Egy gonosz főnök naplója – 6.: Mi az a „visszarablás”?

A Rákóczi induló kapcsán már meséltünk a nagy kiállítások megnyitásának a szépségeiről, de a zárásnak azért még nagyobb gyönyörűségei vannak (lehet végre hazamenni). Pontosan este hatkor, amikor a biztonsági őrök már negyed órája hajkurásszák kifelé a civil látogatókat, megszólal egy másik „katonai” dallam, a takarodó, az „Il silencio”. (Legalábbis Pesten. Más vásárokban más, de mindenhol van egy pattogós nyitó és egy csendesebb zárási dal.) Hétköznap estére a kiállítóknak általában éppen annyi energiája maradt, hogy eltántorgott a kocsijáig, félálomban hazavezetett, és eldőlt, hogy másnap 10-re frissen, üdén és illatosan visszaérjen (estére úgyis nagyon büdös lesz). Egész nap mosolyogni, bármilyen kérdéshez, piszkáláshoz jó arcot vágni, a komolyabb, és a legkevésbé sem komoly, de magukat nagyon fontosnak képzelő ügyfelekkel kedvesnek lenni nyolc órán keresztül irgalmatlanul fárasztó.

De aztán csak eljött a vasárnap. (A kiállítások Európában általában kedd reggeltől vasárnap, esetleg néha szombat estig tartanak.)

A gonosz főnököknek vasárnap már nem kellett egész nap kinn lennie, olyankor igazi vevő, partner már aligha érkezik, a civileket a kollégák nagy gyakorlattal kezelik, elég délután megjelenni. Ilyenkor néha ki lehet vinni valamelyik gyermeket is (a szóban forgó gonosz főnöknek volt belőlük bőven). A főnökök legfontosabb feladata ilyenkor felügyelni, hogy mindent, ami valóban fontos, rendesen becsomagolnak-e visszaszállításra, és ellenőrizni, hogy az utolsó napra meghívott kollégák, pénzügyesek, asszisztensek, akiknek hétköznap benn kellett savanyodni az irodában, és a kiszivárgó családtagok mindent megesznek, megisznak, elajándékoznak egymásnak amit csak a jogszabályok és a cég megenged. Mert ilyenkor van négy óra, a hat órás zárástól este tízig, amíg ki kellett üríteni a standot (utána már nincs felelős őrzés, ami ott marad, az hulladéknak minősül). De négy óra nagy idő. Ebből nyugodtan le lehetett csípni akár kettőt is egy kis ünneplésre, bolondozásra. (A kiállítás hivatalos értékelése csak másnap történik. Öt vagy hat kiállítási nap után még a leggonoszabb gonosz főnök sem gondolta, hogy akárcsak két komoly mondat összeállítása is lehetséges lenne.)

Egy komolyabb cég standja elég nagy, rengeteg kiállítási tárgy van rajta, és a jól elrejtett picurka raktárban rengeteg repi cucc. Ilyenkor a szokásos tollak, kulcstartók pen drive-ok, pulóverek egy részét nyugodtan oda lehet adni a megérkező irodistáknak, az addigra már hulla fáradt munkatársak gyerekeinek, rokonainak, A repi piákból is egy-két (három-négy) üveget természetesen fel szabad bontani. (Egyes tapasztaltabb kiállítók eleve csak azért rendelik ki a párjukat, hogy legyen valaki, aki józanul hazavezet. Szép látni, hogy az a férj, feleség, barátnő, vagy akár titkárnő, aki első alkalommal még azt hitte, hogy párja vagy főnöke azért hívja, hogy elbüszkélkedjen vele a munkatársak előtt, második és sokadik alkalommal már milyen beletörődéssel jelenik meg sofőrszolgálatra. Bár, ha időben érkeznek, és még teljes pompájában látják a több száz négyzetméteres csili-vili standot, akkor legtöbben megbocsátanak.) De azért figyelni kell, mert a jószívűségnek is kell legyen egy határa. És ez a visszarablás.

A ritkán használt szó eredetileg a bányászatból származik, és azt a tevékenységet jelenti, amikor egy-egy igazán értékes eszközt, amit levittek a fejtéshez, valamiért mégis visszahoznak a felszínre. Ez nagyon ritkán és csak az igazán nagyon értékes eszközökkel történik meg, mert általában akkora munka és költség egy gép szétszedése és felszínre szállítása, hogy lenn a bányákban külön tároló rész van a már használaton kívül eszközökre. Nos, ilyen módon kell (a valóban csak a kiállításra összeállított tárgyakon kívül) az értékesebb repi cuccokat is valamilyen módon ügyesen visszajuttatni az irodába. Ennek is kell legyen koreográfiája. Elsőként a francia pezsgő karton tűnik le a gonosz főnök csomagtartójában, utána az értékesebb repi órák, tollak, elektronikus eszközök. A pulcsikkal már lehet nagyvonalúbban bánni, a prospektusokat meg vihetik nyugodtan vissza maguk a munkatársak: érdekes módon abból soha nem kél lába egynek sem.

De ha jól sikerült és legalább valamennyire eredményes a kiállítás, akkor még a visszarablás is lehet jókedvű. Ha pedig pár év múlva kiderül, hogy az egyik házasság egy ilyen nagyon jó kedvű visszarablás idején kezdődött egy közös autókázással, az még jobb.

(Kép forrása: pixabay.com)