„Új rablói vannak a nyárnak”

In memoriam B.GY.

B. egy kiváló középiskolai tanár volt. Sokat lehet róla olvasni az interneten, de mi egy kicsit (nagyon) más jellegű történetet mondunk el róla, ezért igyekszünk nem megmutatni kilétét. „Csak” emberségét, okosságát.

Az első történet az emelkedő padsorú kémia előadóban játszódott. A mai napig nem tudjuk, hogy B. mit látott, hiszen ő mindegyikünket látta, mi meg nem láttuk egymás arcát. Ez már soha nem fog kiderülni. Általában nagyon csúnyán veszekedett, ha beszélgettünk az órán, néha még oda is vágta a krétát a lépcsőhöz, hogy térjünk már észre, de ez egyszer szinte lágyan engedett el egy kicsit sem a kénhidorgén kémiai leírásához tartozó mondatot:

„Ha a kedveseteknek éppen kandúrkodni van kedve, soha ne mondjatok neki nemet!

Kifordultunk a padból. Ez még azoknak is sok volt, akik már „tartós” párkapcsolatban éltek, de akkor, 16 évesen, a társaság egy része még igencsak szűz volt. Blogíró is felkapta a fejét, mert neki ugyan első kedvese soha nem mondott nemet, de még kicsit lelkiismeret furdalása volt, amikor tanulás helyett a „je t’aime”-ot hallgatva ölelték egymást szinte minden délután. Kicsiny, kemény keblű barátnőjével a „Héja-nász az avaron” volt a kedves versük, és nagyon komolyan hitték, hogy amit művelnek egymással az nem csak tornamutatvány.

A mondatnak éppen úgy nem volt folytatása, mint ahogy előzménye sem. Legalábbis ott, az iskolában. Hogy a negyvenhat félig gyerek, félig felnőtt (mert negyvenhatan jártunk akkor éppen az osztályba), hogy a negyvenhat ember szerelmi (és nem csak a szexuális) életére mekkora nagy hatással volt, érdemes lenne megvizsgálni. Mert, hogy nagyon nagy volt, az nem kétséges.

A másik történet is elég jellemző rá. B. kémia, latin és görög szakos tanár volt, de persze görögöt nem taníthatott sehol a hatvanas évek végén. Egyszer elmaradt egy magyar óra, mert az erősen műveltséghiányos magyar tanár éppen valamilyen fontos párt-továbbképzésen vett részt. B. jött be, és megkérdezte, hol tartunk? Babitsnál. Az jó, mondta, akkor szakszerű helyettesítés lesz, az duplán fizet. Nevetni nem mertünk, de nem értettük. Ő? A kémia-tanár? Szakszerűen? Hogyan? Mit tud ő Babitsról?

Annyit tudott, hogy elkezdett sétálni a padsorok között, és elkezdte mondani a Jónás könyvét.

Fejből. Nem kellett neki hozzá semmi. Csak a feje.

Ennek lassan ötven éve. B. már nem él, sokan, sajnos már nagyon sokan az osztálytársak közül is elmentek. Blogíró első kedvese, akivel oly sok délutánt csupaszkodtak át, nagyon beteg. De Babits verssorai azóta sem felejthetőek. Az óra végére olyan csend lett az osztályban, a legvadabbak is olyan mélységesen meg voltak illetődve, hogy nemhogy pisszenni nem mertek, de mozdulni sem tudtak. Babitsot a hivatalos tanterv csak ímmel-ámmal tanította. Akkoriban nem volt illendő hinni Istenben. Akkoriban nem volt szabad, legfeljebb titokban templomba járni. De akkor, ott, mind a negyvenhat kamasz kicsit megérezte: „akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!”

Ez a történet onnan jutott blogíró eszébe, hogy egy széplány, aki nagyon szép, és nagyon jól ír, de lusta, mint egy álombéli hárem legszebb hurija, azt kérdezte a napokban blogírótól, hogy miért is kellene neki írnia? Kinek kellene neki írnia? A lány valóban nem Babits, nem tudta elmondani, hogy valószínűleg azért nincs kedve írni, mert szerinte is „gyönge fegyver szózat és igazság”. De azt sem ismerte, mert csak egy ösztönös, iskolázatlan tehetség, amit pedig szinte mindenki tud a Jónás könyvéből, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Mert írni kell, az írást képtelenség abbahagyni, „mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Igen, B.-től két útravalót is kaptunk: egyet a szerelmünkhöz, egyet az íráshoz. Meg nem köszöntük soha, de most már, alaposan kijárva a középiskolát, most, amikor blogíróra is igaz lassan, hogy „Jónás majd elmegy, de helyette jő más”, most már elmondhatjuk: ez a két üzenet elég volt egy tisztes élethez.

Itt a link még egyszer, aki teheti, hallgassa meg. Csak 26 perc.

„Minden volt és semmi sem!”

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (Nemzeti Színház),
Moliere: Nők iskolája (Katona József Színház)

Aki követi blogíró írásait, már kifigyelhette, hogy színházba leginkább kisebbik leánygyermekével jár, és ha lehet, akkor olyan darabokra, amelyek a kisasszonykának az adott életkorban hasznosak lehetnek. Most is így történt, gyors egymásutánban két kiváló klasszikus előadásra mentek el együtt. Az egyik, a klasszikus vígjáték, 350 éves, a másik, a klasszikus dráma, alig több, mint száz. Ami azonos bennük, az a nőalakok valósnak vagy látszólagosnak rajzolt naivitása. Ráadásul még egy apró szál is összeköti a két, eredetileg versben íródott színművet: Cyrano de Bergerac, a regény- és színműíró, valóban ismerte Moliere-t.

Az először megnézett előadás, a Nők iskolája kérdésfeltevése, mint minden Moliere darab kérdésfeltevése egyszerű, de ma is égető: normális-e a birtoklási vágy a szerelemben, a házasságban? Szabad-e birtokolni akarni a szerelemben, a házasságban? Lehet-e jogos birtokolni akarni? A darabot nézve egyértelmű, hogy a birtokolni akarás már 350 éve is helytelen, felesleges és nevetséges volt, hiszen a birtok tárgyának önálló akarata van, és az önálló akarat révén kiszabadul a birtoklásból. Ez eddig nagyon egyszerű.

De miért tűzik színre ma ezt a darabot? Akarunk-e ma birtokolni? Akarjunk-e ma birtokolni?

Ritkán. Inkább ne. Jobb az óvatosság. Ezért ennek a darabnak a valódi aktualitása igen csekély.

A kapcsolatok látszólag vagy valójában nemigen jutnak el arra a lobogási szintre, hogy a felek feltűnően birtokolni szeretnék egymást. Kamaszkor után legközelebb már csak a nyugdíjasok sétálnak kéz a kézben, és sírni is igen ritkán szokás a másikért, ha éppen elhagyott. A magát műveltnek mondó társadalmi rétegek tagjai soha nem rendeznek zajos jelenetet, ha életük éppen aktuális párjáról kiderül, hogy félrelépett. Persze, a kapcsolat ettől az akciótól azért a legtöbbször megszakad, de csak a hiúság csorbul, az igen ritkán merül fel a megcsalt félben, hogy egy számunkra fontos „birtoktárgy” helytelenkedett. A darabbéli „csábító”, a szépfiú ezért aztán meg sem kísérli birtokolni szíve hölgyét. Neki elég, ha elcsábíthatja. Ezzel a darab aktualizálása meg is történt.

Ettől függetlenül a tizenöt éves lány, aki már nagyon nem kislány, persze mérhetetlenül, és az első sorban jó hangosan felháborodik, amikor Arnolphe, az öreg birtokos, nagy komolyan előadja Ágnes leendő jófeleségi kötelességeit a hűségről, engedelmességről. De ezt már csak a tizenöt éves teszi. A nézők, még a hölgyek sem rándulnak meg cseppet sem a verses monológra, a nézők inkább azon csodálkoznak, hogy Ágnes miért fordul szembe nyíltan „sugar daddy”-jével, hiszen sokkal egyszerűbb lenne elfogadni egy öregedő férfi kedvességét, miközben nyugodtan lehetne szórakozni a fiatallal.

„Láttál már csupasz, enyves csigát, Amint rút teste rózsán mászik át?”

Ez az idézet már a Cyranóból van, és ez már inkább Cyrano Roxánjának a problematikája, noha a verssor sem nem Cyranora, sem nem Christianra, hanem az erőszaktevő Guiche grófra vonatkozik. A Cyranóban a birtoklás kérdése már izgalmasabb. Vajon Roxan felismeri, hogy a szépséges kis kadét mögött, a vaksötét éjszakában, egy igazi hős férfi is megbúvik? És ha igen, akkor mit akar a lány? Neki tényleg megfelel a fiúcska? A Nemzetiben Cyrano kicsit sem öreg. A Nemzetiben Cyrano kifejezetten magas, jóképű, csak éppen „önbizalom-hiányos”. Akkor miért? Mi zajlik itt? Ki, mit akar?

De tényleg, miért súg Cyrano Christiannak csábító verseket? Miért segíti, hogy elnyerje Roxánt? Miért nem ő akarja megszerezni a nőt? Valóban nem meri saját maga megszólítani?

Nyilván akarja. Nyilván merné, ha rászánná magát. Jól látható, hogy erősebb is, okosabb is nála.

Csakhogy Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú. Cyrano nem Arnolph.

„Gém-lábu sasok, csodalények... Ezek a gascogne-i legények,”

Ő csodalény. Neki nem elég a nő pusztán imádata csupasz tárgyának, neki nem elég, hogy a nő megengedje, hogy szeressék. Cyrano győzni akar, ő uralkodni akar a nő felett, ha testileg nem is, de lelkileg, a versein keresztül be akarja bizonyítani saját erejét, okosságát. Christian számára elegendő, ha Roxán a felesége lesz, és szolgálhatja, Christian a szép legény, a jó férj, belőle lenne a jó apuka, ha a háború meg nem öli.

Cyrano birtokolni akar.

Ugyanúgy, mint Arnolphe?

Másképpen, de mégis.

Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú.

Cyrano az első perctől kezdve már a záró jelenetet várja, amikor Roxán rájön, hogy minden, amit a ficsúrkájában szeretett, az a másiktól származik. Cyrano az első perctől kezdve ezért a pillanatért él, ezért tesz mindent. És Cyrano hiába hal meg abban a pillanatban, amikor Roxán, öregen, rútan, debilisen megvilágosodik, Cyrano mégis elérte célját. A Cyrano valódi tragédia, de Cyrano halála igazi katarzis (még ebben a túlrendezett, túlugrált, túl hangos változatban is), és a tizenöt éves lány, sok, többször tizenöt éves asszonytársával együtt nem tudja nem megkönnyezni.

A Nők iskolája csodálatos rendezői befejezése volt, amikor Arnolphe üdvözül mosollyal az arcán egy ócska lavórban áztatni kezdi megfáradt lábait, miközben Ágnes alighanem igencsak jól érzi magát csinos barátjával. Két darab két befejezés. De azért az elgondolkodtató, hogy egy igazi, birtokolni vágyó férfinak csak a halála előtti egyetlen, utolsó pillanat vagy egy lavór forró víz adhat-e csak igazi boldogságot?

A dongó

Bolgiró a napokban Olaszországban csavarogott, ahol szép napsütésen időben egy rozoga vonatocskával zötyögött Pompeiből Sorrentó felé. Szombat délután volt, ezért aztán sok téli turista utazott a megállapíthatatlan korú szerelvényen.  Szabad hely szinte csak egy, a tökéletes sminkje miatt ugyancsak megállapíthatatlan korú, leginkább talán negyven körüli hölgy környékén volt található, aki egymaga ücsörgött, pontosabban amikor bolgíró felszállt a vonatra, terpeszkedett egy négyes szakaszban. Kinyújtott lábát nem is húzta be mindaddig, amíg erre határozottan meg nem kérték. Blogíró ezt meg is tette, mivel nem kívánta magát külföldön egy zaklatási pernek kitenni, és elég nehéz lett volna úgy ülni, hogy meg ne érintsük a hölgyet, akinek lábai közvetlenül az ember lábai alatt, mellett helyezkednek el. Mint említettük, délután volt, szépen sütött a nap, és mivel blogíró imád felületes benyomások alapján megalapozatlan véleményeket mondani, a hölgyet egy nagy nemzetközi „shared service” cég vezetőjének gondolta. A hölgy talán éppen a városban (Nápolyban) ebédelt a hasonló korú barátnőjével, és akkor ment hazafelé tengerparti negyven négyzetméteres lakásába unatkozni, ahol macskája várja. A viselkedéséből jól látható volt, hogy már előre utálta, milyen gyenge műsor is lesz este a tévében, és azt egyedül kell majd néznie.

Ekkor megjelent a szinte botrányosan sablonos színen egy zavaró tényező.

Egy poszméh.

Itáliában szinte soha nincsen fagy, a pálya melletti narancsligetek éppen elvirágzottak, tehát a poszméhek köszönik szépen, igen jól érzik ott magukat. Eszük ágában sincs elbújni vagy megdögleni, mint teszik azt Magyarországon. A rovar jól táplált, szép nagy példány volt, és kis tekergés után megtalálta azt az ablakot, ahol bolgíró ült, a feltételezett vezérigazgató asszonnyal szemben.

Az amúgy feltételezhetően semmilyen üzleti kockázattól soha meg nem rettenő hölgy azonnal frászt kapott. Jól látszott rajta, hogy csak azért nem kezd el koloratúrban sikítozni és koordinálatlanul csapkodni, mert azt teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tudja komoly, vezetői beosztásával. Blogíró viszont falusi házban él, ezért pontosan ismeri, hogy a poszméh, tekintélyes mérete és nagy hangja ellenére kicsit sem gyilkos féreg. De neki sem nem volt szimpatikus az egyre harciasabban kitörni készülő repülő izé, amelyik természetesen a csukott ablakon keresztül szeretett volna távozni, és egy hangosabban zümmögött mérgében, hogy ez miért is nem sikerül neki. Ezért aztán blogíró lehúzta az ablakot, és a szép bordó Pompei prospektussal óvatosan felemelte a méhecskét, hadd távozzon. Sajnos, ismét bebizonyosodott, hogy az emberek manapság már nem képesek szorosan együttműködni a természeti lényekkel, mert az állatka ettől az inzultustól csak dühösebb lett. Nagyon nem értette, hogy miért kellene neki fenn távoznia, amikor azt saját meglátása szerint lenn is megtehetné. Blogíró elgondolkodott, hogy kedves szokásának megfelelően kiselőadást tart a méhecskének az üveg makrofizikailag áthatolhatatlan természetéről, beleértve, hogy az alagúthatás ilyen méretekben már nem működik (blogíró, mint minden férfi, imád olyan dolgokról beszélni, amelyekhez kicsit sem ért), de nem volt biztos benne, hogy a méhecske jól ért-e angolul, ezért ehelyett inkább rovarszelídítésbe kezdett, és megkísérelte a nem túl nagyméretű füzetecskével kirakni a szófogadatlan állatot. Nagy igyekeztében csak utólag vette észre, hogy szinte már az egész kocsi az ő küzdelmüket figyeli. Szerencsére fogadásokat még nem kötöttek, hogy melyikük fog győzedelmeskedni, de alighanem mindkét félnek akadt szurkolótábora. Egy szűk perc küzdelem után végül is az ember győzedelmeskedett a természet felett, és a poszméh távozott. Az ablakot felhúzták, és lám, vezérigazgató asszony egy igazán kedves mosoly kíséretében egy „Grazie”-t is elengedett.

Sőt, mi több: a lábát is áthúzta a saját oldalára.