Ibsen: A nép ellensége (Katona József Színház)
Blogíró kivételesen negatív. Ezer oka lenne rá, hiszen akad
gondja elég, de kinek nincsen? Eddig is volt problémája, sok, mégsem próbálta soha
depresszióba kergetni olvasóit.
Blogíró kivételesen negatív. Amikor írni kezdett,
megfogadta, hogy csak olyan előadásokról fog mesélni, amelyeket megnézni
érdemes, ezért is lett régi-régi rovatának címe: „Ajánló”. Ami nem volt jó
előadás, ami nem tetszett, arról eddig soha nem írt, hiszen blogíró nem képzett
kritikus, nem képzett irodalmár, a sok-sok színmű elolvasása és egy-két „valaminek”
a játékból történő összereszelése nem jogosítja fel semmire.
De a most látott darab esetében megszegi a maga készített
szabályt. Hiszen éppen arról van szó, hogy a szabályok azért vannak, hogy
előbb-utóbb megszegjék őket.
A Katonában most futó Ibsen mű aktualitása kicsit sem
kétséges. Igaz ugyan, hogy aktualitása 2014-ben trivialitás, és ha az alkotók
valóban bátrak lettek volna, akkor két-három, esetleg négy vagy éppen hogy nyolc,
vagy akár tizennyolc évvel ezelőtt tűzték volna műsorra. Akkor még újdonság
lett volna az üzenet, akkor még nem szembesültek volna polgártársaink nap, mint
nap ezzel az örök problémával. Mert a politika által elnémított igazság kérdése
örök, az Ibsen által leírt mondatok érvényessége, fontossága soha nem
kérdőjelezhető meg. A színészek játéka ma is kiváló, a rendezés ma is pontos. De
a közönség felháborodás helyett mégis a vállát rángatva távozik, és nem
tüntetni megy a Petőfi szoborhoz, hanem hazasétál felmelegíteni a maradék
vacsorát. A közönséget nem érinti meg a darab üzenete, mert az előadásban van
egy igen súlyos dramaturgiai tévedés, egy jóvátehetetlen hiba: a kézikamera
megjelenése a színpadon. Ibsen korában nem volt kézikamera, és ha a darabot a mába
transzponáljuk, ha van kézikamera, akkor internet is van. És ha internet van,
akkor nincs darab. Ma a véleményét mindenki ellen vállalni akaró doktor nem
lehetne egyedül. Az persze elképzelhető, hogy a tömeg nem fogadja el amit a nép
ellensége mond, az persze lehet, hogy a politikai elit, a polgármester, a jól
fizető állásokra pályázó megalkuvó civil szervezetek vezetői el akarják
némítani a számukra kellemetlen eredményeket bemutatni akaró társukat, az
persze lehet, hogy hamis jelentések közzétételére akarják kényszeríteni a tudóst.
Ilyen mindig volt, talán ma is van, blogíró maga is találkozott ilyennel fiatalkorában
(**). Be is adta felmondását, el is ment az országból, ennél többet nem tudott,
három kölökkel nem mert tenni. De ma, az internet hőskorában, mindaddig, amíg meglehetősen
szabad a blog, tűrhetően szabadok a közösségi portálok, nem okozhat problémát
egy vélemény nyilvánosságra hozatala.
Az persze érdekes kérdés lett volna, hogy mi lesz majd akkor,
ha már a blog sem lesz szabad? Létezhet-e vajon olyan kor, amikor az
internetnek is befogják majd a száját? De ez a kérdés ebben az előadásban nem
merült fel.
Ezért aztán felejtsük is el ezt a régi Katonához méltatlan
előadást. Foglalkozzunk inkább kicsit a magányos művész, a magányos tudós és a
tömegek szembenállásával (***).
Közhely, hogy a művész, a tudós mindig magányos, közhely,
hogy még az is igen ritka, hogy a magára keveset adó művész, a szórakozott
professzor, a nehezen elviselhető zseni akár csak egy társat: feleséget, férjet
találjon magának. De mi nem is ezzel akarunk egy kicsit foglalkozni.
Maradjunk például rögtön annak a színháznak a névadójánál,
ahol ezt a felejtendő darabot láttuk. Katona József mindössze 38 éves volt
amikor meghalt, és soha nem érte meg az azóta sokszor, sok szennyes célra
felhasznált nagy műve színpadra kerülését. A Bánk bánt 24 évesen írta, de pár
hónappal később abba is hagyta az írást, hogy aztán soha többé színművet ne
írjon. Polgárként, Kecskemét főügyészeként hunyt el.
Az egész világon méltán elismert Bartók Bélának jóval
hosszabb élet adatott meg, de méltó elismerést itthon ő is alig kapott. Színpadi
műveiért, főleg a „kékszakállúért” és a „mandarinért” életében rengeteg
elutasítás érte hazájában, olyannyira, hogy a Csodálatos mandarint sokáig be
sem engedték Magyarországon mutatni: szülőföldjén csak halála után került
színpadra. A valaha élt legnagyobb magyar zeneszerző temetésén tíz (10) ember
volt jelen.
Apropó temetés: nem csupán a magyar zeneszerzők élete volt
kemény. Mozart sorsát a Shaffer darabból készült Milos Forman film tette
közismertté. De azt a Mozart desszertek vásárlói közül meglehetősen kevesen
tudják, hogy a zeneszerző temetésén egyetlen egy hozzátartozója vagy barátja
sem vett részt, ma senki nem tudja, és már soha nem is fogjuk megtudni,
pontosan hova is temették a salzburgi édesség névadóját.
A festők, mint például a ma dollármilliókért árult képet
alkotóinak az életét is jól ismerjük. Van Goghról tudjuk, hogy első kiállítása
15 évvel a halála után volt, és ha testvére nem támogatta volna, tán éhen is
pusztul. Ma egy képe százmillió dollárnál is többet ér. De például Csontváry
sem járt jobban. Ő Párizsban elismert festő volt, itthon kinevették, és csak 11
évvel a halála után fedezték fel. Egy közismert magyar tudós, akinek
munkásságára ma joggal vagyunk oly büszkék, Semmelweis Ignác, belebolondult abba
a sok támadásba, amik tanai miatt érték. Az atomfizika nagy felfedezéseiről
hosszú évekig próbálják mindig bizonygatni, hogy értelmetlen zagyvaságok, és
csak a felfedezés után tíz, húsz, sokszor ötven évvel kerülnek elfogadásra.
Folytassuk?
A lenézett, kinevetett, el nem ismert magányos harcos
számára egyetlen vigasz létezik: a jövőbe vetett vak hit. Ha sikered van, ha a
tömegek elismernek, akkor biztosan a saját korod közönségének alkottál valamit,
akkor igazi művész ritkán vagy. Ha nincs sikered, ha leköpnek, akkor viszont
sajnos még mindig két eset van: vagy valóban csapnivalóan rossz, amit alkottál,
és akkor feleslegesen haltál éhen, vagy tényleg nagyon jó, és azt egy jövő
korban, amikor te már a föld alatt leszel, el fogják ismerni.
Viszont akkor téged már hihetetlenül nem fog érdekelni, hogy
bárki is tud-e rólad.
Megéri?
De tehet-e egy művész egyebet, mint alkot? Tehet-e egy tudós
mást, mint küzd? Lehet egy blogot meg nem írni?
(*) A címben szereplő idézet
Babits Mihály „In Horatium” című versének a kezdősora.
(**) Ez Magyarországon például a Mányi Szénbányák indításakor történt: a környezeti katasztrófát csak a bányának a 89-es fordulat eredményeképpen történő leállítása akadályozta meg. A nyolcvanas évek elejének magyar tudósainak a becsületére legyen mondva, hogy akkor nálunk egy sem írta alá a hamis kutatási jelentést. A mai államadósság nem kis részét okozó értelmetlen beruházás alapjául szolgáló "kutatási" anyagot a Szovjet Tudományos Akadémia jegyezte. De azok közül a akadémikusok közül ma már talán senki nem él….
(***) Az adatok pontosítását a Wikipédia segítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése