Egy gonosz főnök naplója – 6.: Mi az a „visszarablás”?

A Rákóczi induló kapcsán már meséltünk a nagy kiállítások megnyitásának a szépségeiről, de a zárásnak azért még nagyobb gyönyörűségei vannak (lehet végre hazamenni). Pontosan este hatkor, amikor a biztonsági őrök már negyed órája hajkurásszák kifelé a civil látogatókat, megszólal egy másik „katonai” dallam, a takarodó, az „Il silencio”. (Legalábbis Pesten. Más vásárokban más, de mindenhol van egy pattogós nyitó és egy csendesebb zárási dal.) Hétköznap estére a kiállítóknak általában éppen annyi energiája maradt, hogy eltántorgott a kocsijáig, félálomban hazavezetett, és eldőlt, hogy másnap 10-re frissen, üdén és illatosan visszaérjen (estére úgyis nagyon büdös lesz). Egész nap mosolyogni, bármilyen kérdéshez, piszkáláshoz jó arcot vágni, a komolyabb, és a legkevésbé sem komoly, de magukat nagyon fontosnak képzelő ügyfelekkel kedvesnek lenni nyolc órán keresztül irgalmatlanul fárasztó.

De aztán csak eljött a vasárnap. (A kiállítások Európában általában kedd reggeltől vasárnap, esetleg néha szombat estig tartanak.)

A gonosz főnököknek vasárnap már nem kellett egész nap kinn lennie, olyankor igazi vevő, partner már aligha érkezik, a civileket a kollégák nagy gyakorlattal kezelik, elég délután megjelenni. Ilyenkor néha ki lehet vinni valamelyik gyermeket is (a szóban forgó gonosz főnöknek volt belőlük bőven). A főnökök legfontosabb feladata ilyenkor felügyelni, hogy mindent, ami valóban fontos, rendesen becsomagolnak-e visszaszállításra, és ellenőrizni, hogy az utolsó napra meghívott kollégák, pénzügyesek, asszisztensek, akiknek hétköznap benn kellett savanyodni az irodában, és a kiszivárgó családtagok mindent megesznek, megisznak, elajándékoznak egymásnak amit csak a jogszabályok és a cég megenged. Mert ilyenkor van négy óra, a hat órás zárástól este tízig, amíg ki kellett üríteni a standot (utána már nincs felelős őrzés, ami ott marad, az hulladéknak minősül). De négy óra nagy idő. Ebből nyugodtan le lehetett csípni akár kettőt is egy kis ünneplésre, bolondozásra. (A kiállítás hivatalos értékelése csak másnap történik. Öt vagy hat kiállítási nap után még a leggonoszabb gonosz főnök sem gondolta, hogy akárcsak két komoly mondat összeállítása is lehetséges lenne.)

Egy komolyabb cég standja elég nagy, rengeteg kiállítási tárgy van rajta, és a jól elrejtett picurka raktárban rengeteg repi cucc. Ilyenkor a szokásos tollak, kulcstartók pen drive-ok, pulóverek egy részét nyugodtan oda lehet adni a megérkező irodistáknak, az addigra már hulla fáradt munkatársak gyerekeinek, rokonainak, A repi piákból is egy-két (három-négy) üveget természetesen fel szabad bontani. (Egyes tapasztaltabb kiállítók eleve csak azért rendelik ki a párjukat, hogy legyen valaki, aki józanul hazavezet. Szép látni, hogy az a férj, feleség, barátnő, vagy akár titkárnő, aki első alkalommal még azt hitte, hogy párja vagy főnöke azért hívja, hogy elbüszkélkedjen vele a munkatársak előtt, második és sokadik alkalommal már milyen beletörődéssel jelenik meg sofőrszolgálatra. Bár, ha időben érkeznek, és még teljes pompájában látják a több száz négyzetméteres csili-vili standot, akkor legtöbben megbocsátanak.) De azért figyelni kell, mert a jószívűségnek is kell legyen egy határa. És ez a visszarablás.

A ritkán használt szó eredetileg a bányászatból származik, és azt a tevékenységet jelenti, amikor egy-egy igazán értékes eszközt, amit levittek a fejtéshez, valamiért mégis visszahoznak a felszínre. Ez nagyon ritkán és csak az igazán nagyon értékes eszközökkel történik meg, mert általában akkora munka és költség egy gép szétszedése és felszínre szállítása, hogy lenn a bányákban külön tároló rész van a már használaton kívül eszközökre. Nos, ilyen módon kell (a valóban csak a kiállításra összeállított tárgyakon kívül) az értékesebb repi cuccokat is valamilyen módon ügyesen visszajuttatni az irodába. Ennek is kell legyen koreográfiája. Elsőként a francia pezsgő karton tűnik le a gonosz főnök csomagtartójában, utána az értékesebb repi órák, tollak, elektronikus eszközök. A pulcsikkal már lehet nagyvonalúbban bánni, a prospektusokat meg vihetik nyugodtan vissza maguk a munkatársak: érdekes módon abból soha nem kél lába egynek sem.

De ha jól sikerült és legalább valamennyire eredményes a kiállítás, akkor még a visszarablás is lehet jókedvű. Ha pedig pár év múlva kiderül, hogy az egyik házasság egy ilyen nagyon jó kedvű visszarablás idején kezdődött egy közös autókázással, az még jobb.

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 5.: Mer’ a Rákóczi induló, az mindig jön

Mint a Duna. Megállíthatatlanul.

Legalábbis régebben megállíthatatlan volt a nagyobb műszaki-technikai kiállításokon Magyarországon. Minden reggel, pontban 10-kor az összes pavilonban, de még a szabad téren, a pavilonok között is felhangzott a Rákóczi induló. A kiállítók számára szólalt meg, kezdés előtt, mielőtt beengedik a látogatókat, amikor szokás szerint semmi nincsen készen, és a standokon az embereknek kisebb gondjuk nagyobb annál, hogy az órájukat lessék. Egy ilyen egyértelmű jelzés nagyon szükséges, mert mindig kell pár perc mire összerántják magukat. A fiúk leveszik a lábukat az asztalokról, a lányok begombolják (vagy kigombolják, döntésük szerint) a blúzuk legfelső gombját, a technikusok abbahagyják a kísérletezést azokkal a gépekkel, amelyek éppen aznap döntöttek úgy, hogy „dafke” nem indulnak el. (Ezeket hátra viszik a csöppnyi raktárakba, ha elférnek, a halomban álló prospektusok és a feldőlt repi-piás üvegek közé.)

De vannak olyan kiállítók is, általában nem kevesen, akik az első nap, amikor felcsendül ez a szép dal, megijednek. Ők a gyakorlatlanok, akiknél még tényleg nincs felragasztva az összes kép a falra, még nincsenek helyükön a művirágok a vázákban, és a stáb még nem áll készen az első órában az egész kiállításon méla undorral végigsétáló fejesek és a velük hasonló lelkesedéssel cammogó tévés stábok fogadására. Mert a fejesnek benne kell lennie az aznapi híradóban, de azt este hatig még meg is kell vágni. Ami főleg akkor nagy munka, ha előtte délben a legjobb potyakajákat szolgáltató helyeket is meg kell látogatni.

A gonosz főnök marketingese kiváló szakember volt, bármikor össze tudott állítani egy olyan féloldalas sajtóanyagot, ami (messziről) kifejezetten izgalmasnak tűnt. Nem is volt soha probléma a pár perces bemutatóból (ami aztán persze kimaradt az esti adásból). És náluk nyitásra mindig minden tökéletesen készen volt. Legalábbis készen volt mindig, kivéve az első alkalommal. Akkor a dekoratőrök a nyitás napján fél 10-kor értek oda hozzájuk, és csak akkor kezdtek el szöszmötölni a tervekkel, mert addig máshol voltak elfoglalva. („Ez most melyik stand?”, „Ide mit is akartunk tenni”, „Ja, az nincs is itt, azt a dobozt el is felejtettük elhozni”, ....) De a saját emberei sem álltak jobban. A szoftverek nem voltak betöltve, a gépek fele még éppen csak éledezett amikor a miniszter úr megérkezett. Nagy égés mégsem lett a negyedig sem kész standból, mert a másfél perces snittbe amúgy sem látszik, hogy valami működik-e vagy sem. De a gonosz főnök nagyon vacakul érzete magát, így aztán a következő évben már előző este, pontosabban éjjel 11-kor megjelent a standon, és körülnézett. Mondjuk, az előző év tapasztalata alapján kicsit sem lepte meg amit látott: a méregdrága dekoratőrök három standdal odébb dolgoztak, a munkatársai a már nem igazán szomjas hoszteszeknek udvarolgattak. (Mentségükre legyen mondva, az ivászat csak a tényleges nyitvatartási időben volt szigorúan tilos, és a lányok valóban gyönyörűek voltak.) A gonosz főnök elővette az igencsak ritkán használt legmélyebb hangját, és környezete legnagyobb meglepetésére ordibálni kezdett. Rendesen megfenyegetett mindenkit, sokat emlegette a „ki lesztek mind rúgva lusta banda” szókapcsolatot, és teljesen felpaprikázva, ezres pulzussal, egekben lévő vérnyomással otthagyta a csapatot, nehogy még ott megüsse a guta. Éjjel egy szemhunyást sem aludt, de láss csodát: másnap, amikor már kora reggel megjelent, hogy folytassa az üvöltözést, minden készen volt. A dekoráció a helyén, a gépek beállítva, a szórólapok kikészítve. Az egész csapat dolgozott hajnalig, mert mire másra is való az éjszaka egy kiállítás megnyitása előtt? Miniszter úr ugyan éppen nem jött, de jöhetett volna, nyugodtan.

Ja, hogy ezt így kell? Itt üvölteni kell? Később még két kiállításon vettek részt, és mindegyik tökéletesen indult. Igaz, amikor a nyitás előtti éjjel éjféltájt a gonosz főnök könnyen felismerhető fehér kocsija bekanyarodott a standok közé, már jött is a vészjelzés: „Itt a főnök!” (mert előző este még a felmatricázott kocsik is bemehettek, elvben csak egy kipakolás idejére, és csak addig, amíg nem voltak egymásnak nagyon útban). Mindenki szépen eljátszotta a szerepét: a gonosz főnök kiabált, a munkatársak megijedtek, az alvállalkozó elkezdett sürgölődni.

Ezt is meg kellett tanulni. Az, hogy valójában a gonosz főnöktől még a pavilonba betévedt darazsak sem ijedtek meg igazán, már mellékes volt.

(Kép forrása: pixabay.com)