Pár nappal ezelőtt egy európai nagyvállalat vezetőit első fokon, egyelőre
még nem jogerősen elítélte egy francia bíróság, mert túl gyors és túl drasztikus
átalakításokat hajtottak végre anélkül, hogy tekintettel lettek volna a
dolgozók lelki tűrőképességére, és azért vagy vélhetően ezért a dolgozók közül sokan
öngyilkosok lettek. Az elítélt vezetők azzal (is) védekeztek, hogy ők
közvetlenül nem okozták a munkatársaik halálát, ők kizárólag a számukra előírt vezetői
feladatokat látták el, és mindössze a vállalat egészen nyilvánvaló érdekeit
tartották szem előtt. Egyesek számára, és talán a bíróság számára is ez a
védekezés igencsak hasonlít a civileket gyilkoló katonákat vezető csapattisztek
védekezésére. De vajon mit kellett volna tenniük a vezetőknek? Hagyták volna a
céget összeomlani? Hiszen akkor is sokezer ember munkahelye szűnt volna meg, és
azok között is sokan tragédiának érték volna meg a sok éve felépített egzisztenciájuk
összeomlását.
Nagyon nehéz kérdés, hogy mi helyes: tenni, amit jónak, helyesnek, előre
vivőnek látunk, vagy várni, várni és várni, hátha az idő, vagyis a körülöttünk
lévő többi ember majd megoldja helyettünk a problémákat? Erre a
kérdésre az emberek már sok-sok éve keresik a megfelelő választ. Ezen
töprengett Hamlet is híres monológjában, és nagyon hasonló problémával
szembesült Voltaire is kétszázötven éve, a Candide-ban: „Szeretném tudni, mi
rosszabb: az-e, ha néger kalózok százszor meggyalázzák az embert, az-e, ha
levágják a fél farunkat, ha megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek és
felkötnek bennünket egy autodafén, ha elevenen felkoncolnak, ha gályára
kényszerítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt, amin keresztülmentünk, vagy
pedig az-e, ha itt ülünk, s nem csinálunk semmit se?”
Kellő szakmai felkészültség nélkül az ilyen problémákat aligha lehet jól
megoldani. Ilyenkor kell nagyon alaposan felmérni az aktuális helyzetet, előre pontosan
kiszámolni a várható következményeket, helyesen mérlegelni kockázatokat, és a
lehető legkisebb kárt okozva vinni véghez a valóban szükséges változásokat.
Ehhez megfelelő képzettség, jó elemzőképesség és általában nagy szakmai
tapasztalat szükséges, amely segítségével a vezető részben tanulmányai, részben
az átélt emlékei alapján képes megjósolni a bekövetkező helyzeteket. Ilyen
képességekkel, ilyen gyakorlattal lehet vállalni, hogy a szükséges változások
megfelelő gyorsasággal megtörténjenek, miközben a változás az érintettek számára
inkább pozitív, az életüket, karrierjüket előre vivő élménynek, mintsem szörnyű
ámokfutásnak tűnik.
Manapság szerencsére vagy sajnos egyre könnyebb vezetővé válni, magas
pozícióba jutni. Szerencsére akkor, ha a fiatal valóban tehetséges, és felkészülten
végzi a feladatát. Sajnos akkor, ha a magas pozícióba a szülők vagyona vagy
politikai, baráti összeköttetések juttatnak valakit. Ráadásul ma már egy színjeles
abszolutórium, egy szép diploma sem igazol szinte semmit. Ma egyre könnyebb, nagyon
könnyű, túl könnyű szép rajzú bizonyítványokat szerezni. Egyszer egy igen okos
medika mondta blogírónak beszélgetés közben: „De hát kettessel is lehet valaki
orvos!” És valóban: manapság már egyre több az olyan egyetem, ahol szinte csak
fizetős szakok indulnak, és a diákok a kipengetett forintjaikért, euróikért,
dollárjaikért csak jól kinéző diplomát, doktori címet akarnak, nem tudást.
Na, de izgalmas kérdés az is, hogy lehet-e egyáltalán iskolából, könyvből
megtanulni egy intézmény, egy ország vezetését? És ha igen, akkor melyik iskolából,
melyik könyvből? Mint Vörösmarty kérdezte volt: „hol a könyv mely célhozvezet?” Manapság alapvetően kétféle könyv, kétféle képzés forog, kavarog
körülöttünk: az egyik, amelyik elgondolkodtat és felkelti az érdeklődésünket valamely
probléma iránt, amelyik könyv elolvasása, iskola elvégzése után rohanunk a
könyvesboltba vagy az internetre fel, hogy még többet tanulhassunk az adott
témáról. De itt van a másik fajta is, amelyik könyv elolvasása vagy a tanfolyam
elvégzése, a szépen cizellált diploma átvétele után a jól kidolgozott
pszichológiai technikák eredményeképpen abban a boldog tudatban ringathatjuk
magunkat, hogy igen, most már mi is azon kiváltságosok közé tartozunk, akik
mindent tudnak. Az első csoportba tartozó könyvek, képzések azt az érzésünket
erősítik, hogy milyen szép és izgalmasan bonyolult a világ, milyen rengeteget
kell tanulni. De talán érdemes lesz, mert hátha legalább egy picike részt
megértek a köröttem zajló eseményekből. A második kategóriába tartozó könyvek, képzések,
egyetemek elmagyarázzák, hogy mi milyen borzasztó okosak, jól képzettek
vagyunk, mindenki más pedig, aki még nem fizetett be erre a kiváló lehetőségre,
milyen nagyon együgyű. A képzéseken részt vett kiváltságosok számára könnyen
elsajátítható a recept, amely alapján minden lehetséges: tudunk bánni a nőkkel,
a férfiakkal, gazdagok, szépek, befolyásosak és sikeresek leszünk. De
legfőképp: kiváló vezetők, kiérdemeltük a legjobb pozíciókat. Sőt, még klubot, egyesületet,
érdekképviseletet is alakíthatunk, hogy a réges-régi, de jól bevált céhek mintájára kizárólag a jó pénzért vizsgáztatott tagok számára biztosítsunk bizonyos lehetőségeket.
Félre ne értsük: nem szabad kizárólag a vállalatvezetőket kipécézni.
Hasonlóképpen könnyen és gyorsan meg lehet tanulni egy-egy párszáz oldalas
könyvből, pár órás internetes tanfolyamból gyereket nevelni, rákot gyógyítani, egy
hét alatt meggazdagodni, a világot megváltani és persze: örökké élni. Manapság
csak a nagyon nagy tudású tudósok merik kijelenteni, hogy „Halványlila gőzünk sincs” valamihez.
Pedig ha megnézzük a valóban nagyon sikeres, híres vezetők, tudósok
életrajzát, azokét, akiknek cége, találmánya nem csupán kérészéletű felfutást
tudhat magáénak, akkor meg kell lássuk, hogy bizony nagyon nem igaz a nem
véletlenül sulykolt sztereotípia, miszerint csak a tanulatlan őstehetségek
sikeresek. Sőt. Ha figyelmesen olvassuk az életrajzokat, akkor láthatjuk, hogy
a valóban sikeres emberek igen sokat tanultak. Legtöbbször a szüleiktől
(esetleg nevelőszüleiktől), rokonaiktól, barátaiktól, sokan egy-egy jobb
iskolában, néhányan nagynevű egyetemen, és bizony, nem egy közülük, a saját
kárán. Sok-sok később sikeres csúcsmenedzser bukott meg egyszer vagy többször fiatal
korában, ment csődbe keze alatt cég, amivel már nem lehetett mit kezdeni. (Persze,
azért ebbe nem szabad senkinek belehalnia...) Sok-sok később nagyon sikeres
kutató egészen más területen tervezte életét, és számtalan furcsa csavart,
kanyart tett pályája, míg végül mégiscsak Nobel-díjat kapott. Maga blogíró is
többször került komoly dilemmába, hogy egy-egy általa vezetett szervezetben,
csapatban vajon még mennyi a munkatársak tűrőképessége? Meddig lehet terhelni a
kollégákat? Mit szabad elvárni és mit nem? Mikor kell következetesen szigorúnak
lenni és mikor kell engedni?
Az ember élete igen jelentős részét tölti kollégáival. Nagyon nem mindegy,
miképpen vagyunk képesek ezt az időt társainkkal eltölteni. Az sem mindegy,
hogy ha véget ér a munkakapcsolat, akkor majd ki, miképpen emlékszik vissza az
együtt lehúzott évekre, esetleg évtizedekre. Sokan mondják, hogy egy vezető
igazi sikerét nem is az jelzi, hogy ő mit ért el az életében, hanem az, hogy a
fiatalabb munkatársai mit tanultak tőle, és a saját karrierjük során később ők milyen
sikereket értek el. Ebben lehet valami igazság. Egy igazi vezető számára tényleg
az a nagy kérdés, hogy miképpen emlékeznek vissza rá tíz vagy húsz év után a
régi munkatársak? Örülnek-e még, ha a régi főnökkel találkoznak egy
rendezvényen, vagy kínosan feszengenek, nem tudják miről beszélgessenek, és
lehetőleg gyorsan elmenekülnek a terem másik végébe?
És ha valamikor egy-egy régi sikerünkre örömmel emlékszünk vissza a régi bandával,
akkor feladhatunk egy jó kis feladatot a nyelvészeknek, dzsenderkutatóknak: hogy
kellene ma megírnia Vörösmartynak a jó könyvek hasznáról szóló híres versének
utolsó sorát, amelyben ez áll: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”? Mert
kizárólag az lehet a jó vezető egyetlen helyes célja, hogy munkatársai örömmel
gondoljanak vissza az együtt elvégzett feladatokra, és semmiképpen ne
pusztuljanak bele a munkájukba.