A dongó

Bolgiró a napokban Olaszországban csavarogott, ahol szép napsütésen időben egy rozoga vonatocskával zötyögött Pompeiből Sorrentó felé. Szombat délután volt, ezért aztán sok téli turista utazott a megállapíthatatlan korú szerelvényen.  Szabad hely szinte csak egy, a tökéletes sminkje miatt ugyancsak megállapíthatatlan korú, leginkább talán negyven körüli hölgy környékén volt található, aki egymaga ücsörgött, pontosabban amikor bolgíró felszállt a vonatra, terpeszkedett egy négyes szakaszban. Kinyújtott lábát nem is húzta be mindaddig, amíg erre határozottan meg nem kérték. Blogíró ezt meg is tette, mivel nem kívánta magát külföldön egy zaklatási pernek kitenni, és elég nehéz lett volna úgy ülni, hogy meg ne érintsük a hölgyet, akinek lábai közvetlenül az ember lábai alatt, mellett helyezkednek el. Mint említettük, délután volt, szépen sütött a nap, és mivel blogíró imád felületes benyomások alapján megalapozatlan véleményeket mondani, a hölgyet egy nagy nemzetközi „shared service” cég vezetőjének gondolta. A hölgy talán éppen a városban (Nápolyban) ebédelt a hasonló korú barátnőjével, és akkor ment hazafelé tengerparti negyven négyzetméteres lakásába unatkozni, ahol macskája várja. A viselkedéséből jól látható volt, hogy már előre utálta, milyen gyenge műsor is lesz este a tévében, és azt egyedül kell majd néznie.

Ekkor megjelent a szinte botrányosan sablonos színen egy zavaró tényező.

Egy poszméh.

Itáliában szinte soha nincsen fagy, a pálya melletti narancsligetek éppen elvirágzottak, tehát a poszméhek köszönik szépen, igen jól érzik ott magukat. Eszük ágában sincs elbújni vagy megdögleni, mint teszik azt Magyarországon. A rovar jól táplált, szép nagy példány volt, és kis tekergés után megtalálta azt az ablakot, ahol bolgíró ült, a feltételezett vezérigazgató asszonnyal szemben.

Az amúgy feltételezhetően semmilyen üzleti kockázattól soha meg nem rettenő hölgy azonnal frászt kapott. Jól látszott rajta, hogy csak azért nem kezd el koloratúrban sikítozni és koordinálatlanul csapkodni, mert azt teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tudja komoly, vezetői beosztásával. Blogíró viszont falusi házban él, ezért pontosan ismeri, hogy a poszméh, tekintélyes mérete és nagy hangja ellenére kicsit sem gyilkos féreg. De neki sem nem volt szimpatikus az egyre harciasabban kitörni készülő repülő izé, amelyik természetesen a csukott ablakon keresztül szeretett volna távozni, és egy hangosabban zümmögött mérgében, hogy ez miért is nem sikerül neki. Ezért aztán blogíró lehúzta az ablakot, és a szép bordó Pompei prospektussal óvatosan felemelte a méhecskét, hadd távozzon. Sajnos, ismét bebizonyosodott, hogy az emberek manapság már nem képesek szorosan együttműködni a természeti lényekkel, mert az állatka ettől az inzultustól csak dühösebb lett. Nagyon nem értette, hogy miért kellene neki fenn távoznia, amikor azt saját meglátása szerint lenn is megtehetné. Blogíró elgondolkodott, hogy kedves szokásának megfelelően kiselőadást tart a méhecskének az üveg makrofizikailag áthatolhatatlan természetéről, beleértve, hogy az alagúthatás ilyen méretekben már nem működik (blogíró, mint minden férfi, imád olyan dolgokról beszélni, amelyekhez kicsit sem ért), de nem volt biztos benne, hogy a méhecske jól ért-e angolul, ezért ehelyett inkább rovarszelídítésbe kezdett, és megkísérelte a nem túl nagyméretű füzetecskével kirakni a szófogadatlan állatot. Nagy igyekeztében csak utólag vette észre, hogy szinte már az egész kocsi az ő küzdelmüket figyeli. Szerencsére fogadásokat még nem kötöttek, hogy melyikük fog győzedelmeskedni, de alighanem mindkét félnek akadt szurkolótábora. Egy szűk perc küzdelem után végül is az ember győzedelmeskedett a természet felett, és a poszméh távozott. Az ablakot felhúzták, és lám, vezérigazgató asszony egy igazán kedves mosoly kíséretében egy „Grazie”-t is elengedett.

Sőt, mi több: a lábát is áthúzta a saját oldalára.