Rossz olvasni II.: „Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

                                                                                                    Sarkadi Imre: A gyáva

Vannak alkotások, amelyeket az igazi hozzáértők nem értékelnek, mert túl egyszerűnek találnak. Ezek általában olyan zenék, színdarabok, regények, esetleg festmények, amelyeket könnyű megérteni, és ezért szokás azt gondolni róluk, hogy megalkotni is könnyű azokat. A szerzők életében aztán megy a fanyalgás, és az írónak, zeneszerzőnek vagy szerencséje van, és egy csomó pénzt tud keresni a jól érthető műveivel, vagy addig-addig tépik, harapják a művészt, amíg valami úton-módon, alkohollal, szerekkel, vagy csak a saját gondolatuk által tönkre nem teszi magát. A magyar irodalomnak, azon belül is az átkos, szocialista irodalomnak is számtalan ilyen alkotója van, köztük sok olyan, akiket ma már ismerni sem illik, hiszen egyértelműen a szocialista rendszer emberei voltak.

Vagy sem.

Vegyük elő egyik ilyen írónk anyagait, amelyek az tudós irodalmi szakemberek szerint nem elég színvonalasak, írójuk nem elég képzett, a regények, drámák, nem számítanak magas irodalomnak. De ha ötven, hatvan évvel megírásuk, és az írójuk furcsa halála után is tele vannak ma is érvényes gondolatokkal, ma is köztünk élő figurákkal, akkor lehet, hogy csak egyszerűen érthetőek.

Írójuk pedig Sarkadi Imre (érdemes most gyorsan elolvasni az életrajzát…).

Miért nem olvassa ma senki a regényeit, novelláit? Miért csak a legelvetemültebb színházak, a legjobb rendezők merik néha-néha színre vinni a darabjait? A válasz nagyon egyszerű. Mert ezeket rossz olvasni, rossz nézni. Mert rossz azt olvasni, rossz azt látni, hogy az emberek nem jók, nem kedvesek és főleg nem tisztességesek. Mert a megírásuk után több mint ötven évvel, egy teljesen másnak gondolt társadalmi helyzetben a művek szinte minden mondata érvényes, kimondható.

Mert fáj olvasni, noha tudván tudjuk, hogy a nők is, a férfiak is hűtlenek, a szerelem elmúlik vagy tán soha nem is volt. Fáj olvasni amikor maga a gyönyörű asszony mondja ki, hogy „… együttlétünk üzlet, aminek az alapja az ő pénze és az én személyem…”. Fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk ilyen asszonyok. Talán nem is kevesen.

Mert fáj olvasni, hogy valakinek teljesen értelmetlenül múlik el az élete. Fáj olvasni, hogy egy asszony a saját születésnapján, ami elméletben az egyik legszebb nap az évben, mondja ki, hogy „… harminc év alatt tulajdonképpen semmit sem csináltam…” Sokan mondhatják el ezt ma is harminc, harmincöt évesen, majd negyven, ötven évesen is, és sokan tudják már előre, hogy hatvan évesen is ezt fogják mondani. Mert tényleg nem csinálnak semmit, semmit, ami bárki számára egy kicsit is hasznos lehetne. Mert fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk élnek ilyen emberek. Talán nem is kevesen.

De nem csak olvasni fáj, hanem, ha filmre viszik, és ha jól viszik filmre, akkor fáj nézni is. Pedig a film is több, mint ötven évvel ezelőtt készült. Hogy lehet ez? Egyáltalán, ki engedte meg 1971-ben, hogy olyan filmet készítsenek, amely nem az akkor öröknek gondolt szocialista rendszer szépségeit tárja elénk?

Megengedték, talán mert a film rendezőjénél, Mihályfi Imrénél politikailag hűségesebb kádert nehezen lehetett volna találni azokban az években. (A jó káderek talán mindig kapnak pénzt filmkészítésre.) Megengedték, talán mert a film szereposztása sablonosabb nem is lehetet volna. Kállai játszotta a mindenben sikeres pártkádert, Tordai Teri a csodaszép gyávát, Huszti Péter az ifjú kétkezi munkástitánt, és Kálmán György a cinikus sátánfajzatot. A film mégis maradandó lett, mert a harmincéves színésznő, akire akkoriban szinte csak vetkőzős szerepeket osztottak, olyan hihetően alakította a harmincéves gyávát, hogy az ma is fáj. Huszti szinte még csak kikerült a főiskoláról, de a szorgalmát, jó modorát már számtalan látványos, és minden esetben nagy, pozitív hős szereppel hálálta meg a filmvilág, amiket többé-kevésbé el is lehetett neki hinni. Kállai akkor még nem tudta, hogy egy ország fog Pelikánként emlékezni rá, Kálmán Györgyre pedig addigra már teljesen ráfagyott az intrikusi szerepkör, amit sok manírral ugyan, de kiválóan tudott hozni.

Minden sablonossága ellenére a film ma is megnézhető. Csak éppen fáj nézni.

A gyáva az adatbázis szerint „filmdráma”, ami talán műfaji tévedés, mert nem tragédia, hiszen senki nem hal meg a végén. Hacsak nem éppen ez benne a tragédia, hogy a hősöknek tovább kell élniük. Nem komédia, mert az olvasó még csak el sem tud mosolyodni nézése közben. Lehetne színmű, mint drámai műfaj, amelyet Csehov fejlesztett tökélyre, és talán valóban: ezek az emberek is teljesen értelmetlenül élik anyagilag kellemes, dologtalan életüket, éppen úgy, mint Csehov hősei. Csakhogy Csehov halála után alig több, mint tíz évvel az általa tökéletesen megrajzolt értelmetlenséget elsöpörte a háború és a forradalom. A Sarkadi megrajzolta értelmetlen életek ma is itt vannak közöttünk.

Ezért aztán ez a kisregény, a belőle készült film mégis lehet tragédia. Mert Sarkadi halt meg, ő lett öngyilkos, aki ezzel az írásával tökéletesen bemutatta egy létforma teljes értelmetlenségét, de oly módon, hogy előre láthatóvá tette, hogy ez a létforma évtizedekre fennmarad. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy halála után nem hogy tíz, de ötven évvel is köztünk élnek a gyönyörű gyávák is, a hatalom által ünnepelt tehetségtelenek is. Mert őszintén szeretni gyáva nők, alkotni tehetségtelen férfiak a modernnek mondott világunkban is sokan vannak, esetleg a teljes egyenjogúság jegyében idomulnak hozzájuk alkotni tehetségtelen nők, és szeretni gyáva férfiak is.

(fotó: pixabay.com)