Mint azt az előző részekben
olvashattuk, a takarékosságot komolyan kellett venni. Viszont vannak költségek,
amiket komoly szabályzatok írnak elő, ilyen például, hogy a vezetőknek jár taxi
a repülőtérről a szállodába és vissza (ha több napra mennek, és nem a reptér
melletti hotelben szállnak meg). Ezen kívül járjanak gyalog, metróval, lovon
vagy ahogy akarnak, azt fizessék is ki maguk, de ez a két taxiút jár. De történt
egyszer, hogy a jól felkészült pénzügyi igazgató kapott egy nagyon kedvező ajánlatot
az egyik autókölcsönző cégtől, hogy három-öt napra egészen kedvezményesen tud közepes
kategóriájú „kisfőnöki” kocsikat biztosítani. Nosza több sem kellett neki,
finoman felajánlotta, hogy a gonosz főnök, ha az éves nagybeszámolóra több
napra megy ki, akkor ne taxizzon, hanem ő lesz olyan gavallér és intéz neki
bérautót. Végül is azért egy autó, ami folyamatosan rendelkezésre áll, nem olyan
kellemetlen. Csak egy dolgot felejtett el a gonosz pénzügyi főnök említeni:
ezeket Párizsban kell vezetni! Párizsban autózni eleve „érdekes”, de a
legizgalmasabb a Diadalív körüli körforgalom, ahol semmiféle tábla vagy lámpa
nincsen, egyetlen szabály érvényes: a jobbkézszabály. Mehetnek az autók hatan,
nyolcan egymás mellett, torkollhat tizenkét sugárút az Étoile térbe, ömölhetnek
mindegyikből két-három sávban befelé az autók, egyetlen dologra kell figyelni:
ki jött jobbról?
Ennek azért van egy varázsa.
A gonosz főnök egyébként annyira
gonosz volt, hogy amikor egy-egy vevőt el kellett kísérni Párizsba, a központba,
egy-egy bemutatóra, reprezentációs kirándulásra, akkor szinte mindig valamelyik
kolléga volt annyira nagyon szerencsétlen, hogy három-négy napot kinn kellett
töltenie velük. Neki mindig akadt valami fontosabb dolga, neki maradnia kellett
itthon. De egyszer sikerült egy meglehetősen fontos üzletet nyélbe ütni a talán
legnagyobb hazai társasággal, és sikerül a csúcsvezetőit rábírni, hogy
ugorjanak ki Párizsba, a cég kinti vezetőségével megismerkedni. Nem volt idő
hosszú vendégeskedésre, utazással együtt három nap volt az egész (és ők nem is
a hajnali géppel indultak), de azért a második este még belefért egy igazi
francia vacsora. Nem olyan, amit a cég dolgozói szoktak kapni, hanem ezt Párizs
egyik igazi nevezetességén, egy étterem-hajón lehetett elkölteni. Ilyen hajó
sok úszkál esténként a Szajnán, sokféle szolgáltatással, a pár eurós ártól a
meglehetősen drágáig. Ez esetben nyilván a legelegánsabbra vett jegyet a
központ protokollosa.
(ez a reklám helye, sajnos nem fizetett)
A vacsora hét fogásos volt és
igazán kiváló. A vendégek kaptak igazi francia pezsgőt, igazi francia vörösbort,
majd a desszert alatt megjelent egy cigányzenekar. (A desszert egyébként igazi
francia „különlegesség”: madártej volt, tökéletesen gömb alakúra formált
habbal. Jól lehetett poénkodni, hogy ez aztán mekkora különlegesség. Otthon a
gyerekek kedvence. Ezzel meg is volt téma egy időre: kinek hány gyerek van, és
azok milyen nagyon tehetségesek.) A prímás egy picurka hölgy volt, aki úgy,
ahogy ez itthon is, ott is szokás, elkezdett az asztalok között cirkálni.
Alighanem kaphatott egy ülésrendet, mert pontosan tudta, hogy hol kell amerikai
musical részleteket játszani, és hol a Kalinkát. Mert persze gazdag oroszok
akkor is voltak Párizsban, nem is kevesen. Már így is elég kellemesen alakult
az este, főleg, hogy a francia vendéglátók udvariasságból (vagy merő
lustaságból) nem kísérték el a csapatot, így lehetett magyarul beszélgetni, nem
kellett folyamatosan nyelvleckézni, ami az egész napos merev protokolláris udvariaskodás
után igencsak kényelmes volt. A vendégek csak akkor döbbentek meg, és estek ki
a karótnyelt szerepükből, amikor a prímás hölgy megállt az asztaluknál, és Liszt Magyar rapszódiájának a nagyon ismert második részét kezdte játszani. Ez
önmagában is izgalmas, hiszen a darab még zongorán is komoly tehetséget kíván,
de hegedűn egészen fenomenális.
Ez azért nem kellemetlen: Párizs éjjel, Eiffel torony, Notre-Dame teljes kivilágítással, finom ételek, francia pezsgő, francia borok és a Magyar rapszódia. Azért ennek volt egy kis romantikája. A nagyon komoly, nagyon nagy vállalat nagyon komoly vezérigazgatójának könny szökött a szemébe.
Ist’biz!
(Kép forrása: pixabay.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése