„A Keresés vége biztos”

Rudyard Kipling: Kim (fordította: Bartos Zoltán)

Blogíró Ismét Londonban járt. És ha már London, akkor természetesen egy kis angol irodalom. Blogíró mostanában rengeteget dolgozott, hihetetlen események történtek vele, vagy tán inkább mellette, hiszen ő inkább nagy, külső szemlélő, szereti távolról figyelni az eseményeket. De azért a szemlélődés közben találkozott egy nagy művel: ez Rudyard Kipling egyik könyve, tán a legjobb, de biztosan nem a legismertebb. A szerzőről ma mindenkinek a Dzsungel könyve jut az eszébe, különösen Walt Disney valóban jól sikerült adaptációja után, pedig írt még sok mást is, kapott irodalmi Nobel díjat, méghozzá éppen ezért a Kim című könyvéért.

Nyilvánvaló, hogy Kiplinget, klasszikus brit és indiai neveltetése hatására rendkívüli módon izgatta a multikulturális környezet, noha akkoriban ezt a szót még nem ismerték. Maugli egyszerre része a farkasok és az emberek társadalmának, és nincs ez másképpen legnagyobb regénye főhősével, Kimmel sem. Kim származására skót, de neveltetése alapján egyszerre hindu és muszlim, legfőbb barátja pedig egy buddhista szerzetes.

„Noha bőrét feketére égette a nap, mint más bennszülöttét; noha inkább a bennszülöttek nyelvén beszélt és a saját anyanyelvén csak bizonytalanul hebegve; noha a bazárbeli csöppségekkel teljes egyenlőség alapján cimborált; Kim fehér volt, a legszegényebb fehérek közül való.”

A kettős nevelés hatásának összevetése, a nem minden esetben politikailag korrekt mondatok előrevetítik egy hatalmas vita lehetőségét. Kipling művei mind a mai napig vitákat váltanak ki, hiszen ő egyértelműen a klasszikus brit értékrendet képviseli. De ha vesszük a fáradtságot, és kicsit is figyelmesen olvassuk a regényt, akkor „Sobrao Sahai, tisztelendő Teskoo Láma” személyében és a szájába adott mondatokban észrevehetjük a keleti értékek iránti hatalmas tiszteletet. De közvetlenül is kimondatik: „Ki a te néped, Világ Barátja? Ez a nagy és gyönyörű ország - szólt Kim …”, és alighanem így gondolta magáról az Indiában született Kipling is. Márpedig aki ezt mondja egy országról, az bizonyosan nem nézi le azt. Lehet, hogy látja a hibákat, lehet, hogy látja a hiányosságokat, de a kritikát soha nem szabad összetéveszteni a lenézéssel.

És ezzel vissza is jutottunk Londonba. Blogíró valójában ezért szereti ezt a mesebeli birodalmi fővárost: Londonban az ember soha nem idegen. Természetesen egy tősgyökeres londoni számára britnek születni nagy szerencse, de zárkózottságuk egyformán viselkedik mindenkivel: nekik már a szomszéd utcában lakó éppoly idegen, mint az indiai, az eszkimó vagy a magyar. És éppen annyira közelálló. A kocsmában, a pubban soha senki nem kérdi honnan jöttél, csak azt kérdik, iszol-e még egy sört. A brit repülőgépen a steward nem kinevet azért, amiért éppen a legnagyobb viharban kértél egy kávét és hatalmas küzdelem árán nem az egészet öntöd egyetlen, természetesen vajszínű nadrágodra (csak a felét...), hanem veled nevet, és hoz több tonna papírszalvétát felitatni a folyadékot. Majd természetesen hozna még egy kiváló és erős feketét, mert tudja, a kicsit furcsa magyarok úgy szeretik. Kiplinggel ez még nem fordulhatott volna elő, a Kim írásakor még nem volt igazi repülés, az emberek még vonatra szálltak, ha a gyaloglásnál gyorsabban akartak haladni. De mégis megfogalmazódott egy csodás mondat, ami annyira jellemző mai életünkre is: „Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda.”

Noha blogírót is néha egyik helyről a másikra rúgják, dobják, mint valami labdát, de labdának lenni néha mégis jó, mert a labda tud szállni a levegőben, a labda pattan egyik helyről a másikra, és igen ritkán áll egy helyben. A labda soha nem kérdi: „Hova megyünk?”, mert tudja a választ: - Hát fontos az, Világ Barátja? Azt mondom, hogy a Keresés vége biztos. […] Együtt vagyunk és minden úgy lesz, mint volt, Világ Barátja, Csillagok Barátja, tanítványom. Igen, ez volt Kimnek a tanítója által adott neve: „Egész Világ Barátja”.

Gyönyörű név, örülhet, aki megérdemli, és örülhet, aki megérti üzenetét. De Kipling a láma szájába adja a legfontosabb üzenetét is, a keleti bölcselet alapelvét, amit nekünk is érdemes lenne néha meggondolni:

„Haragra harag! Rosszra rossz! Nem szabad ölni. Azok, akik megütöttek, a saját cselekedetük rabszolgái lesznek. A Kerék igazságos, hajszálnyit sem téved. Sokszor meg fognak születni, de mindig gyötrelemre.”

A „Dolgok Kereke örökké forog”, és mi legtöbbször észre sem vesszük már hogy a dolgok kergetnek minket, körbe-körbe, és a dolgok gyorsuló forgásának az értelmét csak ritkán látjuk meg.

De ha nem akarunk ennyire fennköltek lenni, akkor idézhetünk zárómondatot egy hasonlóképpen nem egészen az értékén tisztelt másik, ezúttal magyar regényírótól: „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” (Rejtő Jenő: A szőke ciklon)

Olvassák nyáron e két könyvet, mellényben vagy anélkül, akár közvetlenül egymás után is!

„Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!”

Ibsen: A nép ellensége (Katona József Színház)

Blogíró kivételesen negatív. Ezer oka lenne rá, hiszen akad gondja elég, de kinek nincsen? Eddig is volt problémája, sok, mégsem próbálta soha depresszióba kergetni olvasóit.

Blogíró kivételesen negatív. Amikor írni kezdett, megfogadta, hogy csak olyan előadásokról fog mesélni, amelyeket megnézni érdemes, ezért is lett régi-régi rovatának címe: „Ajánló”. Ami nem volt jó előadás, ami nem tetszett, arról eddig soha nem írt, hiszen blogíró nem képzett kritikus, nem képzett irodalmár, a sok-sok színmű elolvasása és egy-két „valaminek” a játékból történő összereszelése nem jogosítja fel semmire.

De a most látott darab esetében megszegi a maga készített szabályt. Hiszen éppen arról van szó, hogy a szabályok azért vannak, hogy előbb-utóbb megszegjék őket.

A Katonában most futó Ibsen mű aktualitása kicsit sem kétséges. Igaz ugyan, hogy aktualitása 2014-ben trivialitás, és ha az alkotók valóban bátrak lettek volna, akkor két-három, esetleg négy vagy éppen hogy nyolc, vagy akár tizennyolc évvel ezelőtt tűzték volna műsorra. Akkor még újdonság lett volna az üzenet, akkor még nem szembesültek volna polgártársaink nap, mint nap ezzel az örök problémával. Mert a politika által elnémított igazság kérdése örök, az Ibsen által leírt mondatok érvényessége, fontossága soha nem kérdőjelezhető meg. A színészek játéka ma is kiváló, a rendezés ma is pontos. De a közönség felháborodás helyett mégis a vállát rángatva távozik, és nem tüntetni megy a Petőfi szoborhoz, hanem hazasétál felmelegíteni a maradék vacsorát. A közönséget nem érinti meg a darab üzenete, mert az előadásban van egy igen súlyos dramaturgiai tévedés, egy jóvátehetetlen hiba: a kézikamera megjelenése a színpadon. Ibsen korában nem volt kézikamera, és ha a darabot a mába transzponáljuk, ha van kézikamera, akkor internet is van. És ha internet van, akkor nincs darab. Ma a véleményét mindenki ellen vállalni akaró doktor nem lehetne egyedül. Az persze elképzelhető, hogy a tömeg nem fogadja el amit a nép ellensége mond, az persze lehet, hogy a politikai elit, a polgármester, a jól fizető állásokra pályázó megalkuvó civil szervezetek vezetői el akarják némítani a számukra kellemetlen eredményeket bemutatni akaró társukat, az persze lehet, hogy hamis jelentések közzétételére akarják kényszeríteni a tudóst. Ilyen mindig volt, talán ma is van, blogíró maga is találkozott ilyennel fiatalkorában (**). Be is adta felmondását, el is ment az országból, ennél többet nem tudott, három kölökkel nem mert tenni. De ma, az internet hőskorában, mindaddig, amíg meglehetősen szabad a blog, tűrhetően szabadok a közösségi portálok, nem okozhat problémát egy vélemény nyilvánosságra hozatala.

Az persze érdekes kérdés lett volna, hogy mi lesz majd akkor, ha már a blog sem lesz szabad? Létezhet-e vajon olyan kor, amikor az internetnek is befogják majd a száját? De ez a kérdés ebben az előadásban nem merült fel.

Ezért aztán felejtsük is el ezt a régi Katonához méltatlan előadást. Foglalkozzunk inkább kicsit a magányos művész, a magányos tudós és a tömegek szembenállásával (***).

Közhely, hogy a művész, a tudós mindig magányos, közhely, hogy még az is igen ritka, hogy a magára keveset adó művész, a szórakozott professzor, a nehezen elviselhető zseni akár csak egy társat: feleséget, férjet találjon magának. De mi nem is ezzel akarunk egy kicsit foglalkozni.

Maradjunk például rögtön annak a színháznak a névadójánál, ahol ezt a felejtendő darabot láttuk. Katona József mindössze 38 éves volt amikor meghalt, és soha nem érte meg az azóta sokszor, sok szennyes célra felhasznált nagy műve színpadra kerülését. A Bánk bánt 24 évesen írta, de pár hónappal később abba is hagyta az írást, hogy aztán soha többé színművet ne írjon. Polgárként, Kecskemét főügyészeként hunyt el.

Az egész világon méltán elismert Bartók Bélának jóval hosszabb élet adatott meg, de méltó elismerést itthon ő is alig kapott. Színpadi műveiért, főleg a „kékszakállúért” és a „mandarinért” életében rengeteg elutasítás érte hazájában, olyannyira, hogy a Csodálatos mandarint sokáig be sem engedték Magyarországon mutatni: szülőföldjén csak halála után került színpadra. A valaha élt legnagyobb magyar zeneszerző temetésén tíz (10) ember volt jelen.

Apropó temetés: nem csupán a magyar zeneszerzők élete volt kemény. Mozart sorsát a Shaffer darabból készült Milos Forman film tette közismertté. De azt a Mozart desszertek vásárlói közül meglehetősen kevesen tudják, hogy a zeneszerző temetésén egyetlen egy hozzátartozója vagy barátja sem vett részt, ma senki nem tudja, és már soha nem is fogjuk megtudni, pontosan hova is temették a salzburgi édesség névadóját.

A festők, mint például a ma dollármilliókért árult képet alkotóinak az életét is jól ismerjük. Van Goghról tudjuk, hogy első kiállítása 15 évvel a halála után volt, és ha testvére nem támogatta volna, tán éhen is pusztul. Ma egy képe százmillió dollárnál is többet ér. De például Csontváry sem járt jobban. Ő Párizsban elismert festő volt, itthon kinevették, és csak 11 évvel a halála után fedezték fel. Egy közismert magyar tudós, akinek munkásságára ma joggal vagyunk oly büszkék, Semmelweis Ignác, belebolondult abba a sok támadásba, amik tanai miatt érték. Az atomfizika nagy felfedezéseiről hosszú évekig próbálják mindig bizonygatni, hogy értelmetlen zagyvaságok, és csak a felfedezés után tíz, húsz, sokszor ötven évvel kerülnek elfogadásra.

Folytassuk?

A lenézett, kinevetett, el nem ismert magányos harcos számára egyetlen vigasz létezik: a jövőbe vetett vak hit. Ha sikered van, ha a tömegek elismernek, akkor biztosan a saját korod közönségének alkottál valamit, akkor igazi művész ritkán vagy. Ha nincs sikered, ha leköpnek, akkor viszont sajnos még mindig két eset van: vagy valóban csapnivalóan rossz, amit alkottál, és akkor feleslegesen haltál éhen, vagy tényleg nagyon jó, és azt egy jövő korban, amikor te már a föld alatt leszel, el fogják ismerni.

Viszont akkor téged már hihetetlenül nem fog érdekelni, hogy bárki is tud-e rólad.

Megéri?

De tehet-e egy művész egyebet, mint alkot? Tehet-e egy tudós mást, mint küzd? Lehet egy blogot meg nem írni?

(*) A címben szereplő idézet Babits Mihály „In Horatium” című versének a kezdősora.

(**) Ez Magyarországon például a Mányi Szénbányák indításakor történt: a környezeti katasztrófát csak a bányának a 89-es fordulat eredményeképpen történő leállítása akadályozta meg. A nyolcvanas évek elejének magyar tudósainak a becsületére legyen mondva, hogy akkor nálunk egy sem írta alá a hamis kutatási jelentést. A mai államadósság nem kis részét okozó értelmetlen beruházás alapjául szolgáló "kutatási" anyagot a Szovjet Tudományos Akadémia jegyezte. De azok közül a akadémikusok közül ma már talán senki nem él….

(***) Az adatok pontosítását a Wikipédia segítette.