„Ezek az unalmas vén hülyék”

Shakespeare: Hamlet (Örkény István Színház, az idézetek Nádasdy Ádám fordításai)

Blogíró pár hete ott hagyta abba az írást, miszerint „vasalni vagy nem vasalni …” Akkor még olcsón poénkodott anyóson s menyén, és nem jutott eszébe, hogy már régóta megvette két pompás jegyét a legújabb Hamlet előadáshoz, ahonnan ezt a szállóigét ferdítette. Az Örkénybe ismét azt az immáron cseppet sem kicsi leánykáját cipelte magával, akinek színházi élményeiről sok-sok év óta, még papír alapon megjelent firkálmányaiban is írt. Kisasszonyka jól nevelt gyermek (vagy annak igyekszik látszani), nem húzta a képét, pedig utólag bevallotta, egészen biztos volt benne, hogy egy szomorú darabon ő bizony unatkozni fog. Nem így történt…

Hogyan élvezheti egy normálisan lázadó tizenéves a négyszáz évvel ezelőtti mondatokat? Miféle mintákat láthat a színpadon, amit maga körül is lát? Hiszen ha nem lennének ilyen figurák, akkor üres teátralitás lenne minden, pedig ebben az előadásban nyoma sincs a sötét drámai fontoskodásnak. Az előadás végig szórakoztató, úgy, ahogyan Shakespeare (gondoljuk mi…) elképzelte. Jól érezzük magunkat, miközben szinte együtt szerencsétlenkedünk a valóban folyamatosan töprengő herceggel. Egy percre sem csodálkozunk a történéseken, mert tudjuk, a focidrukker király és egy wittenbergi elitegyetemről hazatért diák ma is nehezen értene szót egymással. Hamlet el is mondja a beképzelt, félművelt Poloniusról, ki ma is megtalálható az „udvar” minden szegletében, hogy „Ennek bohózat kell vagy disznóság, különben elalszik.” Az is mindegy, melyik csatorna híradóját nézze valaki, ma is csak az igaz, hogy „A mai világban aki becsületes az egy a tízezer közül”, legfeljebb az egyik csatorna erről, a másik meg amarról állítja, hogy gazember. És a statisztikai adatok alapján az sem vitatható, hogy „Ezt a szédült-fejű ivászatot szemünkre hányja Kelet és Nyugat”, noha a bulinegyedben az angol vagy dán ifjak sem szoktak szomjan maradni. Hogy melyiküket hívják Hamletnek, melyiküket Horatiónak vagy Fortinbrasnak, nem tudjuk, éjfél után már nem is kérdezzük.

De ezek túl egyszerű áthallások és csak abban segítenek, hogy folyamatosan jól érezzük magunkat. Még az is csak felületi hasonlóság, hogy ez a tesze-tosza kiskirályfi valóban igen közel áll a reklámok még egy fogpasztát is kiválasztani képtelen mai férfiideáljához (már, ha valóban az a pasi a mai nők férfiideálja…). Ezt a Hamletet látva az ember tökéletesen megérti a Demona forgatókönyvíróját, amikor a Csipkerózsikát sikertelenül csókolgató kisherceget seggen csúszva távolították el a palotából. Hamlet tutyi-mutyisága talán ma már divatba is jött.

Ugyanakkor a foci, mint motívum, mint díszletelem már lassan unalmassá válik. A „Katonában” sem jött be, ott is zavaróvá vált. Megértjük, hogy a mi wittenbergi neveltetésű művészeinket zavarja a drukkerek nem éppen emelkedett stílusa, de a megoldás semmiképpen nem a parlagi kifigurázás. Ez egyedül a zárójelenetben hatásos, amikor az európai módra öltözött, disztingvált (és valóban norvégul beszélő) „norvégok” csodálkozva nézik azt a mészárlást, ami „Dániában” történt, ahol addigra a szurkolók helyét csontvázak váltották fel. Bagossy igen magas színvonalú rendezése és Polgár Csaba tökéletes improvizációs képessége probléma nélkül még azt is elbírja, hogy egy nagyszájú, de rendkívül szimpatikus gimnazista feljöjjön a színpadra, és hosszú időn keresztül részévé váljon az előadásnak. (A nézők is inkább csak gyanakodhatnak, hogy a srác aligha része a mindennapos műsornak, mert szegénynek szó szerint keze-lába reszketett, amikor a nagyszínpadon kellett helyt állnia.)

Szerencsére még akkor is nehéz, vagy szinte lehetetlen ellenállni a mai életünkre vonatkozó értelmezésnek, ha az unalomig lerágott stadion-hasonlattól eltekintünk. Mert az igazi fontos kérdés ma is az, amit a Király tesz fel magának, de feltehetne mai életünk számos szereplőjének is: „Kaphat-e az ember bűnbocsánatot, míg élvezi bűne gyümölcsit?” Vajon meddig tartható viselkedés, amit Polonius említ, hogy „ájtatosan, kegyes tettekkel, cukormázba vonjuk az ördögöt is.” Azt lenne fontos végre meglátni a több száz évvel ezelőtt megírt mondatokban, hogy nem elég minden vasárnap (esetleg szombaton) álszent módon ott ülni a Templom első sorában, ha valaki a hét hat napján csal, lop és hazudik.

Levél hajdani, bájos titkárnőmnek

(Komoly tudós barátaim véleményére várva, remélem, nem veszik komolyan.)

Kedves Lola!

Milyen fura is az élet! Ennyi év után éppen az Operában kell összefutni? Mennyire megváltoztál! No, nem külsőleg, alakod ma is tökéletes, modorod hibátlan, csak éppen nem értettem a panaszodat! Te és a panasz! Erre még soha nem volt példa. Ettől eltekintve a tegnap este olyan volt, mintha még csak délután léptél volna ki a nagy fehér ajtón, kissé sértődötten, de nagyon büszkén. Otthagytad buta kis cégecskémet, és elindultál az önálló, saját vállalkozói életedbe. Sőt, még az is csak tegnap volt, amikor jó pár évvel azelőtt először találkoztunk, amikor beléptél hozzánk! Mennyit dicsekedtem akkor mindenkinek: nemcsak formás feneke, de penge agya is van, és ráadásul nagyon szorgalmas!

Aztán nem sokra rá megjött Lajos, aki mellett a sok viharos pasi után hosszú időre meg tudtál állapodni. És mennyire örültünk mindahányan, amikor kicsi Lajos fiad is megszületett! Hány éves volt, kettő vagy három, amikor tőlünk leléptél? Épp csak visszajöttél szülési szabiról, és futottál tovább. Komoly, férjes asszonynak, igazi anyának addigra már kevés lett titkárnői íróasztal. No, igen, először csak tőlem futottál, aztán kicsit később, amikor Kislajos tán még tíz sem volt, öreg Lajostól is… Mennyit csúfolódtunk a hátad mögött, hogy motorra pattantál és csikorgó gumikkal otthagytad azt a szegény fiút, lakásostól, mindenestől… Új párod, Király, tényleg látványos pasi volt, de a gumifogyasztás mellette is elég gyorsan lecsökkent. Becsületedre legyen mondva ott már megállapodtál. És a saját üzlet jól beindult, első kisboltod után már nyitottad is a másodikat, Királynak pedig naponta főztél. És, hogy ne furdaljon a lelkiismereted, Kislajos életét jó kotlós módjára egyengetted suliról sulira, fociról kosárlabdára, zongoráról gitárra, és be az egyetembe. Majd, amikor Király elhagyott, még csak meg sem rendültél.

És milyen büszke voltál a fiadra, mikor bemutatta a világnak Zsókát, a csodaszép és huszonegy évesen is szűz évfolyamtársnőjét. Drukkoltunk nekik, és egyikünk sem nevetett azon, hogy vajon találhatott volna ez a királynői termetű lány akár csak egyetlen másik fiút is az egyetemen, aki annyira puhán, kedvesen bánt volna vele, mint a te tökéletes modorúvá nevelt, végtelenségig udvarias és kedves fiad? Talán éppen ezért lett ő kiválasztva… Akkor még annyira örültél a gyerek igazi szeretőjének, hogy kocsit is vettél alájuk, és hetente mentél koncertekre kettesben leendő menyeddel.

Ezt mind értettük. Ma egy asszonynak ilyennek kell lennie, így szokás. Ámbátor… miért is kötelező? De ez nem a mi dolgunk. Ma ezt a mintát adják a médiában sokszor szereplő celebek, az ötven év után ismét istenített élsportolók, és nekünk már nincs, vagy mélyen hallgat a magasan művelt arisztokráciánk. A tudás és a művészet arisztokráciája pedig csak keveseknek követendő minta: manapság senki nem szeret csóró lenni.

Te, Lola, tudod mit nem értek? Amit tegnap meséltél a menyedről.

Miért mordultál össze annyira a gyönyörű, nagyon okos, és nagyon sikeres ifjú asszonykával, amikor kiderült, hogy nem hajlandó kivasalni Kislajos gatyáit? Valójában semmi közünk hozzá, se neked, se nekem, ez az ő dolguk! Na, de te az öreg Lajosnak még az ingeit sem vasaltad soha! Emlékszem, amikor néha reggelente, még az első telefonok beindulása előtt, kávézás közben nem egyszer nevetve emlegetted, hogy milyen szakszerűen bánik velük… Elfelejtetted volna? Vagy ennyire más, ha a férjedről, és más, ha a fiadról van szó? Fiadnak több jár, mint édesapjának járt akkoriban?

Tudom, van egy szép régi mondás a szálkáról meg a gerendáról… De hát ti okos asszonyok vagytok mindketten, hogyan nem veszitek észre: mennyire egyforma a büszkeségetek? Vagy éppen az a baj?

És vajon milyenek lesztek a kisunokához, ha fiúnak születik?

Vasalni vagy nem vasalni, ez itt a kérdés?

És mikor kezdődik a diáklázadás? (repriz)

Tegnap volt.

Ennek kapcsán egy másik film is eszünkbe juthat, az Eper és vér, 1970-ből. Furcsa módon az akkori kormány szinte azonnal behozta, mert (ostoba módon) azt gondolta, hogy ez egy sima Amerika ellenes film. Vagy legalábbis aki behozatta, annak sikerült ezt elhitetnie az ostoba pártvezetőkkel…

Ebben volt az a dal, ami John Lennon dalaként lett közismert, de a filmben sokkal, de sokkal keményebben hangzott.  (A neten megtalálható a filmrészlet is, de az önmagában annyira brutális, hogy ki-ki csak saját felelősségre nézze!)

Tegnap pedig eddig jutottunk:

(Fotó: Huszti István/Index. 2014.) 

Ja:  a dal címe azért fontos: "Give peace a chance!"

Please, please, please!
 

Beteg a barátnőm

Nagyon beteg.

Ezért blogíró szomorú, nagyon szomorú, mégis egy vidám kis vers jut az eszébe.

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört szegény szivének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Lángol vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém: csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat!

(Heltai Jenő: Vallomás)

Heltaival a fentiekben foglaltakra nézve teljesen egyetértünk ugyan, mégis, a „kivétel erősíti a szabályt” alapon állíthatjuk, hogy igenis nem teljesen kizárt barátság férfi és nő között. Bár ennek a maholnap sírig tartó barátságnak volt egy nagyon egyszerű alapja.

Blogíró és barátnője valaha veszettül szerelmesek voltak egymásba. Blogírónak sok-sok évvel ezelőtt számtalanszor adatott meg, hogy megoldhatta barátnője ruháját. Nem is nagyon kellett azt megoldani, valahogy megoldódott az magától.

Nem ő volt az első nő blogíró életében, nem is az utolsó, mégis nagyon fontos volt. Valami, ami tökéletes. Valami, ami teljes, ami maga a rend, a harmónia. Szép, lángoló, „beteljesült” szerelem volt, még nagyon rövid ideig sem tartott. Miért mentek mégis szét, miért nem egymással házasodtak össze? Ma már nem fontos. Lehetett volna egy tökéletes házasság? Ki tudja? Hogy egyiküknek sem sikerült még egyszer hasonló nagy szerelemre akadni? Rossz slágerszöveg. De talán ezért tudtak megmaradni barátnak. Mindent tudtak egymásról, egymás minden porcikáját ismerték. Tudták, emlékeztek: ők maguk döntöttek a szakításról (persze, némi külső hatásra…). De soha egy percig nem volt köztük harag. Ennyi talán elég egy barátsághoz.

Beteg a barátnőm, nagyon beteg.

Elrendezte minden dolgát, ügyeit úgy vezeti, hogy másnap esetleg már nem tud bemenni az irodába, nem tud reggelit adni a lányának.

Mint aki nagykabátban ül az előszobában és várja a taxit, amely bármely percben itt lehet már.

Beteg a barátnőm, nagyon beteg.