És mikor kezdődik a diáklázadás? (repriz)

Tegnap volt.

Ennek kapcsán egy másik film is eszünkbe juthat, az Eper és vér, 1970-ből. Furcsa módon az akkori kormány szinte azonnal behozta, mert (ostoba módon) azt gondolta, hogy ez egy sima Amerika ellenes film. Vagy legalábbis aki behozatta, annak sikerült ezt elhitetnie az ostoba pártvezetőkkel…

Ebben volt az a dal, ami John Lennon dalaként lett közismert, de a filmben sokkal, de sokkal keményebben hangzott.  (A neten megtalálható a filmrészlet is, de az önmagában annyira brutális, hogy ki-ki csak saját felelősségre nézze!)

Tegnap pedig eddig jutottunk:

(Fotó: Huszti István/Index. 2014.) 

Ja:  a dal címe azért fontos: "Give peace a chance!"

Please, please, please!
 

Beteg a barátnőm

Nagyon beteg.

Ezért blogíró szomorú, nagyon szomorú, mégis egy vidám kis vers jut az eszébe.

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört szegény szivének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Lángol vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém: csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat!

(Heltai Jenő: Vallomás)

Heltaival a fentiekben foglaltakra nézve teljesen egyetértünk ugyan, mégis, a „kivétel erősíti a szabályt” alapon állíthatjuk, hogy igenis nem teljesen kizárt barátság férfi és nő között. Bár ennek a maholnap sírig tartó barátságnak volt egy nagyon egyszerű alapja.

Blogíró és barátnője valaha veszettül szerelmesek voltak egymásba. Blogírónak sok-sok évvel ezelőtt számtalanszor adatott meg, hogy megoldhatta barátnője ruháját. Nem is nagyon kellett azt megoldani, valahogy megoldódott az magától.

Nem ő volt az első nő blogíró életében, nem is az utolsó, mégis nagyon fontos volt. Valami, ami tökéletes. Valami, ami teljes, ami maga a rend, a harmónia. Szép, lángoló, „beteljesült” szerelem volt, még nagyon rövid ideig sem tartott. Miért mentek mégis szét, miért nem egymással házasodtak össze? Ma már nem fontos. Lehetett volna egy tökéletes házasság? Ki tudja? Hogy egyiküknek sem sikerült még egyszer hasonló nagy szerelemre akadni? Rossz slágerszöveg. De talán ezért tudtak megmaradni barátnak. Mindent tudtak egymásról, egymás minden porcikáját ismerték. Tudták, emlékeztek: ők maguk döntöttek a szakításról (persze, némi külső hatásra…). De soha egy percig nem volt köztük harag. Ennyi talán elég egy barátsághoz.

Beteg a barátnőm, nagyon beteg.

Elrendezte minden dolgát, ügyeit úgy vezeti, hogy másnap esetleg már nem tud bemenni az irodába, nem tud reggelit adni a lányának.

Mint aki nagykabátban ül az előszobában és várja a taxit, amely bármely percben itt lehet már.

Beteg a barátnőm, nagyon beteg.

Mielőtt elfeledjük!

Faludy György: „Villon balladái” és „Jegyzetek a kor margójára” (Digitális Irodalmi Akadémia)

Nem olyan régen a Hair-t néztük meg, és ennek kapcsán merengtünk a 60-as évek végének, a 70-es évek legelejének szépségéről. Lehet, persze, hogy csak a nyáladzó öregek emlékeznek vissza boldogan saját mozgalmasnak álmodott ifjúságukra, és a mai komoly konformista ifjúság számára az az idő maga volt Szodoma, az erkölcsi fertő. Nem is lehet véletlen, hogy a komoly fiatalok közül igen sokan egyáltalán nem is hajlandóak ilyen hiábavalóságokra, mint színházba járás, idejüket fecsérelni. Blogíró fiatal ismerősei között van néhány annyira tökéletesen jól nevelt, hogy velük beszélgetve csak annak lehet örülni: talán még nem voltak tudatuknál saját fogantatásuk pillanatában, mert alighanem frissen osztódó sejtként is rendreutasították volna szüleiket, hogy ilyet még éjjel sem illik csinálni…

Az ő bosszantásukra ma egy nagy magyar nonkonformistára gondolunk. Faludy György már nagyon öreg, 27 éves volt amikor elkészítette a híres-hírhedt Villon átköltését. Amiért is a komoly költők azonnal támadják, Devecseri, Szabó Lőrinc, Vas István soha nem fogadják el munkáját. Mondják, ezeknek a verseknek semmi közük Villonhoz. Lehet. De mi ne döntsük el, hogy helyes vagy helytelen dolog ilyen nagyon újraírni valakinek a verseit. Ezek néhol valóban csak stílusukban hasonlítanak az eredetire, de mégis van, ahol a legszigorúbb fordítási elvárásoknak is megfelelnek. Nézzük például a következő híres sorokat: „Mais ou sont les neiges d'antan!”, amit magyarul nehéz lenne a legkonformistábbnak is jobban fordítani, mint, hogy „De hova lett a tavalyi hó?” (blogíró nagyon keveset, de olvas franciául). De az is igaz, hogy ezek a sorok valóban sehol nincsenek Villonnál:

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár

s ha a parkban csiklandó nevetése

 mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt - mint a tavalyi hó.

(Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról, Faludy György átköltésében)

Lehet, hogy pontosan ilyet nem írt az öreg Francois. De írhatott volna. És aki ezt írta, az ennél a nyolc sornál jobban nem foglalhatta volna össze a párkapcsolatra vonatkozó hasznos javaslatokat. (Platónról legközelebb még Heltai egyik verse kapcsán is elmélkedünk.) Mert Villon „kicsit sem” volt konformista. 30 éves lehetett, amikor a Testamentumot írja, és csak, hogy időben el tudjuk helyezni, ez nem sokkal Mátyás királyunk trónra lépése után történt. Villon akkor született, amikor Szent Johannát, Jeanne d’Arc-ot 1431-ben megégették, formailag azért, mert nő létére nadrágot mert viselni. Villon nagyjából egyidős volt Janus Pannoniusszal, de Villon már franciául ír, Janus Pannonius még latinul. Az első magyarul is író költők nálunk jó száz évvel később születek.

Lehet, hogy Villon a mai jól szabott világunkban nem lehet divatban. Lehet, hogy Faludy átköltései is elfogadhatatlanok, hiszen amikor ezek íródtak még a rendkívüli módon szexista apacs tánc volt divatban, és  akkor még Chaplin csavargóján kívül senki nem akarta megszabadítani aljas kizsákmányolójától a szenvedő rosszlányt. Hogy miért imádta az a nő az erőszakos legényt? Ma már senki nem merné megmondani. Akkor dúlt a (valóságban soha nem létezett, teljesen hamis) kurvaromantika, sorban készültek az értéktelen gengszterfilmek. Ezek valóban nem érnek semmit. De Faludy prózája biztosan mindig érdekes lesz, és a „Jegyzetek a kor margójára” hihetetlenül izgalmas olvasmány. Tessék elolvasni!

És azért Villon verseit, Faludy prózáját olvasva egy dolgot biztosan megértünk. Bizony nagyon is hihető, hogy a férfi, akár konformista, akár nonkonformista, akár szűz, akár túllép Platón elvein és szereti megölelni kedvesét, akár gyámoltalan, akár szereti elkápráztatni rátermettségével, okosságával imádottját (imádottjait…), egy reggel szinte mind arra ébred, hogy egyedül fekszik az ágyban. De Faludy ezt is ismeri:

Mindent, amit magamról s a világról

tudtam, néki, csak néki mondtam el,

felszedtem volna lábnyomát a sárból,

s a holdat néki loptam volna el:

s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,

mért nem szeret és mért nem szeretett?

S akkor felült a pamlagon fehéren,

s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.

(A testamentum)

Faludy 81 éves volt amikor az első magyar kitüntetését átvehette. És amennyire tudjuk, egy nála több, mint hatvan évvel fiatalabb nőre kellett találjon, aki nem unta meg az eszét. Amíg csak élt.