Az osztrák polgár nem létező félelmeiről

Előre közlöm: demagógia következik. De manapság egy kis demagógiért nem nagyon kell a szomszédba menni. Akkor hát: rajta!

Nem is olyan nagyon régen már egyszer írtunk egy történetet a polgári gondolkodásról. Akkor egy bajor polgárgondolatait élvezhettük, most legyen egy másik: szintén német nyelvterületről, Ausztriából. Egészen konkrétan Stájerországból, mert persze ott minden régió nagyon is különbözik (gondolják ők).

Mint az immáron közismert, blogíró jópár évet dolgozott sógoréknál. A bécsi egerészés élményei már megtalálhatók itt, de most egy grazi, pontosabban egy, a Graz felé tartó autópályáról származó élmény következik. Bécsbe blogíró amikor csak tehette vonattal járt, de Grazba ez akkor még nem működött. Az alig 350 km-es út vonattal ma is 5-6 óra, de akkor még legalább 7 óra volt, és közvetlen kocsi csak naponta egy járt, a szombathelyi átszállás pedig igencsak bizonytalan volt. Ugyan autópálya még csak az osztrák oldalon volt, de ha az ember nem rohant, kocsival akkor is 4 óra alatt megvolt az út. Blogírónak akkor már egy meglehetősen kényelmes autója volt, ami száguldozásra ugyan teljesen alkalmatlan volt, de bárhonnan bárhova nagy biztonsággal elvitte az utasait. Később majd annak is lesz jelentősége, hogy a hatalmas dögöt a hátsó kerekek tolták előre.

Az ember elment előbb Székesfehérvár, majd Veszprém mellett, érintette a vasutas nagypapa határ menti szülővárosát, és utána keveredhetett rá az általában meglehetősen forgalmas Bécs-Graz A2-re. Ez a pálya a dimbes-dombos Alpokalján vezetett keresztül. Azon a szép, jó hideg, januári hétfői napon, amelyről szó van, egész úton szakadt a hó. De ez azért Ausztriában elő szokott fordulni, meg lehet szokni. Még az sem volt csoda, hogy az egyik dombocska lefelé tartó oldalán a pálya egy merő jég volt. Nem kicsit, hanem az a bizonyos tükörjég, amin vezetni meglehetős művészet. Blogíró egy kicsit tartott az úttól, mert addigra már különféle kocsijaival elég sokat csúszkált össze-vissza. Ő még sárga keramiton tanult vezetni egy három (!) sebességes, 403-as Moszkviccsal, ami esőben többször is piruettezett alatta.

(Valójában az oktató volt rendes, és megmutatta, hogy milyen az, amikor az autó azt csinál, amit ő akar, és a legkevésbé sem azt, amit a sofőr szeretne.)

A forgalom szerencsére nem volt túl nagy, aki tehette, talán otthon maradt, aki pedig nem tehette meg komoly követési távolságokat tartott, és nem is nagyon száguldozott. Blogíró előtt egy gyönyörű, talán vadonatúj, modern Mercedes, természetesen ABS-sel, ami akkor még annyira újdonság volt, hogy ezt ki is írtak a kocsi fenekére. Szépen libasorban felcsúszkáltak a „hegytetőre”, ami talán Arnwiesen volt, talán egy másik dombocska, de amikor elkezdtek ereszkedni, akkor már mindenki érezte, hogy ennek a fele sem tréfa. Csúszik, mint a veszedelem.

A lejtő alján, a leálló sávban már araszolt felfelé egy rendőrautó, szép karácsonyfa módra villogott minden lámpa ami csak volt rajta, és még a tetején is cipelt egy messziről jól látható hatalmas feliratot: „Glatteis, Achtung Rutschgefahr!” („Tükörjég, vigyázat, csúszásveszély”). Kösz, jókor mondod. Kicsit el volt késve, mert neki a domb túloldalára kellett menni villogni, hogy a kocsik felfelé jövet, még időben észrevegyék. De még csak itt tartott.

A merci féklámpája lefelé fel-fel villant. Persze neki szabad volt, benne dolgozott az automatika. Blogírónak ilyesmi nem volt, tudta, neki a fékre lépnie nagyon nem szabad. De a köztük lévő távolság egyre csökkent. Visszakapcsolni már nem volt hova, de a hathengeres diesel motor amúgy sem a motorfék hatékonyságáról volt híres (hanem a végtelen megbízhatóságról). A belső sáv nem létezett, belepte a friss hó, amit még nem volt idő eltakarítani, oda senki nem merészkedett ki, a leállósávon meg jön felfelé a rendőrautó. Egy idő után ha nem akarta megtörni a gyönyörű autót, rá kellett lépni a fékre. A kicsit több, mint két tonna svédacél tudta a dolgát: azonnal körbefordult. Utána még pár métert csúszott lefelé a lejtőn fenékkel előre, de a forgás le is fékezte, senkit nem tört össze és megállt. Az utána jövő azonnal bevágta a vészvillogót, szerencsére meg tudott állni. A merci is rendes volt, ő is megállt, hátha történt valami, amiben segítenie kell, és mindenki kezdte összeszedni magát: hol is vagyok, ki is vagyok, mi történt? A látvány felejthetetlen: felfelé hófehér út, szakadó hó, naplemente, és szinte végeláthatatlan hosszban vészvillogó autósor.

Így álltak talán egy, legfeljebb két percet, amíg a rendőrautó felcsoszogott blogíró kocsija mellé, és az egyik rendőr kiszállt belőle. Blogíró is kilépett, várta a büntetést. De a rendőr először még nem büntetni kezdett, hanem kérdezősködni. Azt látta, hogy blogírónak kutya baja, a kocsin sem volt semmi törésnyom (hozzá sem ért semmihez), a többi kocsi is rendben van, hát akkor más irányba kezdett kíváncsiskodni. Szép stájer tájszólásban beszélt, de blogíró addigra más sok éve dolgozott kinn, meg lehetett érteni:

„Tönkrement az autója?”

„Nem, semmi baja” válaszolta blogíró.

„Akkor miért nem megy tovább?” kérdezte, immáron kis nehezteléssel a hangjában, mert a sor fenn a dombon kezdett egyre hosszabb lenni, neki meg dolga van, nem ér rá itt csevegni.

Most blogírón volt a sor, hogy értetlenkedjen: „Dehát az autópályán hogyan forduljak meg?” Mert hiszen szabály, az szabály, „Ordnung muß sein!”

Ez már szegény jól idomított rendőrnek sok volt. Nem szólt többet, csak méla undorral kisétált az autópálya közepére, és noha az álló és a sűrű hóesésben csendesen vészvillogó autóknak eszükbe sem jutott megmozdulni, felemelte a kezét, majd intett blogírónak, hogy akkor igencsak ideje lenne már eltűnni az útból. Ez meg is történt egy elegáns Y fordulóval, és onnantól a szállodáig már nem is történt semmi, csak blogírónak remegett a lába még elég sokáig.

Büntetésről szó sem volt, merthogy arrafelé a rendőrt azért fizetik, hogy segítsen, és gondoskodjon arról, hogy a polgárnak, ha megtartja a törvényeket, ne kelljen félnie senkitől és semmitől.

Tanulságos téli történet

Ma már bármennyire is hihetetlen, blogíró is volt valaha fiatal. Sőt, volt fiatal, háromgyerekes apuka, aki, mint minden felelős hím, el kellett lássa családját, akkor is, amikor a gyermekek mamája a harmadik kölköcskét éppen csak megszülte, és ki sem tud mozdulni a lakásból. Apa ilyenkor reggel már hat előtt felkelt, lement a közelben lévő piacra, vett friss kenyeret, hazahozta a nyolcvanas évek középén még bőven létező jegyes tejet, majd óvodás és iskolás gyermekeit leszállítva rendeltetési helyükre sietett a munkahelyére, ahol komoly tudományos dolgozóként helyt kellett állnia. Sajnos a nagy tudósokat semelyik rendszer nem fizeti agyon, a kicsiket meg mégannyira sem, így aztán a fizetéséből családot eltartani nemigen lehetett. Mellékmunkát kellett vállalnia. Ez a nagy változások korában elég könnyű volt, és a tudására már akkor is elég jó kereslet volt. Dolgozott is elég sokat, de, és ez hihetetlen, még szerette is a munkáját. A hivatalost, a tudóskodást is, a mellékest, az érdekest is. A mellékesben volt egy kedves ügyfelük, akinek éppen egy kisebb rendszert raktak össze, amikor elég kellemetlen helyzetbe kerültek.

A rendszer készen volt, jól működött, az ügyfél mégis még egy extra oktatást kért az ország legszélén. Ez nem volt benne a megegyezésben, és mivel egy ilyen kirándulásra szabit kellett kivenni, amiből három gyerek mellett mindig kevés van, nagyon nem akartak kötélnek állni. Az ügyfél viszont mindent megígért, neki a cégen belüli okokból fontos volt ez a kirándulás. Megígérte, hogy hozzák-viszik őket kocsival, nekik még vezetni sem kell, kapnak finom ebédet, csak vállalják el. Blogíró szíve mindig is lágy volt, végül is ráállt.

A kirándulás egy szép decemberi napra lett megbeszélve, Csornára. Autópálya akkor még csak Tatabányáig volt, onnan országút Győrbe, majd onnan 40 kilométer a rémségesen nagy forgalmú 85-ösön. Reggel ötkor indultak a Krisztina körútról, és egy kolléganő vezetette a szinte új 1200-es Ladát. Indulás előtt blogírót félrevonta a nagyfőnök, és megkérte, hogy legyen kíméletes a munkatársnővel, mert neki most nagyon nehéz. Reggel ötkor már az sem érthető, hogy mi az ördögöt keres benn az irodában a nagyfőnök, de hogy mire gondolhatott, az teljesen rejtély volt, hiszen blogíróban még csak két kávé dolgozott.

Az út borzasztó unalmasan indult, kolléganő nyugodtan vezetett az üres úton, és csak az asszony erősen kisírt arca volt furcsa. Blogíró mindig visszahúzódó típus volt, eszébe sem jutott kérdezősködni. Egy idő után bekapcsolták a rádiót, hogy ne legyen akkora a csend. Mire világosodni kezdett, már vége lett a pályának, és eleredt a hó. Ez még hiányzott. A sebesség rögtön lecsökkent, de forgalom nem volt, a hóesés még nem volt zavaró. Ekkor jött az első kérdés:

• Nem akarsz venni egy motort?

Blogíró soha életében nem ült motoron, és most már nyugodtan kijelentheti, hogy nem is fog. Ez akkor még nem volt biztos, de friss háromgyerekesként nem igazán egy használt motorbicikli kellett a családba.

• Nagyon olcsón adom. Van mindenféle. Összesen négy darab. Ha még nem motoroztál, akkor legjobb lenne a kis MZ, de viheted a P20-ast is. Vagy a nagy versenygépet…

Ez már zokogásba fulladt. A helyzet kezdett kissé nehéz lenni. A hó ömlik, a Lada híresen csúszós, összevissza rázza a fenekét, a sofőr zokog. Blogíró összeszedte minden nyugtató képességét, halk, lassú, dörmögő hangját, és miközben határozottan jelezte, hogy esze ágában nincs motort venni, megkísérelte kideríteni, miért is eladó az a sok motor.

• Nagyon jó gépek. Tudod, a férjem imádta a nagy vasakat, amatőr versenyző is volt. Ezért dolgozott mindig éjjel a hajógyárban a sójatéren, mert akkor dupla a bére. Pedig a hegesztőket anélkül is jól megfizették. De hát a sok gép vitte a pénzt. Én is imádtam a száguldást. Éjszakánként kimentünk a hetesre, és húzta neki a gázt. Néha majdnem kétszázzal téptünk. Csodásan vezetett, olyan biztonságban ültem mögötte, mint apám a tévé előtt a fotelban.

Blogíró kicsit értett a motorokhoz, mert egy szörnyű szocialista pedagógiai tévedés miatt négy évig gépjárműlakatosnak tanult heti egy napban kinn, a Vörös Csepelen, annak érdekében, hogy megismerje a munkások életének minden szépségét. Ha a szépségét nem is, az életüket sikerült alaposan megismerni, no meg a Pannónia motorkerékpárok jó néhány alkatrészét. De kétszázzal menni a nyolcvanas évek közepén nagy ritkaság volt. Közben újabb zokogás hullám csapott fel.

•  És most nincs többé.

Mi nincs többé? Karamboloztak? Összetört a méregdrága gép? Már nyitotta a száját egy buta kérdésre, mikor kolléganő szerencsére folytatta.

• Harmincegy éves volt. Most akartunk gyereket.

Blogíró akkor volt harminchárom. A srác ezek szerint két évvel volt fiatalabb. Borzasztó. De hát ide vezet az őrült száguldás. Most mit mondjon?

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen?

A helyzet lassan tarthatatlanná vált. A hó ömlött, hókotró már akkor sem volt soha, amikor esett a hó. Látni semmit nem lehetett, igaz, a lány a zokogástól amúgy sem látott volna semmit. Hússzal cammogtak, de a Lada még így is riszált. De most már látszott, hogy az asszonynak van érzéke a kocsihoz, mert mindig stabilan ellenkormányzott. Blogíró többször próbálta javasolni, hogy átveszi a volánt, de a kolléganő nem adta, mert a vezetés legalább eltereli a figyelmét. Nagy nehezen elcsúszkáltak a célig, ahol kiderült, hogy semmi igazi dolguk, csak egy kis lélekápolás. De így is lett három, mire elindultak vissza. Az ügyfélnél persze mosolyogni kellett, és a smink csodákra képes. 

Húsz centinyit takarítatlan hóban indultak vissza. Az útról eltűnt, aki csak tehette. Úgy nézett ki, mintha maga az út is követte volna az eltűnőket, mert néha az út sem látszott. Újra elkezdődött a nyúzás, hogy blogíró vegye meg legalább az egyik gépet. De úgy látszott, a kikapcsolódás segített, kicsit kevesebb lett a zokogás, és blogíró meg merte kérdezni hogyan is történt a baleset.

•  Az a barom állat. Hogy engedhették be részegen? Nem rögzítette rendesen a munkadarabot, és hat méter magasról kioldott. Egyenesen a fejére. Azonnal meghalt.

Vagyis nem motorosbaleset volt. A kétszázzal száguldást mindig túlélték, sőt, a rendőrök sem kapták el őket soha. Előző éjjel, a hajógyárban, egy részeg darukezelő a férje fejére ejtett egy hattonnás vasdarabot.

Ez volt az első történet, ami alapján blogíró elhatározta: kockáztatni kell. Mindig kockáztatni kell. Amíg csak élünk.