Kaukázusi juhász

 

 

(Kép forrása: Pixabay)

Fő feladata a nyáj védelmezése, farkasoktól, medvéktől, sakáloktól, más ragadozóktól és az idegen emberektől. Robusztus megjelenése elriasztja a betolakodókat. A felügyeletére bízott területet egy-két fajtatársával együtt elszántan és szívósan őrzi. A családból mindenkit a falka tagjának tekint, gazdát, gyereket, háziállatokat egyaránt, és ennek megfelelő vehemenciával védi is azokat. Szívós, erős állat. Magasság: a kanok esetében 72-75 cm (de minimum 68 cm). Testsúly: a kanok esetében minimum 70 kg.

(Forrás: Wikipedia)

Valamikor nagyon régen, tán még az ősidőkben, 1990 környékén hirtelen megnyíltak az ország határai. De nem csak az emberek előtt, hanem árukat is sokkal könnyebben lehetett behozni. Jöttek is Gorenje hűtők a Wartburgok tetején, majd pár hónappal később a használt gépkocsik százával, ezrével. Blogírónak akkor már megvolt a kéttonnás svédacél, amivel, „mint az közismert”, olyan jót szánkózott (többek között) a Graz környéki autópályákon. Szép, közel ötméteres, ezüstmetál csoda volt. Volt benne már kilométer rendesen, de a hathengeres dieselmotornak az meg se kottyant. (Blogíró sokkal az eladása után, még az autó 12 éves korában is összefutott a kocsival egy kiállításon, mikor már egy borzasztóan rendetlen grafikus srác használta, már jóval 300.000 kilométer felett, a hátsó ülésén tele mindenféle papírholmival.)

Mivel akkoriban nagy divat volt a kocsik ablakát betörni, és ellopni belőlük a rádiót, amit aztán fillérekért lehetett csak eladni, az ilyen feltűnő dögöket érdemes volt nem az utcán parkoltatni. Akkoriban zajlott a Ferencvárosi Tömbrehabilitáció, bontottak, építettek folyamatosan. A híres, hírhedt Haller utca környékén új, négyemeletes házak épültek, a pincében már nem szenes boxokkal, hanem szép nagy teremgarázsokkal. Egy igencsak élelmes üzletember, ilyenből akkoriban volt sok, kibérelte az egyik ház egész garázsrészét, majd egyenként adta tovább a beálló helyeket, persze tisztességes (vagy inkább tisztességtelenül nagy) haszonnal. A Vadkeleten ez akkor normális volt, és mivel igencsak sok olyan kocsi volt, amelyiknek a gazdája nem szerette volna az utcán látni szeretett kedvencét, nagyon jól ment az üzlet. De azért a majd száz, nagyértékű cuccra vigyázni is kellett, annál is inkább, mert (tűzvédelmi okokból, mind minden professzionális garázsban) a kocsik mellett ott kellett hagyni a kulcsot is, amit egy lezárt vasszekrényben őriztek. Az őrzésről pedig a folyamatosan jelenlévő személyzet mellett egy kutyuska is gondoskodott.

Egy kaukázusi juhász. Egy hatalmas, gyönyörű kan.

Ő nappal be volt zárva egy nem túl kicsi, meglehetősen vastag rudakból álló ketrecbe, éjjel viszont szabadon kóborolhatott a birodalmában. Ilyenkor különösen fontos volt betartani a bejáratnál több példányban is kinn logó táblán található feliratot, miszerint a garázsba este tíz és reggel hat között kisérő nélkül belépni nagyon szigorúan tilos. Csöngetésre először kicsoszogott az éppen szolgálatban lévő felügyelő, megnézte jó alaposan, ki szeretne bejönni, és ha ismerős volt, akkor hátracsalogatta a kutyust a helyére, és csak azután nyitott ajtót. Blogíró sokszor érkezett meg éjszaka, már jól ismerte ezt a procedúrát, no meg őt is jól ismerték. Még a tulajdonossal is jóban voltak, mert bár nagyon eltérő volt személyiségük, de a tulaj valahogy tisztelte a „doktor urat”, blogírónak pedig kifejezetten tetszett az a pedáns rend, ami a garázsban uralkodott. Hiába, a jó szervezéshez, tiszta, rendezett környezethez nem kell feltétlenül hat nyelvvizsga és kilenc diploma.

Történt egyszer, hogy az eb pár napig nem volt szolgálatban. Mint kiderült, vendégségben volt egy menyasszonynál. Született is a barátságból három szép kölyök, amelyek közül egy leányka, a szokások szerint a hím tulajdonosáé lett. Amint el lehetett választani, a kisasszony meg is jelent a garázsban, de lévén hogy az egész kutya akkor még alig volt nagyobb mint egy elhízott macska, természetesen szabadon mászkált mindenhol. És persze mindenkivel megbarátkozott, akivel a gazdi is jóban volt. Így lettek blogíró és a kaukázusi kis hölgy nagyon jó barátok. A kutya hihetetlenül okos állat, erről Csányi professzor sok-sok könyvet is írt, így amikor csak blogíró nyitotta az az ajtót (nappal persze), a kutyus már ott is termett, és kötelező volt egy kicsit dögönyözni.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. A kiskutyából már csaknem felnőtt hölgykutya lett. Gyönyörű példány ő is. Az volt a terv, hogy a tulaj vesz még egy garázst (akkoriban arrafelé tényleg szinte gomba módra nőttek ki a földből az új házak), és ott fog őgyönyörűsége szolgálni. De még nem volt kész az új hely, így apja és leánya ketten éltek elég békésen egymás mellett a régi garázsban.

Történt egyszer, hogy egyik délután, munkaidő végén, amikor elég nagy volt a forgalom, blogíró véletlenül nem egyedül, hanem egy hölggyel együtt érkezett a garázsba. Délután öt óra lehetett, blogíró minden gondolkodás nélkül nyitotta az ajtót (mint említettük volt, a garázsban pedáns rend uralkodott). Együtt léptek be, a hölgyet előre engedve (pedig az már akkor sem volt „PC”). Igen ám, de egyszer csak felhangzott a nagyon hangos, vidám csaholás, és négy, párnás, szőrős talp csattogása a kemény padlón. Sajnos a hölgy nem volt ebszakértő, húsz méterről nem ismerte fel, hogy ez nem a majd’ száz kilós hím, hanem egy filigrán „kis” nőstény, a csaholásból nem hallotta ki az üdvözlést. Ő csak annyit érzékelt, hogy ezerrel rohan egy meglehetősen nem kicsike kutya feléje (vagyis hát a mögötte álló cimbora felé, de azt sem tudhatta), és irgalmatlanul megijedt. Rettenetes, talán tényleg halálfélelem közeli sikolyok között kirohant az ajtón, csaknem egy autó alá ugorva meg sem állt csak a túloldani járdán, és ott is igencsak kapkodta szegény a levegőt. Hosszú percekbe telt, amíg két nagy pohár vízzel sikerül valamennyire megnyugtatni. Pár nap múlva a tulaj aztán megkérte blogírót, hogy búcsúzzon el szépen új barátnőjétől, mert addig, amig fel nem épül a másik garázs, kiviszi a házához Budafokra, mert nem szeretne még egy ilyen kellemetlen helyzetet okozni.

Hát igen, egyszer minden szerelem véget ér.

Egy gonosz főnök naplója – 7.: A szarka

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy cég, amelynek kezdett nagyon jól menni. Adott szép fizetéseket, és ha jöttek a számok (márpedig jöttek), akkor még jutalmakat is, és akinek csak egy kicsit is indokolni lehetett, vett a dolgozói számára céges autót (igaz, a lehető legolcsóbban, de erről már meséltünk). Beköltöztek egy szép, új irodaházba, ahol már mindenkinek hűtött-fűtött, szép nagy monitorokkal felszerelt irodája lett. A munkatársak jól kerestek, megelégedve ugyan nem voltak (az teljesen kizárt lenne), de egyre többen költöztek szép, új lakásokba, házakba, sokaknál volt már garázs is. Meg is lett az eredménye: kezdtek elkényelmesedni. Okosak voltak, becsületesek, nem lógtak túl sokat, de az emberi természet talán ilyen: szereti a kényelmet, főleg, ha megteheti.

Tudni kell azt is, hogy az új irodaház udvarán minden céges autónak saját parkoló jutott. Így aztán egyre többen közlekedtek úgy, hogy reggel beültek a kocsiba a házuk, lakásuk garázsában, több-kevesebb káromkodással eljutottak az irodába, ahol már várta őket a számukra fenntartott saját hely. Rendesen dolgoztak, jöttek az eredmények, azzal nem sok baj volt, de a fiatalok kezdtek egyre jobban elszakadni a valóságtól. Ki kellett találni valamit.

Van Budapesten egy csodálatos, elvarázsolt hely: a Nyugati téri aluljáró. Főleg annak is az egyik folyosója, ami a metró kijáratot köti össze a Westend legalsó szintjével. Ennek az oldalában jobbnál jobb üzletek sorakoztak: ruhaboltok, ahol kétszáz forintért teljes női nyári ruhát lehetett kapni, táska szaküzlet, ahol a gurulós bőrönd ára ezer forint alatt van. Sok szülő a gyermeke lelkére kötötte, hogy ha véletlenül erre van dolga, akkor inkább menjen fel a lépcsőkön, és a buszvégállomáson menjen át az áruházba, ezt a részt mindenképpen kerülje el. És ez a tanács nem volt oktalan.

Nos, a gonosz főnök annyira gonosz volt, hogy azt adta az elkényelmesedett kollégáinak feladatul, hogy legalább havonta egyszer menjenek el arra villamossal, és ezen a folyosón kötelező jelleggel menjenek végig. Időnként még ki is kérdezte, hogy melyik üzletnek változott éppen a profilja, milyen klassz árukat lehet ott látni. Merthogy akárhogyan is: az az igazi valóság, nem a cégautóból araszolás közben látott világ.

Mondtuk, hogy a főnök igen gonosz volt.

Ja, hogy hol itt a szarka?

Az új szuper irodaház úgy volt kialakítva, hogy a zárt udvarra egy kis átjárón lehetett behajtani. A környéken sok budai szarka élt (igazi madár, nem bolti szarka). Az egyik azt találta ki magának szórakozásul, hogy amikor egy ismerős autó megjelent az utcában, ha volt rajta csomagtartó-rúd (és elég sok autón volt, főleg a szervizesekén), akkor arra ráült, és a kis átjárón bevitette magát. Ott aztán felrebbent az egyik, főleg fiatal lányok által „lakott” szoba ablakába, bekopogott, és várt, legtöbbször nem is hiába. Abban a szobában valakinél mindig volt gyümölcs, kis eper, cseresznye, fürt szőlő, alma. Abból általában kitettek az ablakba egy keveset, amit madarunk lelkesen elfogyasztott, majd kirebbent a tető felett a ház előtt álló fára, és várta a következő kocsit. Amit az egész cég csodált: soha nem ült rá idegen autóra, pontosan tudta, melyik fog bekanyarodni az udvarra! (Pedig az autók igencsak átlagosak voltak: az egyik francia márka középkategóriájú kocsijai, és még a színük sem volt azonos).

Mert a főnök ugyan nagyon gonosz volt, de a szarka meg nagyon okos.

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 6.: Mi az a „visszarablás”?

A Rákóczi induló kapcsán már meséltünk a nagy kiállítások megnyitásának a szépségeiről, de a zárásnak azért még nagyobb gyönyörűségei vannak (lehet végre hazamenni). Pontosan este hatkor, amikor a biztonsági őrök már negyed órája hajkurásszák kifelé a civil látogatókat, megszólal egy másik „katonai” dallam, a takarodó, az „Il silencio”. (Legalábbis Pesten. Más vásárokban más, de mindenhol van egy pattogós nyitó és egy csendesebb zárási dal.) Hétköznap estére a kiállítóknak általában éppen annyi energiája maradt, hogy eltántorgott a kocsijáig, félálomban hazavezetett, és eldőlt, hogy másnap 10-re frissen, üdén és illatosan visszaérjen (estére úgyis nagyon büdös lesz). Egész nap mosolyogni, bármilyen kérdéshez, piszkáláshoz jó arcot vágni, a komolyabb, és a legkevésbé sem komoly, de magukat nagyon fontosnak képzelő ügyfelekkel kedvesnek lenni nyolc órán keresztül irgalmatlanul fárasztó.

De aztán csak eljött a vasárnap. (A kiállítások Európában általában kedd reggeltől vasárnap, esetleg néha szombat estig tartanak.)

A gonosz főnököknek vasárnap már nem kellett egész nap kinn lennie, olyankor igazi vevő, partner már aligha érkezik, a civileket a kollégák nagy gyakorlattal kezelik, elég délután megjelenni. Ilyenkor néha ki lehet vinni valamelyik gyermeket is (a szóban forgó gonosz főnöknek volt belőlük bőven). A főnökök legfontosabb feladata ilyenkor felügyelni, hogy mindent, ami valóban fontos, rendesen becsomagolnak-e visszaszállításra, és ellenőrizni, hogy az utolsó napra meghívott kollégák, pénzügyesek, asszisztensek, akiknek hétköznap benn kellett savanyodni az irodában, és a kiszivárgó családtagok mindent megesznek, megisznak, elajándékoznak egymásnak amit csak a jogszabályok és a cég megenged. Mert ilyenkor van négy óra, a hat órás zárástól este tízig, amíg ki kellett üríteni a standot (utána már nincs felelős őrzés, ami ott marad, az hulladéknak minősül). De négy óra nagy idő. Ebből nyugodtan le lehetett csípni akár kettőt is egy kis ünneplésre, bolondozásra. (A kiállítás hivatalos értékelése csak másnap történik. Öt vagy hat kiállítási nap után még a leggonoszabb gonosz főnök sem gondolta, hogy akárcsak két komoly mondat összeállítása is lehetséges lenne.)

Egy komolyabb cég standja elég nagy, rengeteg kiállítási tárgy van rajta, és a jól elrejtett picurka raktárban rengeteg repi cucc. Ilyenkor a szokásos tollak, kulcstartók pen drive-ok, pulóverek egy részét nyugodtan oda lehet adni a megérkező irodistáknak, az addigra már hulla fáradt munkatársak gyerekeinek, rokonainak, A repi piákból is egy-két (három-négy) üveget természetesen fel szabad bontani. (Egyes tapasztaltabb kiállítók eleve csak azért rendelik ki a párjukat, hogy legyen valaki, aki józanul hazavezet. Szép látni, hogy az a férj, feleség, barátnő, vagy akár titkárnő, aki első alkalommal még azt hitte, hogy párja vagy főnöke azért hívja, hogy elbüszkélkedjen vele a munkatársak előtt, második és sokadik alkalommal már milyen beletörődéssel jelenik meg sofőrszolgálatra. Bár, ha időben érkeznek, és még teljes pompájában látják a több száz négyzetméteres csili-vili standot, akkor legtöbben megbocsátanak.) De azért figyelni kell, mert a jószívűségnek is kell legyen egy határa. És ez a visszarablás.

A ritkán használt szó eredetileg a bányászatból származik, és azt a tevékenységet jelenti, amikor egy-egy igazán értékes eszközt, amit levittek a fejtéshez, valamiért mégis visszahoznak a felszínre. Ez nagyon ritkán és csak az igazán nagyon értékes eszközökkel történik meg, mert általában akkora munka és költség egy gép szétszedése és felszínre szállítása, hogy lenn a bányákban külön tároló rész van a már használaton kívül eszközökre. Nos, ilyen módon kell (a valóban csak a kiállításra összeállított tárgyakon kívül) az értékesebb repi cuccokat is valamilyen módon ügyesen visszajuttatni az irodába. Ennek is kell legyen koreográfiája. Elsőként a francia pezsgő karton tűnik le a gonosz főnök csomagtartójában, utána az értékesebb repi órák, tollak, elektronikus eszközök. A pulcsikkal már lehet nagyvonalúbban bánni, a prospektusokat meg vihetik nyugodtan vissza maguk a munkatársak: érdekes módon abból soha nem kél lába egynek sem.

De ha jól sikerült és legalább valamennyire eredményes a kiállítás, akkor még a visszarablás is lehet jókedvű. Ha pedig pár év múlva kiderül, hogy az egyik házasság egy ilyen nagyon jó kedvű visszarablás idején kezdődött egy közös autókázással, az még jobb.

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 5.: Mer’ a Rákóczi induló, az mindig jön

Mint a Duna. Megállíthatatlanul.

Legalábbis régebben megállíthatatlan volt a nagyobb műszaki-technikai kiállításokon Magyarországon. Minden reggel, pontban 10-kor az összes pavilonban, de még a szabad téren, a pavilonok között is felhangzott a Rákóczi induló. A kiállítók számára szólalt meg, kezdés előtt, mielőtt beengedik a látogatókat, amikor szokás szerint semmi nincsen készen, és a standokon az embereknek kisebb gondjuk nagyobb annál, hogy az órájukat lessék. Egy ilyen egyértelmű jelzés nagyon szükséges, mert mindig kell pár perc mire összerántják magukat. A fiúk leveszik a lábukat az asztalokról, a lányok begombolják (vagy kigombolják, döntésük szerint) a blúzuk legfelső gombját, a technikusok abbahagyják a kísérletezést azokkal a gépekkel, amelyek éppen aznap döntöttek úgy, hogy „dafke” nem indulnak el. (Ezeket hátra viszik a csöppnyi raktárakba, ha elférnek, a halomban álló prospektusok és a feldőlt repi-piás üvegek közé.)

De vannak olyan kiállítók is, általában nem kevesen, akik az első nap, amikor felcsendül ez a szép dal, megijednek. Ők a gyakorlatlanok, akiknél még tényleg nincs felragasztva az összes kép a falra, még nincsenek helyükön a művirágok a vázákban, és a stáb még nem áll készen az első órában az egész kiállításon méla undorral végigsétáló fejesek és a velük hasonló lelkesedéssel cammogó tévés stábok fogadására. Mert a fejesnek benne kell lennie az aznapi híradóban, de azt este hatig még meg is kell vágni. Ami főleg akkor nagy munka, ha előtte délben a legjobb potyakajákat szolgáltató helyeket is meg kell látogatni.

A gonosz főnök marketingese kiváló szakember volt, bármikor össze tudott állítani egy olyan féloldalas sajtóanyagot, ami (messziről) kifejezetten izgalmasnak tűnt. Nem is volt soha probléma a pár perces bemutatóból (ami aztán persze kimaradt az esti adásból). És náluk nyitásra mindig minden tökéletesen készen volt. Legalábbis készen volt mindig, kivéve az első alkalommal. Akkor a dekoratőrök a nyitás napján fél 10-kor értek oda hozzájuk, és csak akkor kezdtek el szöszmötölni a tervekkel, mert addig máshol voltak elfoglalva. („Ez most melyik stand?”, „Ide mit is akartunk tenni”, „Ja, az nincs is itt, azt a dobozt el is felejtettük elhozni”, ....) De a saját emberei sem álltak jobban. A szoftverek nem voltak betöltve, a gépek fele még éppen csak éledezett amikor a miniszter úr megérkezett. Nagy égés mégsem lett a negyedig sem kész standból, mert a másfél perces snittbe amúgy sem látszik, hogy valami működik-e vagy sem. De a gonosz főnök nagyon vacakul érzete magát, így aztán a következő évben már előző este, pontosabban éjjel 11-kor megjelent a standon, és körülnézett. Mondjuk, az előző év tapasztalata alapján kicsit sem lepte meg amit látott: a méregdrága dekoratőrök három standdal odébb dolgoztak, a munkatársai a már nem igazán szomjas hoszteszeknek udvarolgattak. (Mentségükre legyen mondva, az ivászat csak a tényleges nyitvatartási időben volt szigorúan tilos, és a lányok valóban gyönyörűek voltak.) A gonosz főnök elővette az igencsak ritkán használt legmélyebb hangját, és környezete legnagyobb meglepetésére ordibálni kezdett. Rendesen megfenyegetett mindenkit, sokat emlegette a „ki lesztek mind rúgva lusta banda” szókapcsolatot, és teljesen felpaprikázva, ezres pulzussal, egekben lévő vérnyomással otthagyta a csapatot, nehogy még ott megüsse a guta. Éjjel egy szemhunyást sem aludt, de láss csodát: másnap, amikor már kora reggel megjelent, hogy folytassa az üvöltözést, minden készen volt. A dekoráció a helyén, a gépek beállítva, a szórólapok kikészítve. Az egész csapat dolgozott hajnalig, mert mire másra is való az éjszaka egy kiállítás megnyitása előtt? Miniszter úr ugyan éppen nem jött, de jöhetett volna, nyugodtan.

Ja, hogy ezt így kell? Itt üvölteni kell? Később még két kiállításon vettek részt, és mindegyik tökéletesen indult. Igaz, amikor a nyitás előtti éjjel éjféltájt a gonosz főnök könnyen felismerhető fehér kocsija bekanyarodott a standok közé, már jött is a vészjelzés: „Itt a főnök!” (mert előző este még a felmatricázott kocsik is bemehettek, elvben csak egy kipakolás idejére, és csak addig, amíg nem voltak egymásnak nagyon útban). Mindenki szépen eljátszotta a szerepét: a gonosz főnök kiabált, a munkatársak megijedtek, az alvállalkozó elkezdett sürgölődni.

Ezt is meg kellett tanulni. Az, hogy valójában a gonosz főnöktől még a pavilonba betévedt darazsak sem ijedtek meg igazán, már mellékes volt.

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 4.: És néha tényleg jó neki!

 

Mint azt az előző részekben olvashattuk, a takarékosságot komolyan kellett venni. Viszont vannak költségek, amiket komoly szabályzatok írnak elő, ilyen például, hogy a vezetőknek jár taxi a repülőtérről a szállodába és vissza (ha több napra mennek, és nem a reptér melletti hotelben szállnak meg). Ezen kívül járjanak gyalog, metróval, lovon vagy ahogy akarnak, azt fizessék is ki maguk, de ez a két taxiút jár. De történt egyszer, hogy a jól felkészült pénzügyi igazgató kapott egy nagyon kedvező ajánlatot az egyik autókölcsönző cégtől, hogy három-öt napra egészen kedvezményesen tud közepes kategóriájú „kisfőnöki” kocsikat biztosítani. Nosza több sem kellett neki, finoman felajánlotta, hogy a gonosz főnök, ha az éves nagybeszámolóra több napra megy ki, akkor ne taxizzon, hanem ő lesz olyan gavallér és intéz neki bérautót. Végül is azért egy autó, ami folyamatosan rendelkezésre áll, nem olyan kellemetlen. Csak egy dolgot felejtett el a gonosz pénzügyi főnök említeni: ezeket Párizsban kell vezetni! Párizsban autózni eleve „érdekes”, de a legizgalmasabb a Diadalív körüli körforgalom, ahol semmiféle tábla vagy lámpa nincsen, egyetlen szabály érvényes: a jobbkézszabály. Mehetnek az autók hatan, nyolcan egymás mellett, torkollhat tizenkét sugárút az Étoile térbe, ömölhetnek mindegyikből két-három sávban befelé az autók, egyetlen dologra kell figyelni: ki jött jobbról?

Ennek azért van egy varázsa.

A gonosz főnök egyébként annyira gonosz volt, hogy amikor egy-egy vevőt el kellett kísérni Párizsba, a központba, egy-egy bemutatóra, reprezentációs kirándulásra, akkor szinte mindig valamelyik kolléga volt annyira nagyon szerencsétlen, hogy három-négy napot kinn kellett töltenie velük. Neki mindig akadt valami fontosabb dolga, neki maradnia kellett itthon. De egyszer sikerült egy meglehetősen fontos üzletet nyélbe ütni a talán legnagyobb hazai társasággal, és sikerül a csúcsvezetőit rábírni, hogy ugorjanak ki Párizsba, a cég kinti vezetőségével megismerkedni. Nem volt idő hosszú vendégeskedésre, utazással együtt három nap volt az egész (és ők nem is a hajnali géppel indultak), de azért a második este még belefért egy igazi francia vacsora. Nem olyan, amit a cég dolgozói szoktak kapni, hanem ezt Párizs egyik igazi nevezetességén, egy étterem-hajón lehetett elkölteni. Ilyen hajó sok úszkál esténként a Szajnán, sokféle szolgáltatással, a pár eurós ártól a meglehetősen drágáig. Ez esetben nyilván a legelegánsabbra vett jegyet a központ protokollosa.

(ez a reklám helye, sajnos nem fizetett)

A vacsora hét fogásos volt és igazán kiváló. A vendégek kaptak igazi francia pezsgőt, igazi francia vörösbort, majd a desszert alatt megjelent egy cigányzenekar. (A desszert egyébként igazi francia „különlegesség”: madártej volt, tökéletesen gömb alakúra formált habbal. Jól lehetett poénkodni, hogy ez aztán mekkora különlegesség. Otthon a gyerekek kedvence. Ezzel meg is volt téma egy időre: kinek hány gyerek van, és azok milyen nagyon tehetségesek.) A prímás egy picurka hölgy volt, aki úgy, ahogy ez itthon is, ott is szokás, elkezdett az asztalok között cirkálni. Alighanem kaphatott egy ülésrendet, mert pontosan tudta, hogy hol kell amerikai musical részleteket játszani, és hol a Kalinkát. Mert persze gazdag oroszok akkor is voltak Párizsban, nem is kevesen. Már így is elég kellemesen alakult az este, főleg, hogy a francia vendéglátók udvariasságból (vagy merő lustaságból) nem kísérték el a csapatot, így lehetett magyarul beszélgetni, nem kellett folyamatosan nyelvleckézni, ami az egész napos merev protokolláris udvariaskodás után igencsak kényelmes volt. A vendégek csak akkor döbbentek meg, és estek ki a karótnyelt szerepükből, amikor a prímás hölgy megállt az asztaluknál, és Liszt Magyar rapszódiájának a nagyon ismert második részét kezdte játszani. Ez önmagában is izgalmas, hiszen a darab még zongorán is komoly tehetséget kíván, de hegedűn egészen fenomenális.

Ez azért nem kellemetlen: Párizs éjjel, Eiffel torony, Notre-Dame teljes kivilágítással, finom ételek, francia pezsgő, francia borok és a Magyar rapszódia. Azért ennek volt egy kis romantikája. A nagyon komoly, nagyon nagy vállalat nagyon komoly vezérigazgatójának könny szökött a szemébe.

Ist’biz!

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 3.: Milyen jó neked!

 A gonosz főnököket nem csak utálják, sokszor irigylik is, mert ők annyit járják a világot. Lehet folyamatosan, általában havonta, de néha hetente ide-oda repülni, utazni, világot látni. Utazni pedig szinte mindenki szeret. (Erről is írtunk már, kicsit régebben.)

Az már korábban kiderült, hogy a cég, ahol a gonosz főnök dolgozott, francia tulajdonban volt. A központ tehát nyilvánvalóan Párizsban. És oda nyilvánvalóan sokat kellett utazni. „Milyen jó a főnöknek! Mehet megint Párizsba!”

Párizs valóban gyönyörű, Párizs valóban a fény városa. Tehát Párizsba menni jó dolog. Főleg akkor, ha az ember egyetlen napra kell kimenjen, a negyedévente (vagy ha gáz van, akkor havonta) szokásos beszámolásra. Ilyenkor indulás a 7:05-ös járattal, ami nem sokkal kilenc után már ott is van. Igaz, ehhez legkésőbb hatra kinn kell lenni a reptéren. (A „business” utasnak, ha nincs feladott poggyásza, akkor elég ennyivel előbb megérkezni. Feladott poggyász nélkül utazni viszont azt jelenti, hogy a „jelmez”, az öltöny, a fehér ing, a fekete cipő az utason kell legyen, a kicsi táskába a notebook és a beszámoláshoz szükséges papírok mellé már csak a vésztartalékokat tartalmazó neszesszer, egy váltás ing, és egy tartalék gatya fér be. A lányokon mindehhez még tűsarok is kötelező. Abban igazán jópofa futni a reptéren, amikor felhangzik a „Last call for Ms. XY, please boarding immediate!”) Amint a gép landolt, a lehető leggyorsabban rohanni kell a közvetlenül a reptér mellett lévő „nagyon elegáns” négycsillagos szállodába, mert logikus módon annak egyik nagy termében tartják az ilyen beszámolókat. Logikus, hiszen a kollégák többsége hasonlóképpen a világ valamely távoli tájáról „zuhan be”, szerencsére csak képletesen ugyanarra a reptérre.

Itt aztán meg kell találni a sok egyforma terem közül az adott gonosz főnöknek megfelelőt. Vigyázni kell, mert a szomszéd ugyanolyan teremben ugyanolyan sötét öltönyös, kiskosztümös gonosz férfiak és nők, legtöbbször ugyanolyan jó minőségű számítógéppel ugyanolyan beszámolót tartanak, csak a hajtókán egy másik cég picike jelvényével. Akár helyet cserélhetnének, lehet, nem is venné senki észre. A mondatok szinte azonosak: „Miért nem teljesítetted a tervet?”, „Miért nem adták el többet?”, „Miért panaszkodnak rád az ügyfelek?”, „Miért…”, „Miért…”, „Miért…”. „Mikorra fogod teljesíteni a tervet?”, „Mikorra fogsz többet eladni?”, „Mikorra nem lesz több ügyfél-panasz?”, „Mikorra…”, „Mikorra…”, „Mikorra…”.

Az ilyen beszámolók szinte minden esetben délelőtt 10-től este hatig tartanak. A szállodákban szinte mindenhol egyforma, nagyon elegánsnak látszó, de borzasztó kényelmetlen székek vannak. Ezeknek a székeknek egyetlen fontos jellemzőjük, hogy egymásra lehessen tenni őket, és kis helyen lehessen raktározni. (Az, hogy ülni is lehessen rajtuk, nem igazán fontos, hiszen nem a személyzet ül rajtuk.) Az ilyen tárgyalókban szinte mindegyikben azonos a „bekészítés”: a végtelen mennyiségű kávé, tejjel, tejporral (erről már írtunk, sőt manapság már növényi izével is). Azonosak a mindig jól kinéző, fűrészpor ízű teasütemények, és az ebédre behozott, mindig, mindenhol azonos szendvicsek is. „Milyen jó a főnöknek, ott lazacos szendvics is van mindig!” (Tényleg mindig van.)

Este hattól tízig aztán van még egy „díszvacsora”, természetesen ugyanabban a szállodában. A vacsora alatt „kötetlen” csevegés keretében a nagyon nagy és még gonoszabb főnökök immáron kötetlenül tolják le a kisebb gonosz főnököket, csak már nem a cégnél kötelező „nappali” közös nyelven (szinte mindenhol angolul), hanem „privát” nyelven, adott esetben franciául (német cég esetén németül, japán vagy koreai cég esetén japánul vagy koreaiul, és az már tényleg izgalmas.) Valójában mindegy is, hogy miért kell letolni valakit, valami ok mindig akad (és valóban!).

Este tízkor aztán minden gonosz főnök összeszedi magát, átrohan az utolsó „shutle bus”-szal a reptérre, hogy elérje az éjféli gépet. Érdekes módon éjfél környékén még Európa összes nagy (és kis) városába indul egy-egy utolsó járat, a business osztályon tele öltönyös és kiskosztümös nagyon fáradt utasokkal, a turista osztályon meg vékonypénzű egyetemista diákokkal. A gép kettő, fél három felé landol, és a gonosz főnök hajnali négyre már talán ágyban is van. Felesége (ha még van neki) természetesen felébred, és szimatolni kezd, hogy vajon kivel és hányszor csalta meg aznap.

De jó neki!

(Kép forrása: pixabay.com)

Egy gonosz főnök naplója – 2.: Miért szeretünk multiknál dolgozni?

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy nemzetköziek. Rengeteget lehet tanulni, hiszen egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem, előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. Sok idegen kultúrát meg lehet ismerni, az ember ki tud szabadulni kicsit a saját környezete megszokott, kényelmes világából.

A nemzetközi cégekben az az elviselhetetlen, hogy nemzetköziek. Egy komolyabb vállalkozásnak a világ minden táján vannak irodái, gyárai, kirendeltségei, és az ember akár szeretné, akár nem előbb-utóbb kapcsolatba is fog kerülni ezekkel. És hát igen: nem minden esetben örömmel.

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a legtöbb esetben un. mátrix szervezetben épülnek fel, vagyis az embernek van egy (vagy több) főnöke a saját országában, és van legalább egy, de inkább sok-sok főnöke szerte a világban. Ez általában úgy működik, hogy a közvetlen irányítást „otthon” kapja, de a szakmai okosságokat a világ valamely táján kialakított szakértő gárda biztosítja, és persze nekik is joguk van mindenféle utasításokat adni. Így aztán rengeteg lehetőség adódik, hogy összerúghassuk a port egy tőlünk sok ezer kilométerre ülő kollégával, aki onnan egészen nyilvánvalóan sokkal jobban tudja, mit is kell nekünk itt csinálni. És ha már kialakult egy jó viszony, akkor sok érdekes dolog is megtörténhet.

Történt egyszer, hogy a magyar gonosz főnöknek valami buta hiúsági kérdésen sikerült összevesznie az egyik külföldi gonosz főnökkel. Ez még akkoriban történt, amikor a magyar gonosz főnök életében először lépett ki a beosztotti, szakértői, kisfőnöki szerepekből, és éppen csak kezdte megismerni a magasabb vezetői beosztással járó örömöket. Talán még elég gonosz sem volt, hiszen azt is tanulni kell. Ez az amerikai gonosz kisfőnök, akivel természetesen még életükben soha nem látták egymást, sőt, még telefonon sem beszéltek soha, csak a levelezésekből ismerték egymást, valami rendkívül okos feladatot küldött el a hazai gonosz számára itteni idő szerint pénteken késő délután, bőven a munkaidő lejárta után. Nem véletlenül akkor, hiszen addigra ő már gyakorlott gonosz volt. Amerika messze van, és ha ismerjük a térképet, akkor tudhatjuk, hogy ott olyankor kezdődik a péntek reggeli munkaidő (főleg a távolabbi, nyugati parton). És mivel a rendkívül fontos parancs nem lett végrehajtva azonnal, sőt, valójában a levelet sem olvasta el még hétfőn reggel hatkor sem senki, az amerikai gonosz kisfőnök nem volt rest hétfő reggelre (tehát neki vasárnap éjjel!) egy levelet küldeni a legfőbb magyar igazgatónak, hogy a magyar gonosz főnök „már harmadik napja nem is válaszol a levélre, amiben a feladatot kapta.”

A nemzetközi cégekben az a jó, hogy a fúrás is nemzetközi. (Szerencsére a helyi nagyfőnök régi motoros volt a szakmában, és így semmi hatása nem lett a fúrásnak. De erről majd később.)

A gonosz főnököt már bőven igazgató úrnak szólították, amikor már nem ő, hanem az egyik munkatársa lett egy történet áldozata. Egy belga szakmai vezetőnek valamiért nagyon nem tetszettek az adott munkatárs eredményei, és elkezdte bombázni a budapesti vezetést, hogy rúgják ki. Egy jó darabig ellen lehetett állni egy ilyen kérésnek, de sajnos a cég francia volt, és a Párizsban ülő magasabb vezetőket könnyebb elérni Belgiumból, mint Budapestről, így a magyarok megkapták Párizsból a végleges döntést: a kollégát el kell távolítani. Annyit lehetett elérni, hogy a végkielégítés mértékében elég komoly játékteret kaptak, és mivel arrafelé a fizetések nem voltak alacsonyak, ez elég szép summát tehetett ki. A munkatársat meg rá lehetett beszélni egy kis szerepjátékra.

A nagy eseményre természetesen a belga kolléga is megérkezett, biztos akart lenni abban, hogy a kirúgás tényleg megtörténik (és legalább életében egyszer találkozhatott az áldozatával). Az egész itthoni vezetőség összebeszélt, és megegyeztek a kolléganővel, hogy egy komoly végkielégítés biztos, de ha kicsit hajlandó küzdeni, akkor feljebb is lehet majd menni. Össze is hívtak egy „bizottságot”, aminek elnöke természetesen a mindent is tudó belga úr volt. Hogy a habverés még nagyobb legyen, a „bizottságba” egy nő tagot is delegáltak, „nehogy valami incidens érje a szegény munkatársat” (ez még a „#metoo” kampány előtt volt, de azért az ilyesmire már bőven adtak a komolyabb cégek). El is készült a hosszú asztal, aminek az egyik oldalán ültek vagy öten. Az igazgató, a közvetlen főnök, a belga, a nő munkatárs és a titkárnő, mert valójában csak neki volt érdemi dolga: jegyzőkönyvet kellett vezetni. Mint a régi „Légy jó mindhalálig” filmben az iskolai igazgatóság. („HR szakértő” alkalmazása akkor még nem mindenhol volt divat, itt sem.)

Egy darabig elég jól ment a műsor, de a kolléganő, aki egy rendkívül jókedélyű, egészséges hölgy volt, egy idő után már nem bírta, és ahelyett hogy krokodilkönnyeket préselt volna ki a szeméből, egyre feltűnőbben kezdett röhögni (sajnos nem lehet finomabban kifejezni azt a tevékenységet, ami ott történt). Eleinte magában, de amikor a kezébe adták a felmondás tervezetét a három havi végkielégítéssel (amit még fel lehetett volna zokogni hatra) fülig szaladt a szája, és csak annyit kérdezett: „hol kell ezt aláírni?”

Mert annyi esze vagy gyakorlata nem volt a belga kollégának, hogy a felmondásba beleírassa a „konkurenciánál történő elhelyezkedés tiltására” vonatkozó bekezdést, így azt persze nem is tették bele. Mivel pedig a kolléganő már jó előre értesült a várható felmondásáról, mire erre a színjátékra sor került, meg is volt a munkaszerződése egy másik, hasonló céggel már a következő hónap elsejétől. A nemzetközi cégekben az a jó, hogy akinek van hozzá kedve és gyakorlata, annak irgalmatlanul jól lehet keresni.

A nemzetközi cégekben az is a jó, hogy számtalan kultúra találkozik. Például számtalan valós vagy kitalált történetből ismert, hogy Dél-Európában egészen másképpen telik az idő, mint pl. Németországban. És ha történetesen a nemzetközi cég egyik gyára éppen egy dél-európai országban van (a nevét ne írjuk ki, hiszen ez is csak egy kitalált történet, ilyesmi a valóságban meg nem történhet), akkor komoly vita tárgya lehet, hogy vajon hány nap a hat hét? Északabbra rá szokták vágni, hogy hatszor hét az 42, tehát a hat hét az 42 nap. De ez súlyos tévedés. A gyár adott esetben olyan terméket készített, amelyre szerencséjére óriási volt a kereslet. A gonosz főnök egyik munkatársának is sikerült belőle eladni egy szép nagy tételt, örült is mindenki, nagyon. Május eleje volt, a fák némelyike még virágzott, és mindenki reménykedett (az ügyfél különösen), hogy a nyári szabadságolások megkezdése előtt üzembe lehet a cuccot helyezni, és a kereskedőknek pedig már az első félévi bónuszokba bele fog számítani ez a nem kis üzlet.

El is küldték gyorsan a megrendelőt a gyárnak, ahonnan szintén gyorsan meg is érkezett a visszaigazolás szeptember közepére. Nem igazán értették a dolgot, ezért először alacsonyabb szinten indult egy kis telefonálgatás. De kiderült, hogy a gyár ezt komolyan gondolja. A gonosz főnök francia nagyfőnöke jól ismerte a gyár mediterrán igazgatóját is, ezért mosolyogva megengedte, hogy akkor ezt a problémát a gonosz kisfőnök most maga intézze el. Hadd ismerje meg a nemzetközi élet szépségeit. Ő meg, hiszen ő is főnök volt, ráadásul ugye, eggyel már nagyobb, amilyen gonosz volt, csak figyelt. El is kezdődött a levelezés, ahol a jól felkészült déliek tételesen kimutatták, hogy mi mindenre kell figyelemmel lenni a hat hét számításánál. Volt abban minden: szabadságolások, nemzeti ünnepek, hőség miatti szünetek, még a feltételezett váratlan szülési szabadságok is szerepeltek a listán (mondjuk, ha valaki júniusban, júliusban szülni tervez, annak májusban ez már nem lehet igazán nagy meglepetés, de ilyen apróság arrafelé nem számított). Az senki nem zavart (ott), hogy a gyár szerződésében hat hét maximális szállítási határidő szerepel, minden egyéb megjegyzés nélkül. Ez lett aztán egyik alkalom (egy másikról majd később még lesz szó), amikor a gonosz főnök annyira gonosz volt, hogy üvölteni kezdett a telefonba. Kicsit összeszaladt a ház, mert a gonosz főnök jó magyar akcentussal terhelt angolja (a „hungish”) üvöltve még érdekesebb volt, de ez sem okozott problémát, mert a vonal túloldalán sem tanulták a nyelveket sokkal lelkesebben (csak másik rossz kiejtéssel). A munkatársak jöttek is hallgatni a műsort, és nagyon jól szórakoztak. Végül talán csak Szent Erzsébet átkaival nem fenyegették egymást, (merthogy mindkét országnak volt egy-egy saját Szent Erzsébete), de azért nagy nehezen kicsivel több, mint egy órai folyamatos hadakozás után sikerült megállapodni: a hat hét 46 napos lett. De azért a nemzetközi cégnél vannak pozitívumok is: a 47. napon Ferihegyen landolt egy cargo gép, a hasában a teljes megrendelt tétellel. A jó magas bónusz meg lett mentve.

De azért ha jó a csapat, akkor ez a sok történet mind szórakoztató. Ha jó a csapat, akkor minden meg lehet oldani. Azt már mondtuk, hogy a gonosz főnök csapata, a munkatársak igen jók voltak. De neki is volt egy főnöke, mert akkoriban még a franciák esetében szinte teljesen kizárt volt, hogy egy francia tulajdonban lévő cégnek ne francia állampolgár legyen a csúcsvezetője (később már az is elő-elő fordult). A nagyfőnök gyakorlatilag nyugdíj előtti utolsó három évben került (másodszor) Magyarországra. Hogy jutalomból vagy büntetésből ez nem derült ki, de jutalom lett belőle, mert olyan sikeresen működtek, hogy ő is igencsak szép prémiumokat kapott, ami persze a nyugdíját is megdobta, nem is kicsit. A sikeres működésnek pedig egy nagyon egyszerű képlete volt, amit a gonosz nagyfőnök már az első napon közölt a gonosz beosztottjával: „Én hazudok franciául, te hazudsz magyarul, de egymásnak nem hazudunk!” Ez azt jelentette, hogy gonosz (kis) főnöknek meg volt engedve minden csibészség, amit a jogszabályok megengedtek, és ezeket a legalább annyira gonosz (nagy)főnök fedezte Párizs felé, de egymást mindenről tájékoztatni kellett. Így aztán pontosan tudták, hogy melyik utasítást, letolást, itteni vagy ottani balhét, cirkuszt kell komolyan venni, és melyiket lehet elengedni a fülük mellett.

Ennyi, ilyen egyszerű. Ilyenkor jó egy nemzetközi cégnél dolgozni.

(Képek forrása: pixabay.com)