke sejlik fel számukra, ha a szocializmus rémisztő alakjairól beszélnek körülöttük. Számukra legnagyobb trauma annak feldolgozása, hogy miképpen lehetséges, hogy míg kiskorukban, apa, anya, az elemiben a tanárnő, a néni a tévéből csak lelkesedni tudott a jövő szép reményeit ecsetelve, addig ma szinte kizárólag megtört, jövőtlen, letargikus emberek veszik körül őket. Egész gyerekkoruk, fiatalságuk a (hitelből finanszírozott) viszonylagos jólét, a bizakodás jegyében telt el, nem csoda hát, ha sokan kényelmesedtek el közülük, különösen, hogy a mai napig ható, itthon hatalmas károkat okozó gazdasági válság éppen fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk éveit törte sok esetben teljesen derékba. Ma már sokan a gyermekeiket nevelgetik, de közülük is jó néhányan képtelenek bármiféle célt mutatni számukra, hiszen eddigi életük nagyon-nagyon zivataros tapasztalati alapján kevesük tud valamiféle értelmes, hosszú távú célban hinni.
 
Kicsivel jobb helyzetben vannak az 1982 és 1989 között születettek. Közülük nem kevesen még tanulnak, még többen, a végzettek közül is sokan élvezik a „mama hotel” kényelmét, de akik befejezték már iskoláikat azok is még csak karrierjük elején tartanak. Ők már közvetlenül semmit nem éreztek az elmúlt nyolcvan év őrült szélsőségeiből, ők ismét egy olyan generáció tagjai lehetnének, akik, ha a napi politikai szamárkodástól meg lehetne szabadulni, akár normális életet is élhetnének. Gyermekkoruk az ország bizakodó időszakára esik, körülöttük mindenhol buzgott a tenni akarás. Tanáraik, ha nem is a legjobban képzettek, de mindenképpen a változás emberei voltak, legtöbbjük részt is vett a régi-új eszmék ismételt elterjesztésében. A mostani válság kitörésekor még éppen csak túl vannak az érettségin, egyetemen, a gazdasági problémákat még csak szüleik, rokonaik kesergésén, zsebpénzük elapadásán, lakáshoz jutási esélyeik ellehetetlenülésén érzik. De ettől még nem lesznek depressziósak, hiszen a párválasztás, a családalapítás legtöbbjüknek még előtte áll, és ebben a korban a kedves lábának simogatása fontosabb a kacsalábnál. Ők már teljesen az elektronikus kommunikáció gyermekei, közülük már egyre kevesebb fogadja el az aktatologatást, a hivatalos szervek fafejűségét, a munkahelyen tapasztalható nihilizmust, a „leszarom tabletta” tömeges alkalmazását.
 
Náluk is keményebben lázadhatnak, és reméljük komoly változatást fognak elérni az 1989 után születettek, akik már teljes egészében egy normálisnak tűnő korba születtek. Csecsemőkoruktól utazhattak, ahova csak szüleik kedve tartotta, egy percre sem korlátozta őket valutalap, statisztikai lap, határőrizeti szerv. Az ő gyerekkorukat zárta le a gazdasági válság kirobbanása, ami miatt sokuk családja igen nehéz helyzetbe került. Nem egy helyen ma már ismét hatalmas erőfeszítések árán, összefogva kell, sok esetben foggal-körömmel harcolni a fennmaradásért. Mivel nagyon fiatalok, legtöbbjüknek még nincs biztos egzisztenciája, nincs semmi tartaléka. Sokan küzdenek közvetlen megélhetési gondokkal, álláskilátásaik, hacsak az éppen aktuális politika nem segíti őket, botrányosak, néhányan ismét fizikailag küzdenek az éhezéssel. Lázadó kamaszkoruk végét most élik, és nem kétséges, hogy nagyon sokuk számára elfogadhatatlan mindaz, ami körülveszi őket.

Alakul a következő kemény nemzedék. Merre mehetnek?

Csapongó generációk - I.

Mottó: „Minden tisztelet a magyar pszichiátereknek…”

Blogírónak mostanában sokat kell értekeznie, a legkülönfélébb korú kollégákkal beszélgetnie. Sokszor csak egy cérnaszálon egyensúlyozva a kommunikációs szakadékok felett megdöbbenve tapasztalja, mennyire zavart, mennyire ellentmondással teli életünk egy olyan történelmi időszakban, amikor akár nyugodtan is élhetnénk. De arra is rá kellett jönnie, hogy minden ma élő honfitársunk számos, nem egyszer gyökeres ideológiai, politikai, sok esetben alapvető erkölcsi változások sorozatán kellett keresztülküszködje magát élete során. A gazdasági stabilitásnak nem egyszer a létet, a megélhetést veszélyeztető teljes hiánya, az egyik szélsőségből a másikba zuhanás hullámai nem csoda, hogy kikezdi idegrendszerünket.

A következő néhány bejegyzésben meg szeretnénk mutatni, mennyi ellentétes hatás ért egy-egy nemzedéket. A rajzok természetesen durvák, elnagyoltak, az egész leírás, mint minden általánosítás teljesen helytelen. Ezért ha nem is találóak a mondatok, talán segítenek elgondolkodni, hány vonzás, hány taszítás is érte embertársainkat életük során! Elábrándozhatunk, hogy milyen könnyű is lenne egy olyan országban élni, ahol sok száz éve változatlanok a tömegek által elfogadott erkölcsi normák, lassan változik, és nem csapong össze-vissza az átlagember értékrendje!

Lássuk!

Tisztes öregeink, az 1938 előtt születettek ma már több, mint 74 évesek. Gyerekkoruk a Horty-korszak virágkorára tehető. Ha kereszténynek születtek, akkor gyermekként még élvezték a rendkívül stabilnak látszó tekintélyelvű rendszer biztonságát, olyat, amihez hasonlót legközelebb negyven évvel később lehetett csak megélni. Ha viszont zsidó vagy roma családba születtek, akkor együtt nőttek a napi félelemmel. Akár így, akár úgy, de gyermekként még részesei voltak egy valóban műveltségalapú polgári társadalomnak. Lázadó kamaszkoruk idején dúltak a második világháború legnagyobb harcai, legtöbbjüknek a fizikai nyomor, a fizikai félelmek évei jutottak osztályrészül andalgó séták helyett. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a kommunizmus uralomra jutására tehető, ennek következtében sokan hatalmas haszonélvezői, még többen hatalmas vesztesei voltak az ötvenes évek borzalmainak. Szülőként nehéz dolguk volt, hiszen ha ők maguk egy rémes korban nőttek fel, akkor honnan lett volna előttük békés családmodell? Gyermekeiket leginkább a forradalom után nevelték, igen sokan külföldön kerestek jobb életet, nem kevesen a nagymamára hagyva a még picike srácokat. Akik itt maradtak, azok közül soknak jó ismerőse lett a közeli zálogház, mert aki nem vált a hatalom birtokosainak cinkosává, annak ilyen vagy olyan okokból, de nehéz, sokszor már képtelenség volt megélni. Aktív 40-es éveik idején virult a kádárista szocializmus, amikor is, ha kellően tűrőek voltak, akkor középkorúként már élhették a „legvidámabb barakk” nem túl változatos, de nyugodt és derűs napjait. A változások kezdetekor, a nyolcvanas években már közel voltak az ötvenhez, a férfiak közül sokan új feleséggel, a hölgyek közül sokan új karrierrel vágtak neki a végtelen szabadságnak.

Az 1938 és 1945 között születettek, a „nagy sikerek emberei” ugyan 70 év körüliek, de még nagyon sokan aktívak közülük, különösen a vállalkozók, az értelmiségi pályára kerültek, hacsak éppen az utóbbi években csődbe nem mentek, ki nem rúgták őket. Az ő tudatos gyerekkoruk már a háború utáni évekre esett, de emlékezetükbe még sok került a háború előtti évek hamis dzsentriromantikájából. Felnőni viszont már teljesen együtt nőttek fel a kommunista hatalommal. Tanáraik között még igen kevés volt a rendszer igaz híve, de a rettegés hangulata mind az iskolai, mind az otthoni életüket megmérgezte. Lázadó kamaszkorukban éri őket a forradalom, pár napra sokan elhitték, hogy végre szabadon beszélhetnek. A szabadság leverése nem kevesek számára egy egész életre szóló meghunyászkodást, ügyeskedést hozott, fiatalon meg kellett szokniuk, hogy szépen sorba kell állni mindenért, kedveskedni a szakszervezetisnek a beutalóért. Nagyon kevesen voltak csak képesek átmenteni ’56 lázadó lelkesedését felnőttkorukba. Gyermekeiket a hatvanas évek kicsit szabadabb légkörében nevelgették, aktív 40-es éveikben néhányuk megtalálta a „kellő hangot” a hatalommal, aminek következtében meg is kapták „megérdemelt” jutalmukat, külföldre mehettek, osztályvezetők lettek, sokan gyárigazgatók, termelőszövetkezeti elnökök. Sokan lettek közülük a 80-as évek sikeres üzletemberei, mert nem kevesen megbízhatónak minősítve, jó káderlappal, komoly kapcsolatokkal és nem vitathatóan komoly szaktudással is rendelkeztek, amikor az első vállalkozásokat meg lehetett indítani. De akik akkoriban nem jutottak be a kiválasztottak közé, azok közül jó néhányan mára már elszegényedve, sok csalódást elkönyvelve, kis nyugdíjból tengődnek.

A mai frissnyugdíjasok, az 1945 és 1950 között születettek, már mind 62 évnél idősebbek. Gyerekkoruk a diktatúra legsötétebb korszakára esett, sokukba szigorúan bevésődött az otthoni félelem, a csengőfrász, az irtózás mindenfajta hatalomtól. Kamaszkoruk kezdetére még éppen csak elmúltak a forradalom utáni durva megtorlások, legtöbbjük gondolni sem mert valódi ellenszegülésre sem a szülőkkel, sem a tanárokkal, de különösen nem az ifivezetőkkel szemben. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk azért már kicsit nyugodtabb időszakra esett. Az útlevél számukra még elfogadottan a párttitkár ajánlásán múlott, legnagyobb sikerük volt, ha olyan munkahelyre kerültek, ahol sokat lehetett utazni. Csodálatosan tudták beosztani a napidíjat, és telerakták a Wartburg csomagtartóját konzervekkel, ha nyáron két hétre „jugóba” mehettek a tengerpartra. De ők már turistaként is mentek! Legaktívabb korukban érte őket a nyugati munkavállalás csábító lehetősége, közülük került ki a legális külföldi munkavállalók az első olyan hulláma, akik már komoly pénzt kereshettek. Ők még alig találták visszásnak, hogy amint hazaértek, le kellett adni az útlevelet a személyzeti osztályon, közülük került ki a legtöbb beszervezett ügynök, besúgó, de az ő generációjuk volt legnagyobb terjesztője az illegális Beszélőnek is, ők voltak a legnagyobb szervezői a 84-ben alakult Duna Körnek. Tisztelet és hála érte!

Az 1950 és 1956 között születettek, a „Ratkó gyerekek” is nagyon közel járnak már a nyugdíjhoz, sőt, sokan nyugdíjasok közülük. Legtöbbjük kisgyerekkora szigorú korlátok között telt, a családban sokszor csak suttogva illett beszélni, sokuknál még rendes kaja sem sok volt hetekig. Tanáraik legtöbbje a rendszernek már lelkes vagy kevésbé lelkes híve, de elfogadója volt, ha a pályán akart maradni. Ezek a tanárok még a hivatásukat komolyan vevő, az új rendszer által kinevelt fiatalok, vagy lenyugodott, csalódottságukat, mellőzöttségüket a diákságnak kimutatni már nem akaró nagy tudású öregek voltak. Lázadó kamaszkoruk éppen a 68-as diáklázadásokkal, a szexuális forradalom kirobbanásával esik egybe. Ők voltak, akik a Nashville Teens koncert után Budapesten először futottak a rendőrök elől, ők növesztettek hosszú hajat fiú létükre, és vettek fel már nagyon fiatalon nagyon mini szoknyát, ha lánynak születtek. Első munkahelyeik még a szocialista munkaverseny terepei voltak, ők még sehogyan sem bújhattak ki a kommunista szombatok értelmetlen időspocsékolása alól, pedig már jól látták annak feleslegességét. Fiatalságuk, párválasztásuk, családalapításuk a teljes emancipáció jegyében történt, a lányoknak már eszükbe sem jutott a konyha, család, templom hármasában megmaradni, hiszen már anyjuktól sem láttak semmi hasonlót. Gyermekeiket korán bölcsibe adták, fontosabbnak tartották a pénzkeresetet a családi kirándulásoknál. Legaktívabb éveik már a korai 90-es évekre, éppen az új hatalom felépítésének az idejére esett. A változásban vetett hittel átitatva sokan vállaltak feladatot a közigazgatásban, legtöbbjük igazi, igen sokszor naiv jobbító szándékkal, nem egyszer a hályogkovács bátorságával. A sok küzdelem sokuknak kikezdte egészségét, aki tehette nyugdíjba ment, félrehúzodott, önként, vagy kényszerítve, de átadta helyét egy erőszakosabb generációnak.

(majd egyszer még folytatjuk!)