„Minden volt és semmi sem!”

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (Nemzeti Színház),
Moliere: Nők iskolája (Katona József Színház)

Aki követi blogíró írásait, már kifigyelhette, hogy színházba leginkább kisebbik leánygyermekével jár, és ha lehet, akkor olyan darabokra, amelyek a kisasszonykának az adott életkorban hasznosak lehetnek. Most is így történt, gyors egymásutánban két kiváló klasszikus előadásra mentek el együtt. Az egyik, a klasszikus vígjáték, 350 éves, a másik, a klasszikus dráma, alig több, mint száz. Ami azonos bennük, az a nőalakok valósnak vagy látszólagosnak rajzolt naivitása. Ráadásul még egy apró szál is összeköti a két, eredetileg versben íródott színművet: Cyrano de Bergerac, a regény- és színműíró, valóban ismerte Moliere-t.

Az először megnézett előadás, a Nők iskolája kérdésfeltevése, mint minden Moliere darab kérdésfeltevése egyszerű, de ma is égető: normális-e a birtoklási vágy a szerelemben, a házasságban? Szabad-e birtokolni akarni a szerelemben, a házasságban? Lehet-e jogos birtokolni akarni? A darabot nézve egyértelmű, hogy a birtokolni akarás már 350 éve is helytelen, felesleges és nevetséges volt, hiszen a birtok tárgyának önálló akarata van, és az önálló akarat révén kiszabadul a birtoklásból. Ez eddig nagyon egyszerű.

De miért tűzik színre ma ezt a darabot? Akarunk-e ma birtokolni? Akarjunk-e ma birtokolni?

Ritkán. Inkább ne. Jobb az óvatosság. Ezért ennek a darabnak a valódi aktualitása igen csekély.

A kapcsolatok látszólag vagy valójában nemigen jutnak el arra a lobogási szintre, hogy a felek feltűnően birtokolni szeretnék egymást. Kamaszkor után legközelebb már csak a nyugdíjasok sétálnak kéz a kézben, és sírni is igen ritkán szokás a másikért, ha éppen elhagyott. A magát műveltnek mondó társadalmi rétegek tagjai soha nem rendeznek zajos jelenetet, ha életük éppen aktuális párjáról kiderül, hogy félrelépett. Persze, a kapcsolat ettől az akciótól azért a legtöbbször megszakad, de csak a hiúság csorbul, az igen ritkán merül fel a megcsalt félben, hogy egy számunkra fontos „birtoktárgy” helytelenkedett. A darabbéli „csábító”, a szépfiú ezért aztán meg sem kísérli birtokolni szíve hölgyét. Neki elég, ha elcsábíthatja. Ezzel a darab aktualizálása meg is történt.

Ettől függetlenül a tizenöt éves lány, aki már nagyon nem kislány, persze mérhetetlenül, és az első sorban jó hangosan felháborodik, amikor Arnolphe, az öreg birtokos, nagy komolyan előadja Ágnes leendő jófeleségi kötelességeit a hűségről, engedelmességről. De ezt már csak a tizenöt éves teszi. A nézők, még a hölgyek sem rándulnak meg cseppet sem a verses monológra, a nézők inkább azon csodálkoznak, hogy Ágnes miért fordul szembe nyíltan „sugar daddy”-jével, hiszen sokkal egyszerűbb lenne elfogadni egy öregedő férfi kedvességét, miközben nyugodtan lehetne szórakozni a fiatallal.

„Láttál már csupasz, enyves csigát, Amint rút teste rózsán mászik át?”

Ez az idézet már a Cyranóból van, és ez már inkább Cyrano Roxánjának a problematikája, noha a verssor sem nem Cyranora, sem nem Christianra, hanem az erőszaktevő Guiche grófra vonatkozik. A Cyranóban a birtoklás kérdése már izgalmasabb. Vajon Roxan felismeri, hogy a szépséges kis kadét mögött, a vaksötét éjszakában, egy igazi hős férfi is megbúvik? És ha igen, akkor mit akar a lány? Neki tényleg megfelel a fiúcska? A Nemzetiben Cyrano kicsit sem öreg. A Nemzetiben Cyrano kifejezetten magas, jóképű, csak éppen „önbizalom-hiányos”. Akkor miért? Mi zajlik itt? Ki, mit akar?

De tényleg, miért súg Cyrano Christiannak csábító verseket? Miért segíti, hogy elnyerje Roxánt? Miért nem ő akarja megszerezni a nőt? Valóban nem meri saját maga megszólítani?

Nyilván akarja. Nyilván merné, ha rászánná magát. Jól látható, hogy erősebb is, okosabb is nála.

Csakhogy Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú. Cyrano nem Arnolph.

„Gém-lábu sasok, csodalények... Ezek a gascogne-i legények,”

Ő csodalény. Neki nem elég a nő pusztán imádata csupasz tárgyának, neki nem elég, hogy a nő megengedje, hogy szeressék. Cyrano győzni akar, ő uralkodni akar a nő felett, ha testileg nem is, de lelkileg, a versein keresztül be akarja bizonyítani saját erejét, okosságát. Christian számára elegendő, ha Roxán a felesége lesz, és szolgálhatja, Christian a szép legény, a jó férj, belőle lenne a jó apuka, ha a háború meg nem öli.

Cyrano birtokolni akar.

Ugyanúgy, mint Arnolphe?

Másképpen, de mégis.

Cyrano hiú. Nagyon hiú. Nagyon-nagyon hiú.

Cyrano az első perctől kezdve már a záró jelenetet várja, amikor Roxán rájön, hogy minden, amit a ficsúrkájában szeretett, az a másiktól származik. Cyrano az első perctől kezdve ezért a pillanatért él, ezért tesz mindent. És Cyrano hiába hal meg abban a pillanatban, amikor Roxán, öregen, rútan, debilisen megvilágosodik, Cyrano mégis elérte célját. A Cyrano valódi tragédia, de Cyrano halála igazi katarzis (még ebben a túlrendezett, túlugrált, túl hangos változatban is), és a tizenöt éves lány, sok, többször tizenöt éves asszonytársával együtt nem tudja nem megkönnyezni.

A Nők iskolája csodálatos rendezői befejezése volt, amikor Arnolphe üdvözül mosollyal az arcán egy ócska lavórban áztatni kezdi megfáradt lábait, miközben Ágnes alighanem igencsak jól érzi magát csinos barátjával. Két darab két befejezés. De azért az elgondolkodtató, hogy egy igazi, birtokolni vágyó férfinak csak a halála előtti egyetlen, utolsó pillanat vagy egy lavór forró víz adhat-e csak igazi boldogságot?