In memoriam B.GY.
B. egy kiváló középiskolai tanár volt. Sokat lehet róla
olvasni az interneten, de mi egy kicsit (nagyon) más jellegű történetet mondunk
el róla, ezért igyekszünk nem megmutatni kilétét. „Csak” emberségét, okosságát.
Az első történet az emelkedő padsorú kémia előadóban
játszódott. A mai napig nem tudjuk, hogy B. mit látott, hiszen ő mindegyikünket
látta, mi meg nem láttuk egymás arcát. Ez már soha nem fog kiderülni. Általában
nagyon csúnyán veszekedett, ha beszélgettünk az órán, néha még oda is vágta a
krétát a lépcsőhöz, hogy térjünk már észre, de ez egyszer szinte lágyan engedett
el egy kicsit sem a kénhidorgén kémiai leírásához tartozó mondatot:
„Ha a kedveseteknek éppen kandúrkodni van kedve, soha ne
mondjatok neki nemet!
Kifordultunk a padból. Ez még azoknak is sok volt, akik már „tartós”
párkapcsolatban éltek, de akkor, 16 évesen, a társaság egy része még igencsak
szűz volt. Blogíró is felkapta a fejét, mert neki ugyan első kedvese soha nem
mondott nemet, de még kicsit lelkiismeret furdalása volt, amikor tanulás
helyett a „je t’aime”-ot hallgatva ölelték egymást szinte minden délután. Kicsiny, kemény keblű barátnőjével a „Héja-nász az avaron”
volt a kedves versük, és nagyon komolyan hitték, hogy amit művelnek egymással
az nem csak tornamutatvány.
A mondatnak éppen úgy nem volt folytatása, mint ahogy
előzménye sem. Legalábbis ott, az iskolában. Hogy a negyvenhat félig gyerek,
félig felnőtt (mert negyvenhatan jártunk akkor éppen az osztályba), hogy a
negyvenhat ember szerelmi (és nem csak a szexuális) életére mekkora nagy
hatással volt, érdemes lenne megvizsgálni. Mert, hogy nagyon nagy volt, az nem
kétséges.
A másik történet is elég jellemző rá. B. kémia, latin és
görög szakos tanár volt, de persze görögöt nem taníthatott sehol a hatvanas
évek végén. Egyszer elmaradt egy magyar óra, mert az erősen műveltséghiányos magyar
tanár éppen valamilyen fontos párt-továbbképzésen vett részt. B. jött be, és megkérdezte,
hol tartunk? Babitsnál. Az jó, mondta, akkor szakszerű helyettesítés lesz, az
duplán fizet. Nevetni nem mertünk, de nem értettük. Ő? A kémia-tanár? Szakszerűen?
Hogyan? Mit tud ő Babitsról?
Annyit tudott, hogy elkezdett sétálni a padsorok között, és
elkezdte mondani a Jónás könyvét.
Fejből. Nem kellett neki hozzá semmi. Csak a feje.
Ennek lassan ötven éve. B. már nem él, sokan, sajnos már
nagyon sokan az osztálytársak közül is elmentek. Blogíró első kedvese, akivel
oly sok délutánt csupaszkodtak át, nagyon beteg. De Babits verssorai azóta sem
felejthetőek. Az óra végére olyan csend lett az osztályban, a legvadabbak is
olyan mélységesen meg voltak illetődve, hogy nemhogy pisszenni nem mertek, de
mozdulni sem tudtak. Babitsot a hivatalos tanterv csak ímmel-ámmal tanította. Akkoriban
nem volt illendő hinni Istenben. Akkoriban nem volt szabad, legfeljebb titokban
templomba járni. De akkor, ott, mind a negyvenhat kamasz kicsit megérezte: „akárhogy
elrejtőzöl, látlak, Isten!”
Ez a történet onnan jutott blogíró eszébe, hogy egy
széplány, aki nagyon szép, és nagyon jól ír, de lusta, mint egy álombéli hárem
legszebb hurija, azt kérdezte a napokban blogírótól, hogy miért is kellene neki
írnia? Kinek kellene neki írnia? A lány valóban nem Babits, nem tudta
elmondani, hogy valószínűleg azért nincs kedve írni, mert szerinte is „gyönge
fegyver szózat és igazság”. De azt sem ismerte, mert csak egy ösztönös, iskolázatlan
tehetség, amit pedig szinte mindenki tud a Jónás könyvéből, hogy „vétkesek közt
cinkos, aki néma”. Mert
írni kell, az írást képtelenség abbahagyni, „mig az égi és ninivei hatalmak engedik
hogy beszéljek s meg ne haljak.”
Igen, B.-től két útravalót is kaptunk: egyet a szerelmünkhöz,
egyet az íráshoz. Meg nem köszöntük soha, de most már, alaposan kijárva
a középiskolát, most, amikor blogíróra is igaz lassan, hogy „Jónás majd elmegy,
de helyette jő más”, most már elmondhatjuk: ez a két üzenet elég volt egy
tisztes élethez.
Itt a link még egyszer, aki teheti, hallgassa meg. Csak 26
perc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése