Egy gonosz főnök naplója – 4.: És néha tényleg jó neki!

 

Mint azt az előző részekben olvashattuk, a takarékosságot komolyan kellett venni. Viszont vannak költségek, amiket komoly szabályzatok írnak elő, ilyen például, hogy a vezetőknek jár taxi a repülőtérről a szállodába és vissza (ha több napra mennek, és nem a reptér melletti hotelben szállnak meg). Ezen kívül járjanak gyalog, metróval, lovon vagy ahogy akarnak, azt fizessék is ki maguk, de ez a két taxiút jár. De történt egyszer, hogy a jól felkészült pénzügyi igazgató kapott egy nagyon kedvező ajánlatot az egyik autókölcsönző cégtől, hogy három-öt napra egészen kedvezményesen tud közepes kategóriájú „kisfőnöki” kocsikat biztosítani. Nosza több sem kellett neki, finoman felajánlotta, hogy a gonosz főnök, ha az éves nagybeszámolóra több napra megy ki, akkor ne taxizzon, hanem ő lesz olyan gavallér és intéz neki bérautót. Végül is azért egy autó, ami folyamatosan rendelkezésre áll, nem olyan kellemetlen. Csak egy dolgot felejtett el a gonosz pénzügyi főnök említeni: ezeket Párizsban kell vezetni! Párizsban autózni eleve „érdekes”, de a legizgalmasabb a Diadalív körüli körforgalom, ahol semmiféle tábla vagy lámpa nincsen, egyetlen szabály érvényes: a jobbkézszabály. Mehetnek az autók hatan, nyolcan egymás mellett, torkollhat tizenkét sugárút az Étoile térbe, ömölhetnek mindegyikből két-három sávban befelé az autók, egyetlen dologra kell figyelni: ki jött jobbról?

Ennek azért van egy varázsa.

A gonosz főnök egyébként annyira gonosz volt, hogy amikor egy-egy vevőt el kellett kísérni Párizsba, a központba, egy-egy bemutatóra, reprezentációs kirándulásra, akkor szinte mindig valamelyik kolléga volt annyira nagyon szerencsétlen, hogy három-négy napot kinn kellett töltenie velük. Neki mindig akadt valami fontosabb dolga, neki maradnia kellett itthon. De egyszer sikerült egy meglehetősen fontos üzletet nyélbe ütni a talán legnagyobb hazai társasággal, és sikerül a csúcsvezetőit rábírni, hogy ugorjanak ki Párizsba, a cég kinti vezetőségével megismerkedni. Nem volt idő hosszú vendégeskedésre, utazással együtt három nap volt az egész (és ők nem is a hajnali géppel indultak), de azért a második este még belefért egy igazi francia vacsora. Nem olyan, amit a cég dolgozói szoktak kapni, hanem ezt Párizs egyik igazi nevezetességén, egy étterem-hajón lehetett elkölteni. Ilyen hajó sok úszkál esténként a Szajnán, sokféle szolgáltatással, a pár eurós ártól a meglehetősen drágáig. Ez esetben nyilván a legelegánsabbra vett jegyet a központ protokollosa.

(ez a reklám helye, sajnos nem fizetett)

A vacsora hét fogásos volt és igazán kiváló. A vendégek kaptak igazi francia pezsgőt, igazi francia vörösbort, majd a desszert alatt megjelent egy cigányzenekar. (A desszert egyébként igazi francia „különlegesség”: madártej volt, tökéletesen gömb alakúra formált habbal. Jól lehetett poénkodni, hogy ez aztán mekkora különlegesség. Otthon a gyerekek kedvence. Ezzel meg is volt téma egy időre: kinek hány gyerek van, és azok milyen nagyon tehetségesek.) A prímás egy picurka hölgy volt, aki úgy, ahogy ez itthon is, ott is szokás, elkezdett az asztalok között cirkálni. Alighanem kaphatott egy ülésrendet, mert pontosan tudta, hogy hol kell amerikai musical részleteket játszani, és hol a Kalinkát. Mert persze gazdag oroszok akkor is voltak Párizsban, nem is kevesen. Már így is elég kellemesen alakult az este, főleg, hogy a francia vendéglátók udvariasságból (vagy merő lustaságból) nem kísérték el a csapatot, így lehetett magyarul beszélgetni, nem kellett folyamatosan nyelvleckézni, ami az egész napos merev protokolláris udvariaskodás után igencsak kényelmes volt. A vendégek csak akkor döbbentek meg, és estek ki a karótnyelt szerepükből, amikor a prímás hölgy megállt az asztaluknál, és Liszt Magyar rapszódiájának a nagyon ismert második részét kezdte játszani. Ez önmagában is izgalmas, hiszen a darab még zongorán is komoly tehetséget kíván, de hegedűn egészen fenomenális.

Ez azért nem kellemetlen: Párizs éjjel, Eiffel torony, Notre-Dame teljes kivilágítással, finom ételek, francia pezsgő, francia borok és a Magyar rapszódia. Azért ennek volt egy kis romantikája. A nagyon komoly, nagyon nagy vállalat nagyon komoly vezérigazgatójának könny szökött a szemébe.

Ist’biz!

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 3.: Milyen jó neked!

 A gonosz főnököket nem csak utálják, sokszor irigylik is, mert ők annyit járják a világot. Lehet folyamatosan, általában havonta, de néha hetente ide-oda repülni, utazni, világot látni. Utazni pedig szinte mindenki szeret. (Erről is írtunk már, kicsit régebben.)

Az már korábban kiderült, hogy a cég, ahol a gonosz főnök dolgozott, francia tulajdonban volt. A központ tehát nyilvánvalóan Párizsban. És oda nyilvánvalóan sokat kellett utazni. „Milyen jó a főnöknek! Mehet megint Párizsba!”

Párizs valóban gyönyörű, Párizs valóban a fény városa. Tehát Párizsba menni jó dolog. Főleg akkor, ha az ember egyetlen napra kell kimenjen, a negyedévente (vagy ha gáz van, akkor havonta) szokásos beszámolásra. Ilyenkor indulás a 7:05-ös járattal, ami nem sokkal kilenc után már ott is van. Igaz, ehhez legkésőbb hatra kinn kell lenni a reptéren. (A „business” utasnak, ha nincs feladott poggyásza, akkor elég ennyivel előbb megérkezni. Feladott poggyász nélkül utazni viszont azt jelenti, hogy a „jelmez”, az öltöny, a fehér ing, a fekete cipő az utason kell legyen, a kicsi táskába a notebook és a beszámoláshoz szükséges papírok mellé már csak a vésztartalékokat tartalmazó neszesszer, egy váltás ing, és egy tartalék gatya fér be. A lányokon mindehhez még tűsarok is kötelező. Abban igazán jópofa futni a reptéren, amikor felhangzik a „Last call for Ms. XY, please boarding immediate!”) Amint a gép landolt, a lehető leggyorsabban rohanni kell a közvetlenül a reptér mellett lévő „nagyon elegáns” négycsillagos szállodába, mert logikus módon annak egyik nagy termében tartják az ilyen beszámolókat. Logikus, hiszen a kollégák többsége hasonlóképpen a világ valamely távoli tájáról „zuhan be”, szerencsére csak képletesen ugyanarra a reptérre.

Itt aztán meg kell találni a sok egyforma terem közül az adott gonosz főnöknek megfelelőt. Vigyázni kell, mert a szomszéd ugyanolyan teremben ugyanolyan sötét öltönyös, kiskosztümös gonosz férfiak és nők, legtöbbször ugyanolyan jó minőségű számítógéppel ugyanolyan beszámolót tartanak, csak a hajtókán egy másik cég picike jelvényével. Akár helyet cserélhetnének, lehet, nem is venné senki észre. A mondatok szinte azonosak: „Miért nem teljesítetted a tervet?”, „Miért nem adták el többet?”, „Miért panaszkodnak rád az ügyfelek?”, „Miért…”, „Miért…”, „Miért…”. „Mikorra fogod teljesíteni a tervet?”, „Mikorra fogsz többet eladni?”, „Mikorra nem lesz több ügyfél-panasz?”, „Mikorra…”, „Mikorra…”, „Mikorra…”.

Az ilyen beszámolók szinte minden esetben délelőtt 10-től este hatig tartanak. A szállodákban szinte mindenhol egyforma, nagyon elegánsnak látszó, de borzasztó kényelmetlen székek vannak. Ezeknek a székeknek egyetlen fontos jellemzőjük, hogy egymásra lehessen tenni őket, és kis helyen lehessen raktározni. (Az, hogy ülni is lehessen rajtuk, nem igazán fontos, hiszen nem a személyzet ül rajtuk.) Az ilyen tárgyalókban szinte mindegyikben azonos a „bekészítés”: a végtelen mennyiségű kávé, tejjel, tejporral (erről már írtunk, sőt manapság már növényi izével is). Azonosak a mindig jól kinéző, fűrészpor ízű teasütemények, és az ebédre behozott, mindig, mindenhol azonos szendvicsek is. „Milyen jó a főnöknek, ott lazacos szendvics is van mindig!” (Tényleg mindig van.)

Este hattól tízig aztán van még egy „díszvacsora”, természetesen ugyanabban a szállodában. A vacsora alatt „kötetlen” csevegés keretében a nagyon nagy és még gonoszabb főnökök immáron kötetlenül tolják le a kisebb gonosz főnököket, csak már nem a cégnél kötelező „nappali” közös nyelven (szinte mindenhol angolul), hanem „privát” nyelven, adott esetben franciául (német cég esetén németül, japán vagy koreai cég esetén japánul vagy koreaiul, és az már tényleg izgalmas.) Valójában mindegy is, hogy miért kell letolni valakit, valami ok mindig akad (és valóban!).

Este tízkor aztán minden gonosz főnök összeszedi magát, átrohan az utolsó „shutle bus”-szal a reptérre, hogy elérje az éjféli gépet. Érdekes módon éjfél környékén még Európa összes nagy (és kis) városába indul egy-egy utolsó járat, a business osztályon tele öltönyös és kiskosztümös nagyon fáradt utasokkal, a turista osztályon meg vékonypénzű egyetemista diákokkal. A gép kettő, fél három felé landol, és a gonosz főnök hajnali négyre már talán ágyban is van. Felesége (ha még van neki) természetesen felébred, és szimatolni kezd, hogy vajon kivel és hányszor csalta meg aznap.

De jó neki!

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 2.: Miért szeretünk multiknál dolgozni?

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy nemzetköziek. Rengeteget lehet tanulni, hiszen egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem, előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. Sok idegen kultúrát meg lehet ismerni, az ember ki tud szabadulni kicsit a saját környezete megszokott, kényelmes világából.

A nemzetközi cégekben az az elviselhetetlen, hogy nemzetköziek. Egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. És hát igen: nem minden esetben örömmel.

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a legtöbb esetben un. mátrix szervezetben épülnek fel, vagyis az embernek van egy (vagy több) főnöke a saját országában, és van legalább egy, de inkább sok-sok főnöke szerte a világban. Ez általában úgy működik, hogy a közvetlen irányítást „otthon” kapja, de a szakmai okosságokat a világ valamely táján kialakított szakértő gárda biztosítja, és persze nekik is joguk van mindenféle utasításokat adni. Így aztán rengeteg lehetőség adódik, hogy összerúghassuk a port egy tőlünk sok ezer kilométerre ülő kollégával, aki onnan egészen nyilvánvalóan sokkal jobban tudja, mit is kell nekünk itt csinálni. És ha már kialakult egy jó viszony, akkor sok érdekes dolog is megtörténhet.

Történt egyszer, hogy a magyar gonosz főnöknek valami buta hiúsági kérdésen sikerült összevesznie az egyik külföldi gonosz főnökkel. Ez még akkoriban történt, amikor a magyar gonosz főnök életében először lépett ki a beosztotti, szakértői, kisfőnöki szerepekből, és éppen csak kezdte megismerni a magasabb vezetői beosztással járó örömöket. Talán még elég gonosz sem volt, hiszen azt is tanulni kell. Ez az amerikai gonosz kisfőnök, akivel természetesen még életükben soha nem látták egymást, sőt, még telefonon sem beszéltek soha, csak a levelezésekből ismerték egymást, valami rendkívül okos feladatot küldött el a hazai gonosz számára itteni idő szerint pénteken késő délután, bőven a munkaidő lejárta után. Nem véletlenül akkor, hiszen addigra ő már gyakorlott gonosz volt. Amerika messze van, és ha ismerjük a térképet, akkor tudhatjuk, hogy ott olyankor kezdődik a péntek reggeli munkaidő (főleg a távolabbi, nyugati parton). És mivel a rendkívül fontos parancs nem lett végrehajtva azonnal, sőt, valójában a levelet sem olvasta el még hétfőn reggel hatkor sem senki, az amerikai gonosz kisfőnök nem volt rest hétfő reggelre (tehát neki vasárnap éjjel!) egy levelet küldeni a legfőbb magyar igazgatónak, hogy a magyar gonosz főnök „már harmadik napja nem is válaszol a levélre, amiben a feladatot kapta.”

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a fúrás is nemzetközi. (Szerencsére a helyi nagyfőnök régi motoros volt a szakmában, és így semmi hatása nem lett a fúrásnak. De erről majd később.)

A gonosz főnököt már bőven igazgató úrnak szólították, amikor már nem ő, hanem az egyik munkatársa lett egy történet áldozata. Egy belga szakmai vezetőnek valamiért nagyon nem tetszettek az adott munkatárs eredményei, és elkezdte bombázni a budapesti vezetést, hogy rúgják ki. Egy jó darabig ellen lehetett állni egy ilyen kérésnek, de sajnos a cég francia volt, és a Párizsban ülő magasabb vezetőket könnyebb elérni Belgiumból, mint Budapestről, így a magyarok megkapták Párizsból a végleges döntést: a kollégát el kell távolítani. Annyit lehetett elérni, hogy a végkielégítés mértékében elég komoly játékteret kaptak, és mivel arrafelé a fizetések nem voltak alacsonyak, ez elég szép summát tehetett ki. A munkatársat meg rá lehetett beszélni egy kis szerepjátékra.

A nagy eseményre természetesen a belga kolléga is megérkezett, biztos akart lenni abban, hogy a kirúgás tényleg megtörténik (és legalább életében egyszer találkozhatott az áldozatával). Az egész itthoni vezetőség összebeszélt, és megegyeztek a kolléganővel, hogy egy komoly végkielégítés biztos, de ha kicsit hajlandó küzdeni, akkor feljebb is lehet majd menni. Össze is hívtak egy „bizottságot”, aminek elnöke természetesen a mindent is tudó belga úr volt. Hogy a habverés még nagyobb legyen, a „bizottságba” egy nő tagot is delegáltak, „nehogy valami incidens érje a szegény munkatársat” (ez még a „#metoo” kampány előtt volt, de azért az ilyesmire már bőven adtak a komolyabb cégek). El is készült a hosszú asztal, aminek az egyik oldalán ültek vagy öten. Az igazgató, a közvetlen főnök, a belga, a nő munkatárs és a titkárnő, mert valójában csak neki volt érdemi dolga: jegyzőkönyvet kellett vezetni. Mint a régi „Légy jó mindhalálig” filmben az iskolai igazgatóság. („HR szakértő” alkalmazása akkor még nem mindenhol volt divat, itt sem.)

Egy darabig elég jól ment a műsor, de a kolléganő, aki egy rendkívül jókedélyű, egészséges hölgy volt, egy idő után már nem bírta, és ahelyett hogy krokodilkönnyeket préselt volna ki a szeméből, egyre feltűnőbben kezdett röhögni (sajnos nem lehet finomabban kifejezni azt a tevékenységet, ami ott történt). Eleinte magában, de amikor a kezébe adták a felmondás tervezetét a három havi végkielégítéssel (amit még fel lehetett volna zokogni hatra) fülig szaladt a szája, és csak annyit kérdezett: „hol kell ezt aláírni?”

Mert annyi esze vagy gyakorlata nem volt a belga kollégának, hogy a felmondásba beleírassa a „konkurenciánál történő elhelyezkedés tiltására” vonatkozó bekezdést, így azt persze nem is tették bele. Mivel pedig a kolléganő már jó előre értesült a várható felmondásáról, mire erre a színjátékra sor került, meg is volt a munkaszerződése egy másik, hasonló céggel már a következő hónap elsejétől. A nemzetközi cégekben az a jó, hogy akinek van hozzá kedve és gyakorlata, annak irgalmatlanul jól lehet keresni.

A nemzetközi cégekben az is a jó, hogy számtalan kultúra találkozik. Például számtalan valós vagy kitalált történetből ismert, hogy Dél-Európában egészen másképpen telik az idő, mint pl. Németországban. És ha történetesen a nemzetközi cég egyik gyára éppen egy dél-európai országban van (a nevét ne írjuk ki, hiszen ez is csak egy kitalált történet, ilyesmi a valóságban meg nem történhet), akkor komoly vita tárgya lehet, hogy vajon hány nap a hat hét? Északabbra rá szokták vágni, hogy hatszor hét az 42, tehát a hat hét az 42 nap. De ez súlyos tévedés. A gyár adott esetben olyan terméket készített, amelyre szerencséjére óriási volt a kereslet. A gonosz főnök egyik munkatársának is sikerült belőle eladni egy szép nagy tételt, örült is mindenki, nagyon. Május eleje volt, a fák némelyike még virágzott, és mindenki reménykedett (az ügyfél különösen), hogy a nyári szabadságolások megkezdése előtt üzembe lehet a cuccot helyezni, és a kereskedőknek pedig már az első félévi bónuszokba bele fog számítani ez a nem kis üzlet.

El is küldték gyorsan a megrendelőt a gyárnak, ahonnan szintén gyorsan meg is érkezett a visszaigazolás szeptember közepére. Nem igazán értették a dolgot, ezért először alacsonyabb szinten indult egy kis telefonálgatás. De kiderült, hogy a gyár ezt komolyan gondolja. A gonosz főnök francia nagyfőnöke jól ismerte a gyár mediterrán igazgatóját is, ezért mosolyogva megengedte, hogy akkor ezt a problémát a gonosz kisfőnök most maga intézze el. Hadd ismerje meg a nemzetközi élet szépségeit. Ő meg, hiszen ő is főnök volt, ráadásul ugye, eggyel már nagyobb, amilyen gonosz volt, csak figyelt. El is kezdődött a levelezés, ahol a jól felkészült déliek tételesen kimutatták, hogy mi mindenre kell figyelemmel lenni a hat hét számításánál. Volt abban minden: szabadságolások, nemzeti ünnepek, hőség miatti szünetek, még a feltételezett váratlan szülési szabadságok is szerepeltek a listán (mondjuk, ha valaki júniusban, júliusban szülni tervez, annak májusban ez már nem lehet igazán nagy meglepetés, de ilyen apróság arrafelé nem számított). Az senki nem zavart (ott), hogy a gyár szerződésében hat hét maximális szállítási határidő szerepel, minden egyéb megjegyzés nélkül. Ez lett aztán egyik alkalom (egy másikról majd később még lesz szó), amikor a gonosz főnök annyira gonosz volt, hogy üvölteni kezdett a telefonba. Kicsit összeszaladt a ház, mert a gonosz főnök jó magyar akcentussal terhelt angolja (a „hungish”) üvöltve még érdekesebb volt, de ez sem okozott problémát, mert a vonal túloldalán sem tanulták a nyelveket sokkal lelkesebben (csak másik rossz kiejtéssel). A munkatársak jöttek is hallgatni a műsort, és nagyon jól szórakoztak. Végül talán csak Szent Erzsébet átkaival nem fenyegették egymást, (merthogy mindkét országnak volt egy-egy saját Szent Erzsébete), de azért nagy nehezen kicsivel több, mint egy órai folyamatos hadakozás után sikerült megállapodni: a hat hét 46 napos lett. De azért a nemzetközi cégnél vannak pozitívumok is: a 47. napon Ferihegyen landolt egy cargo gép, a hasában a teljes megrendelt tétellel. A jó magas bónusz meg lett mentve.

De azért ha jó a csapat, akkor ez a sok történet mind szórakoztató. Ha jó a csapat, akkor minden meg lehet oldani. Azt már mondtuk, hogy a gonosz főnök csapata, a munkatársak igen jók voltak. De neki is volt egy főnöke, mert akkoriban még a franciák esetében szinte teljesen kizárt volt, hogy egy francia tulajdonban lévő cégnek ne francia állampolgár legyen a csúcsvezetője (később már az is elő-elő fordult). A nagyfőnök gyakorlatilag nyugdíj előtti utolsó három évben került (másodszor) Magyarországra. Hogy jutalomból vagy büntetésből ez nem derült ki, de jutalom lett belőle, mert olyan sikeresen működtek, hogy ő is igencsak szép prémiumokat kapott, ami persze a nyugdíját is megdobta, nem is kicsit. A sikeres működésnek pedig egy nagyon egyszerű képlete volt, amit a gonosz nagyfőnök már az első napon közölt a gonosz beosztottjával: „Én hazudok franciául, te hazudsz magyarul, de egymásnak nem hazudunk!” Ez azt jelentette, hogy gonosz (kis) főnöknek meg volt engedve minden csibészség, amit a jogszabályok megengedtek, és ezeket a legalább annyira gonosz (nagy)főnök fedezte Párizs felé, de egymást mindenről tájékoztatni kellett. Így aztán pontosan tudták, hogy melyik utasítást, letolást, itteni vagy ottani balhét, cirkuszt kell komolyan venni, és melyiket lehet elengedni a fülük mellett.

Ennyi, ilyen egyszerű. Ilyenkor jó egy nemzetközi cégnél dolgozni.

(Képek forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 1.: Miért fognak sokáig emlékezni ránk?

Minden főnök gonosz. Kivétel nélkül.

Egy főnök mindig gonosz. Éjjel-nappal.

Vagyis minden főnök mindig gonosz. Ez alapvetés.

Gonosz, hiszen ha jó főnök, akkor sikereket akar elérni, és ehhez a sikerhez a kollégái segítségére van szükség. Tehát hajtja őket irgalmatlanul, bár ha (nagyritkán) a kollégáknak szerencséjük van, akkor ebből a sikerből ők is részesülnek (valamennyire). És ha a főnöknek van szerencséje, akkor olyan kollégákat kap a készletből, akikkel jól lehet együtt dolgozni, és viszonylag gyorsan lehet sikereket elérni. Ez is előfordul (néha).

Blogírónak valamikor nagyon régen ilyen, nagyon jó kollégái voltak. Jól lehetett velük haladni, és egy meglehetősen veszteséges vállalkozásból három év alatt egy meglehetősen sikeres, igencsak nyereséges vállalkozást sikerült faragniuk. És ez tényleg a kollégák érdeme volt, hiszen a munka javát nekik kellett elvégezni. (Hogy mennyire ügyesek és rátermettek voltak a kollégák, semmi nem bizonyítja jobban, hogy ma, csaknem harminc év után a többség már különféle vállalkozások első számú vezetője, és egyik cég sem kisebb forgalmú, mint 3-400 millió forint, de van köztük sok milliárd forint forgalmú is.)

De a főnök, jelen esetben blogíró akkoriban tényleg elég gonosz volt. Nézzük először a legnagyobb gonoszságot.

Nincs annál nagyobb gonoszság, mint péntek délután dolgoztatni a munkatársakat. Ráadásul a nemzetközi cégeknél a péntek amúgy is a belső adminisztráció napja, nem is kötelező „jelmezben”, vagyis az üzleti életben megfelelő öltözékben megjelenni („casual Friday”). És amennyi belső adminisztráció egy nagy nemzetközi cégnél van..., nos, arra rá is megy az egész nap.

De az ügyfelek jó része pénteken ebéd után eltűnik, a közigazgatásban a hivatalos munkaidő is véget ér kettőkor, így olyankor lehet egy kicsit lazítani. Lehetne, ha a főnök nem lenne ennyire gonosz, és nem tenné a legfontosabb értekezletet éppen péntek délutánra. Bezzeg máshol az ilyen értekezleteket mindig hétfő reggel tartják! Ott délig még nyugodtan lehet pihenni, elrévedezni a hétvégi szép emlékeken, főleg, amíg a többiek beszélnek. De nem, itt ez az értekezlet (a híres-hírhedt „sales meeting”) pont mindig péntek délután kettőkor kezdődött. Még az ebédet sem sikerült teljesen megemészteni, máris be kellett ülni a nagytárgyalóba, és részletesen beszámolni arról, hogy mi történt a héten, és kitalálni valamit, hogy mit is fognak elérni a következő héten. Ráadásul amilyen gonosz ez a főnök, ezeket az ígéreteket felírta, és nem felejtette el megkérdezni, hogy miért is nem teljesültek. Mert persze, hogy nem teljesültek. Hogyan is teljesülhettek volna, ha ezeknek az ígéreteknek soha, semmi alapja nem volt?

De azért a péntek délutáni értekezésnek egy óriási előnye mégis volt: nem lehetett sokáig húzni. Mindenki, de tényleg mindenki, főleg a főnök, akinek három gyereke volt otthon, igyekezni akart hazafelé. Így aztán az igazán fontos döntéseket (ld. Parkinson törvénye, „biciklitároló”, avagy „law oftriviality”) igen gyorsan sikerült meghozni. Szegény titkárnő (nem, akkor még nem „asszisztens” volt, és őt sem zavarta, hogy titkárnőnek szólítják) egyszer halálosan meg is sértődött, amikor arról kért vezetői döntést, hogy az ahhoz a nem kis hajtáshoz nagyon is szükséges és mindenki számára folyamatosan elérhető kávéhoz tej legyen vagy tejpor, mert van, aki ezt szereti és van, aki a másikat, de mind a kettőt nem szeretné készleten tartani. Hogy-hogy nem, amikor pénteken délután negyed hatkor ebben a kérdésben kellett a testületnek döntést hozni, az erre fordított idő a két percet sem haladta meg.

Mondtuk, hogy a főnök igen gonosz volt.

(Kép forrása: pixabay.com)

Az osztrák polgár nem létező félelmeiről

Előre közlöm: demagógia következik. De manapság egy kis demagógiért nem nagyon kell a szomszédba menni. Akkor hát: rajta!

Nem is olyan nagyon régen már egyszer írtunk egy történetet a polgári gondolkodásról. Akkor egy bajor polgárgondolatait élvezhettük, most legyen egy másik: szintén német nyelvterületről, Ausztriából. Egészen konkrétan Stájerországból, mert persze ott minden régió nagyon is különbözik (gondolják ők).

Mint az immáron közismert, blogíró jópár évet dolgozott sógoréknál. A bécsi egerészés élményei már megtalálhatók itt, de most egy grazi, pontosabban egy, a Graz felé tartó autópályáról származó élmény következik. Bécsbe blogíró amikor csak tehette vonattal járt, de Grazba ez akkor még nem működött. Az alig 350 km-es út vonattal ma is 5-6 óra, de akkor még legalább 7 óra volt, és közvetlen kocsi csak naponta egy járt, a szombathelyi átszállás pedig igencsak bizonytalan volt. Ugyan autópálya még csak az osztrák oldalon volt, de ha az ember nem rohant, kocsival akkor is 4 óra alatt megvolt az út. Blogírónak akkor már egy meglehetősen kényelmes autója volt, ami száguldozásra ugyan teljesen alkalmatlan volt, de bárhonnan bárhova nagy biztonsággal elvitte az utasait. Később majd annak is lesz jelentősége, hogy a hatalmas dögöt a hátsó kerekek tolták előre.

Az ember elment előbb Székesfehérvár, majd Veszprém mellett, érintette a vasutas nagypapa határ menti szülővárosát, és utána keveredhetett rá az általában meglehetősen forgalmas Bécs-Graz A2-re. Ez a pálya a dimbes-dombos Alpokalján vezetett keresztül. Azon a szép, jó hideg, januári hétfői napon, amelyről szó van, egész úton szakadt a hó. De ez azért Ausztriában elő szokott fordulni, meg lehet szokni. Még az sem volt csoda, hogy az egyik dombocska lefelé tartó oldalán a pálya egy merő jég volt. Nem kicsit, hanem az a bizonyos tükörjég, amin vezetni meglehetős művészet. Blogíró egy kicsit tartott az úttól, mert addigra már különféle kocsijaival elég sokat csúszkált össze-vissza. Ő még sárga keramiton tanult vezetni egy három (!) sebességes, 403-as Moszkviccsal, ami esőben többször is piruettezett alatta.

(Valójában az oktató volt rendes, és megmutatta, hogy milyen az, amikor az autó azt csinál, amit ő akar, és a legkevésbé sem azt, amit a sofőr szeretne.)

A forgalom szerencsére nem volt túl nagy, aki tehette, talán otthon maradt, aki pedig nem tehette meg komoly követési távolságokat tartott, és nem is nagyon száguldozott. Blogíró előtt egy gyönyörű, talán vadonatúj, modern Mercedes, természetesen ABS-sel, ami akkor még annyira újdonság volt, hogy ezt ki is írtak a kocsi fenekére. Szépen libasorban felcsúszkáltak a „hegytetőre”, ami talán Arnwiesen volt, talán egy másik dombocska, de amikor elkezdtek ereszkedni, akkor már mindenki érezte, hogy ennek a fele sem tréfa. Csúszik, mint a veszedelem.

A lejtő alján, a leálló sávban már araszolt felfelé egy rendőrautó, szép karácsonyfa módra villogott minden lámpa ami csak volt rajta, és még a tetején is cipelt egy messziről jól látható hatalmas feliratot: „Glatteis, Achtung Rutschgefahr!” („Tükörjég, vigyázat, csúszásveszély”). Kösz, jókor mondod. Kicsit el volt késve, mert neki a domb túloldalára kellett menni villogni, hogy a kocsik felfelé jövet, még időben észrevegyék. De még csak itt tartott.

A merci féklámpája lefelé fel-fel villant. Persze neki szabad volt, benne dolgozott az automatika. Blogírónak ilyesmi nem volt, tudta, neki a fékre lépnie nagyon nem szabad. De a köztük lévő távolság egyre csökkent. Visszakapcsolni már nem volt hova, de a hathengeres diesel motor amúgy sem a motorfék hatékonyságáról volt híres (hanem a végtelen megbízhatóságról). A belső sáv nem létezett, belepte a friss hó, amit még nem volt idő eltakarítani, oda senki nem merészkedett ki, a leállósávon meg jön felfelé a rendőrautó. Egy idő után ha nem akarta megtörni a gyönyörű autót, rá kellett lépni a fékre. A kicsit több, mint két tonna svédacél tudta a dolgát: azonnal körbefordult. Utána még pár métert csúszott lefelé a lejtőn fenékkel előre, de a forgás le is fékezte, senkit nem tört össze és megállt. Az utána jövő azonnal bevágta a vészvillogót, szerencsére meg tudott állni. A merci is rendes volt, ő is megállt, hátha történt valami, amiben segítenie kell, és mindenki kezdte összeszedni magát: hol is vagyok, ki is vagyok, mi történt? A látvány felejthetetlen: felfelé hófehér út, szakadó hó, naplemente, és szinte végeláthatatlan hosszban vészvillogó autósor.

Így álltak talán egy, legfeljebb két percet, amíg a rendőrautó felcsoszogott blogíró kocsija mellé, és az egyik rendőr kiszállt belőle. Blogíró is kilépett, várta a büntetést. De a rendőr először még nem büntetni kezdett, hanem kérdezősködni. Azt látta, hogy blogírónak kutya baja, a kocsin sem volt semmi törésnyom (hozzá sem ért semmihez), a többi kocsi is rendben van, hát akkor más irányba kezdett kíváncsiskodni. Szép stájer tájszólásban beszélt, de blogíró addigra más sok éve dolgozott kinn, meg lehetett érteni:

„Tönkrement az autója?”

„Nem, semmi baja” válaszolta blogíró.

„Akkor miért nem megy tovább?” kérdezte, immáron kis nehezteléssel a hangjában, mert a sor fenn a dombon kezdett egyre hosszabb lenni, neki meg dolga van, nem ér rá itt csevegni.

Most blogírón volt a sor, hogy értetlenkedjen: „Dehát az autópályán hogyan forduljak meg?” Mert hiszen szabály, az szabály, „Ordnung muß sein!”

Ez már szegény jól idomított rendőrnek sok volt. Nem szólt többet, csak méla undorral kisétált az autópálya közepére, és noha az álló és a sűrű hóesésben csendesen vészvillogó autóknak eszükbe sem jutott megmozdulni, felemelte a kezét, majd intett blogírónak, hogy akkor igencsak ideje lenne már eltűnni az útból. Ez meg is történt egy elegáns Y fordulóval, és onnantól a szállodáig már nem is történt semmi, csak blogírónak remegett a lába még elég sokáig.

Büntetésről szó sem volt, merthogy arrafelé a rendőrt azért fizetik, hogy segítsen, és gondoskodjon arról, hogy a polgárnak, ha megtartja a törvényeket, ne kelljen félnie senkitől és semmitől.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, III.: „Berlin, 1972.”

Utazni fiatalon kell. Szép-szép, és főleg a világgazdaságnak nagyon hasznos a sok módos, nyugdíjas turista, de ők már csak unalmukat űzik el az utazással, míg egy fiatal hihetetlen hasznos tapasztalatokat szerezhet az idegen emberek, idegen szituációk között. A fiatal még elindulhat egy kis hátizsákkal és benne egyetlen, esetleg három váltás fehérneművel, idősebb korban már kell a kényelem. Legborzasztóbb talán az, hogy akik otthon kimossák (árammal melegített langyos vízben) a joghurtos poharat mielőtt a szelektív kukába dobnák, minden lelkiismeretfurdalás nélkül körbehajózzák a Földet egy borzasztó mennyiségű széndioxidot okádó hatalmas szállodahajón. Ezen még lesz mit gondolkodni.

Szerencsére blogíró sokat utazott már fiatal korában is. Hárman voltak barátok fiúk, nagyon különböző családból ugyan, de azért jól megértették egymást. A szülőknek sehol nem volt sok pénzük, de az „átkosban” az utazás keletre nem volt drága, és egy hónap alatt diákmunkával is kényelmesen meg lehetett keresni annyit, amennyi egy nagyon egyszerű csavargáshoz elég volt. Persze nem Párizsba vagy Londonba, oda, aki még nem volt katona semmiképpen nem kaphatott útlevelet, de a „baráti” országokba szinte bárhova.

Először, rögtön már az érettségi bankett után pár nappal, természetesen Lengyelországba mentek. Úgy, ahogy akkor szokás volt, Krakkótól Gdanskig, szigorúan csak stoppal. Csodálatos utazás volt.

 

Krakkó gyönyörű, Gdansk gyönyörű, mindhárman előszőr láttak tengert. A stoppolás izgalmas volt, az emberek kedvesek. Igaz, Lengyelországban a szegénység akkor már óriási volt. A két hét alatt kétszer ettek rendesen húst, egyszer valami fasírt féle, kicsit gyanús „kotletet”, egyszer meg lepényhalat, ami iszonyú drága volt, és csak a végén derült ki, hogy ennivaló csak az egyik oldalán volt, a másik oldalon csak a bőre tapadt a gerincre. De füstölve csodálatos finom volt, és a valaha nagyon gazdag Hanza városban még lehetett kapni.

Nyelvi problémáik nemigen volt, mert egyikük, aki légiutaskísérő szeretett volna lenni (akiket akkor még szabad volt „steward”-nak hívni) már szinte felsőfokon beszélt oroszul. De 12 év orosz tanítás (nem, nem tanulás, csak tanítás) után a másik két fiú is vartyogott valamit. A szláv nyelvek elég hasonlóak, meg hát Lengyelország is megszállás alatt volt, ott is kötelező volt oroszul tanulni. Így aztán még beszélgetni is sikerült. Rengeteg volt a stoppos, egy-egy kisteherautón néha hatan, nyolcan is utaztak, igaz, biztonsági öv nélkül, fenn a platónk, ami akkor még nem volt nagyon tilos.

A „spirytus” borzasztó erős volt, közel 90 fokos, és az is még nagyon olcsó. Járt is körbe az üveg a stopposok között, senki nem kérdezte, hát te honnan jöttél? A „Polak, Wegier, dwa bratanki” mondást sem járatta még le a politika. Egyre kellett nagyon vigyázni, hogy bár a lengyelek magyarul nem értettek, a sarkon posztoló lányokat érdekes módon betűhelyesen ugyanazon a névvel tisztelték. Ezt az egy szót a lengyelek is ki tudták szűrni a magyar szövegből…

A második útjuk Berlinbe vezetett. A német lányok is szerették a magyar fiúkat, és noha nem ez volt a fő érv, mert addigra már a háromból ketten komoly kapcsolatban éltek, de azért ezt a szempontot sem szabad soha elhanyagolni. Úgy tervezték, hogy kirepülnek Berlinbe, ott maradnak 4-5 napig, aztán pár nap Drezda, és onnan haza. Többet nem nagyon tudtak Németországról, és persze csak a keleti felére volt szabad gondolniuk. Megvették a repülőjegyeket, fillérekért, de szállást nem foglaltak, mert minek? Lengyelországban sem kellett, igaz, ott nem is tudták soha, meddig fognak estére eljutni. Mindig akadt egy kollégium, egy kedves néni, aki pár zlotyiért befogta őket.

Felültek hát ismét egy gépre, és meg is érkeztek Schönefeld-re. Egy barátjuk segítségével jutottak be a városba, de ott aztán magukra maradtak. Németül egyikük sem beszélt, és kiderült, hogy a gimnáziumban tanult nagyon kevés franciával ott szinte semmire nem lehetett menni. Első útjuk természetesen az Alex-re vezetett, ahol tényleg nagy élet volt. Valóban rengeted fiatal ücsörgött mindenfelé, és mint kiderült, ha nem is híres „világóra” 150 városából, de valóban a világ minden tájáról. Ott is ragadtak estig, nagyon élvezték a Budapesten akkor még elképzelhetetlen fiatal, nemzetközi világot.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, igazi világváros.

Közben azért bementek egy irodába, hogy valami szállást kérjenek éjszakára. Ott meglehetősen értetlenkedve, és nagyon undok módon fogadták őket. Szállás az itt nincs. Azt előzőleg kellett volna foglalni, még otthon. Mit képzelnek? A fiúk, akik egyáltalán nem néztek ki csavargónak, egy ideig jártak egyik irodából a másikba, de mindenhol ugyanazt a választ kapták: turistáskodni szervezett úton kell, előre meghatározott útvonalon, idegenvezetővel, aki vigyáz a csoportra, nem csak így elindulni a vakvilágba. Amikor az irodák este bezártak, ők visszatértek a világóra mellé, és kissé már kevésbé boldogan, de még élvezték a nagyváros fényeit.

De a németek 11-kor hirtelen eltűntek, utána már csak a külföldiek maradtak, igaz még ők sem kevesen. Legalábbis a német civilek tűntek el, mert jött helyettük német rendőr, jó bőven. Elkezdték igazoltatni az embereket, nem udvariatlanul, de nagyon olyan „német rendőr” hangulattal. Blogíróék elindultak sétálni egyet, mászkáltak is vagy két órát, benéztek még egy-egy szállodába, de mindenhonnan kidobták őket. Amikor már nagyon elfáradtak, visszakanyarodtak az Alex-ra. Ott már szinte minden padon hevert valaki. Jobb ötletük nem lévén, ők is leheveredtek, és ha nem is aludtak el, mert ilyet azért még életükben nem csináltak, de legalább a lábukat pihentették, és szundikáltak.

De padon aludni Kelet-Németországban nem volt szabad. Folyamatosan ott mászkáltak a rendőrök, és bár nem bántottak senki, mindenkit pontosan óránként, szó szerint menetrendszerűen felráztak. Elkérték az addigra más sokadszor látott útlevelet, lapozgatták kicsit, mintha akkor látnák először, majd szó nélkül visszaadták, és közölték, hogy a padokon csak ülni szabad. Megvárták, amig az igazoltott felült, és mentek a következőhöz. Majd pontban hatvan perc múlva jöttek ismét.

Hiába, Berlin azért csak Berlin, Poroszországban rendnek kell lennie.

Elsőre félelmetes volt, másodikra bosszantó, ötödikre, hatodikra már dühítő. De azért valahogy eltelt az éjszaka, kisütött a Nap, és egy jó reggeli sokat tudott segíteni. Így aztán az éjszaka viszontagságai még nem zavarták a fiúkat. Aznap még nem voltak nagyon fáradtak, egy nap alatt megnéztek egy csomó mindent, amit szerettek volna. Elmentek a Pergamon múzeumba, megcsodálták az Istár-kaput, ami egészen hihetetlen, hogy két és félezer éve készült, kimentek Potsdamba, megnézték a „krumpli-király” kastélyát, és átbámultak Nyugat-Berlinbe a Friderichstraße S-Bahn állomáson. Mivel szállásra még nem kellett költeni, pénzük volt elég, ettek, ittak bőségesen.

A második éjszaka viszont már nehezebb volt. A rendőrök ugyanúgy óránként felkeltették őket, és hajnalra már veszettül gyűlöltek mindenkit, akinek fedél van a feje felett. Nem voltak ehhez hozzászokva, nagyon szerettek volna végre ágyban aludni, zuhanyozni, akár csak hideg vízzel. Reggelre az egész várost megutálták, ahol több millió ember aludta békésen polgári álmát, és nekik egyetlen egy ágy, egyetlen egy fürdőszoba nem jutott, pedig fizetni akartak érte. Nem, az nem lehet igaz, hogy számukra sehol sincs hely. Olyan düh, olyan irigység alakult ki bennük, amit sem előtte, sem azóta soha nem éreztek.

Reggel, amint kinyitott az az utazási iroda, ahol legkevésbé voltak undokok, ismét bementek, és megkérdezték, mit tudnak adni esetleg Drezdában? Mert ha semmit, akkor szégyen-szemre haza kell menni, mert ez így nem fog menni. Kiderült, hogy ha „tervezett” útról van szó, akkor van szállás, bőven. Egy másik városba akár már aznap estére lehetett foglalni. Ha előre beírják az útlevél minden adatát egy nagy könyvbe, és időben, még délelőtt leadják a rendőrségen, akkor estére minden rendben lesz. De csak egy másik városban, itt nem maradhatnak, mert hiszen nincs előzetes foglalásuk. Azt hogy képzelik?

Szégyen feladni a terveket, de a meleg víz nagy csáberő, lefoglaltak egy olcsó drezdai diákszállást, gyorsan elkérték az akkor még csak nyomtatva létező menetrendet, melyik vonattal is tudnak átérni. Szerencsére Berlin és Drezda között számtalan járat volt, így nem is olyan késő este már a zuhany alatt állhattak. Így kicsit több idő jutott a Zwinger-re, rengeteget mászkáltak az azóta szerencsére teljesen átépített, akkor még „baromi ronda”, valami márványféle anyaggal burkolt főutcán, és emlékezetükbe vésődött a Frauenkirche amerikaiak által lebombázott, azóta ugyancsak újjáépített, akkor még szándékosan romosan hagyott kupolája.

Valójában, tizenkilenc évesen ez a két padon töltött éjszaka semmi gondot nem okozott. De blogíró egy életre megtanulta, milyen hajléktalannak lenni: nem jó.

Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, II.: „Csak ketten”

Vannak örök sztereotípiák, amiket képtelenség legyőzni. Ha pedig az ember olyan eseményekkel találkozik, amelyek ezeket a képzeteket erősítik, akkor még azt is képesek vagyunk elhinni, hogy ezek igazak. Ilyen sztereotípia a „szórakozott professzor”, a „szobatudós” figurája. Néha még a legnagyobbak sem tudnak ellenállni a csábításnak, gondoljunk csak Arany Jánosra, aki 1847-ben még gúnyosan írt a macskás tudósról, de alig több, mint egy évtized múltán már ő maga is akadémikus (az MTA rendes tagja) lett.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Valamikor nagyon régen, több, mint húsz éve, nem sokkal az ezredforduló után, de lehet, hogy tényleg csak álmunkban, blogírót meghívták előadónak igazi tudósok közé, egy igen-igen előkelő helyre. Akkoriban kezdett a kisvállalkozások vezetésének oktatásával foglalkozni, ami akkoriban még elég újdonságnak számított.

Abban az időben mindenki vállalkozott, de még komolyabb felkészülés nélkül, a szokásos hályogkovács módon. Lett is aztán sokszor csodálkozás, hogy miért nem működik a cégecske? A másik, itthon újnak gondolt kitalálmány pedig a kockázati tőke bevonása volt, illetve csak lett volna az egyetemek finanszírozásába, bár az csak jóval később derült ki, hogy ez valamiért édeshazánkban nem működik. De már akkor alakult egy komoly szakmai csoport, elősegíteni az egyetemi „spin-off” cégek megalakulását, ami azért sok év alatt csak-csak elért szép eredményeket. Na, de akkor még ennek a folyamatnak a legeslegelején jártunk.

A harmadik nagy újdonság, akkor, amikor a Covid-nak még a gondolata is ijesztő lett volna, a „távoktatás” volt. Össze is rakták az okosok, hogy alakuljon egy internet alapú támogató távoktató központ, ami ezeket a saját szakterületükön kiváló, de a cégvezetés gyakorlatában finoman szólva sem nagyon járatos elméleti szakembereket majd jól megsegíti a vezetésben. És ha már itt van blogíró tananyaga, ezzel sem kell bíbelődni, nosza, magyarázzuk el az egyetemek vezetőinek, hogy ez nekik mennyire nagyon jó lesz. Biztosan imádni fogják…

Meghívták tehát az akkor még létező minisztérium nevében az összes nagy egyetem vezetőit, rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, és egy egész délelőtt nyúzták őket, hogy indítsanak kisvállalkozásokat. Az egyik előadó pedig blogíró lett, akit azzal mutattak be, hogy lám-lám, tőle is milyen csodálatos támogatást fognak majd kapni a kollégák, hiszen itt van ez a kiváló gyakorlati tananyag, csak lapozgatni kell, és minden sikerülni fog. Mert hát igen, tudjuk, ez már csak ilyen egyszerűen szokott működni.

Blogíró valóban alaposan felkészült, a diák színesek voltak, áttekinthetők, gondosan ellenőrzöttek, nehogy valami szamárság vagy akár csak egy sajtóhiba becsússzon. Az előadás pontosan húsz perces volt, a mikrofont sikerült helyesen tartani, a vetítő vezérlőjével sem történt semmi katasztrófa, szóval minden tökéletesnek látszott. Messziről.

Egyetlen egy apró zavaró momentum akadt: az első sorban két nagyon neves egyetem rektora, akik jóbarátok lévén egymás mellett ültek, nem sokkal az első dia megjelenése után jól láthatóan elszundítottak. Mindketten. Blogíró akkor már elég gyakorlott előadó volt, többször adott elő mindenféle környezetben, még az sem zavarta, amikor száznál is több, szépen sminkelt szempár előtt kellett magát produkálnia, tehát az előadás pörgött tovább probléma nélkül, de azért a szeme sokszor oda-oda tévedt a rektor urakra, akik csak nem akartak felébredni.

Egyszer minden előadás véget ér, felhangzott az udvarias taps, blogíró hátrament a helyére, és tudomásul vette, hogy nem ez lesz élete legnagyobb sikere. Sajnálatos módon a szünetben nem tudott elmenekülni a konferencia szervezője elől, aki hatalmas hangon lelkendezett: „Gratulálok! Nagyon jó volt! Óriási siker!” Blogíró erősen elgondolkodott, hogy mit vágjon jóbarátja fejéhez, és bár utoljára nyolcéves korában verekedett, akkor sem tudta, hogy miért, most erősen elgondolkodott, hogy újrakezdi ezt a tevékenységet, és megkísérli csúnyán elagyabugyálni a barátját.

„Legalább te ne bántsál! Nem láttad, hogy az első sorban ketten is aludtak? Az egyik ráadásul a szervező rektor úr volt az „…”-ről.”

A jóbarát most már azért csak észrevette blogíró fancsali ábrázatát, és éktelen röhögésbe tört ki:

„Te tiszta hülye vagy! Ez tényleg óriási sikert volt. CSAK ketten aludtak! Nem tudod, hogy ez mekkora sikernek számít errefelé, egyetemi körökben…”

Blogíró azóta sokat dolgozott ezen a témán, lett is belőle még jónéhány előadás, igaz, egy sem ilyen magas körben. Később soha többé senki nem aludt el közben, de annak az elsőnek a hangulata örökre megmaradt.