Minden főnök gonosz. Kivétel nélkül.
Egy főnök mindig gonosz. Éjjel-nappal.
Vagyis minden főnök mindig gonosz. Ez alapvetés.
Gonosz, hiszen ha jó főnök, akkor sikereket akar elérni, és
ehhez a sikerhez a kollégái segítségére van szükség. Tehát hajtja őket
irgalmatlanul, bár ha (nagyritkán) a kollégáknak szerencséjük van, akkor ebből
a sikerből ők is részesülnek (valamennyire). És ha a főnöknek van szerencséje,
akkor olyan kollégákat kap a készletből, akikkel jól lehet együtt dolgozni, és
viszonylag gyorsan lehet sikereket elérni. Ez is előfordul (néha).
Blogírónak valamikor nagyon régen ilyen, nagyon jó kollégái
voltak. Jól lehetett velük haladni, és egy meglehetősen veszteséges
vállalkozásból három év alatt egy meglehetősen sikeres, igencsak nyereséges
vállalkozást sikerült faragniuk. És ez tényleg a kollégák érdeme volt, hiszen a
munka javát nekik kellett elvégezni. (Hogy mennyire ügyesek és rátermettek
voltak a kollégák, semmi nem bizonyítja jobban, hogy ma, csaknem harminc év
után a többség már különféle vállalkozások első számú vezetője, és egyik cég sem
kisebb forgalmú, mint 3-400 millió forint, de van köztük sok milliárd forint
forgalmú is.)
De a főnök, jelen esetben blogíró akkoriban tényleg elég
gonosz volt. Nézzük először a legnagyobb gonoszságot.
Nincs annál nagyobb gonoszság, mint péntek délután
dolgoztatni a munkatársakat. Ráadásul a nemzetközi cégeknél a péntek amúgy is a
belső adminisztráció napja, nem is kötelező „jelmezben”, vagyis az üzleti
életben megfelelő öltözékben megjelenni („casual Friday”). És amennyi belső
adminisztráció egy nagy nemzetközi cégnél van..., nos, arra rá is megy az egész
nap.
De az ügyfelek jó része pénteken ebéd után eltűnik, a
közigazgatásban a hivatalos munkaidő is véget ér kettőkor, így olyankor lehet
egy kicsit lazítani. Lehetne, ha a főnök nem lenne ennyire gonosz, és nem tenné
a legfontosabb értekezletet éppen péntek délutánra. Bezzeg máshol az ilyen
értekezleteket mindig hétfő reggel tartják! Ott délig még nyugodtan lehet
pihenni, elrévedezni a hétvégi szép emlékeken, főleg, amíg a többiek beszélnek.
De nem, itt ez az értekezlet (a híres-hírhedt „sales meeting”) pont mindig péntek
délután kettőkor kezdődött. Még az ebédet sem sikerült teljesen megemészteni,
máris be kellett ülni a nagytárgyalóba, és részletesen beszámolni arról, hogy
mi történt a héten, és kitalálni valamit, hogy mit is fognak elérni a következő
héten. Ráadásul amilyen gonosz ez a főnök, ezeket az ígéreteket felírta, és nem
felejtette el megkérdezni, hogy miért is nem teljesültek. Mert persze, hogy nem
teljesültek. Hogyan is teljesülhettek volna, ha ezeknek az ígéreteknek soha, semmi
alapja nem volt?
De azért a péntek délutáni értekezésnek egy óriási előnye mégis
volt: nem lehetett sokáig húzni. Mindenki, de tényleg mindenki, főleg a főnök,
akinek három gyereke volt otthon, igyekezni akart hazafelé. Így aztán az igazán
fontos döntéseket (ld. Parkinson törvénye, „biciklitároló”, avagy „law oftriviality”) igen gyorsan sikerült meghozni. Szegény titkárnő (nem, akkor még
nem „asszisztens” volt, és őt sem zavarta, hogy titkárnőnek szólítják) egyszer halálosan
meg is sértődött, amikor arról kért vezetői döntést, hogy az ahhoz a nem kis
hajtáshoz nagyon is szükséges és mindenki számára folyamatosan elérhető kávéhoz
tej legyen vagy tejpor, mert van, aki ezt szereti és van, aki a másikat, de
mind a kettőt nem szeretné készleten tartani. Hogy-hogy nem, amikor pénteken délután
negyed hatkor ebben a kérdésben kellett a testületnek döntést hozni, az erre
fordított idő a két percet sem haladta meg.
Mondtuk, hogy a főnök igen gonosz volt.
(Kép forrása: pixabay.com)