Lehet, hogy mindezt csak álmodtuk, II.: „Csak ketten”

Vannak örök sztereotípiák, amiket képtelenség legyőzni. Ha pedig az ember olyan eseményekkel találkozik, amelyek ezeket a képzeteket erősítik, akkor még azt is képesek vagyunk elhinni, hogy ezek igazak. Ilyen sztereotípia a „szórakozott professzor”, a „szobatudós” figurája. Néha még a legnagyobbak sem tudnak ellenállni a csábításnak, gondoljunk csak Arany Jánosra, aki 1847-ben még gúnyosan írt a macskás tudósról, de alig több, mint egy évtized múltán már ő maga is akadémikus (az MTA rendes tagja) lett.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Valamikor nagyon régen, több, mint húsz éve, nem sokkal az ezredforduló után, de lehet, hogy tényleg csak álmunkban, blogírót meghívták előadónak igazi tudósok közé, egy igen-igen előkelő helyre. Akkoriban kezdett a kisvállalkozások vezetésének oktatásával foglalkozni, ami akkoriban még elég újdonságnak számított.

Abban az időben mindenki vállalkozott, de még komolyabb felkészülés nélkül, a szokásos hályogkovács módon. Lett is aztán sokszor csodálkozás, hogy miért nem működik a cégecske? A másik, itthon újnak gondolt kitalálmány pedig a kockázati tőke bevonása volt, illetve csak lett volna az egyetemek finanszírozásába, bár az csak jóval később derült ki, hogy ez valamiért édeshazánkban nem működik. De már akkor alakult egy komoly szakmai csoport, elősegíteni az egyetemi „spin-off” cégek megalakulását, ami azért sok év alatt csak-csak elért szép eredményeket. Na, de akkor még ennek a folyamatnak a legeslegelején jártunk.

A harmadik nagy újdonság, akkor, amikor a Covid-nak még a gondolata is ijesztő lett volna, a „távoktatás” volt. Össze is rakták az okosok, hogy alakuljon egy internet alapú támogató távoktató központ, ami ezeket a saját szakterületükön kiváló, de a cégvezetés gyakorlatában finoman szólva sem nagyon járatos elméleti szakembereket majd jól megsegíti a vezetésben. És ha már itt van blogíró tananyaga, ezzel sem kell bíbelődni, nosza, magyarázzuk el az egyetemek vezetőinek, hogy ez nekik mennyire nagyon jó lesz. Biztosan imádni fogják…

Meghívták tehát az akkor még létező minisztérium nevében az összes nagy egyetem vezetőit, rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, és egy egész délelőtt nyúzták őket, hogy indítsanak kisvállalkozásokat. Az egyik előadó pedig blogíró lett, akit azzal mutattak be, hogy lám-lám, tőle is milyen csodálatos támogatást fognak majd kapni a kollégák, hiszen itt van ez a kiváló gyakorlati tananyag, csak lapozgatni kell, és minden sikerülni fog. Mert hát igen, tudjuk, ez már csak ilyen egyszerűen szokott működni.

Blogíró valóban alaposan felkészült, a diák színesek voltak, áttekinthetők, gondosan ellenőrzöttek, nehogy valami szamárság vagy akár csak egy sajtóhiba becsússzon. Az előadás pontosan húsz perces volt, a mikrofont sikerült helyesen tartani, a vetítő vezérlőjével sem történt semmi katasztrófa, szóval minden tökéletesnek látszott. Messziről.

Egyetlen egy apró zavaró momentum akadt: az első sorban két nagyon neves egyetem rektora, akik jóbarátok lévén egymás mellett ültek, nem sokkal az első dia megjelenése után jól láthatóan elszundítottak. Mindketten. Blogíró akkor már elég gyakorlott előadó volt, többször adott elő mindenféle környezetben, még az sem zavarta, amikor száznál is több, szépen sminkelt szempár előtt kellett magát produkálnia, tehát az előadás pörgött tovább probléma nélkül, de azért a szeme sokszor oda-oda tévedt a rektor urakra, akik csak nem akartak felébredni.

Egyszer minden előadás véget ér, felhangzott az udvarias taps, blogíró hátrament a helyére, és tudomásul vette, hogy nem ez lesz élete legnagyobb sikere. Sajnálatos módon a szünetben nem tudott elmenekülni a konferencia szervezője elől, aki hatalmas hangon lelkendezett: „Gratulálok! Nagyon jó volt! Óriási siker!” Blogíró erősen elgondolkodott, hogy mit vágjon jóbarátja fejéhez, és bár utoljára nyolcéves korában verekedett, akkor sem tudta, hogy miért, most erősen elgondolkodott, hogy újrakezdi ezt a tevékenységet, és megkísérli csúnyán elagyabugyálni a barátját.

„Legalább te ne bántsál! Nem láttad, hogy az első sorban ketten is aludtak? Az egyik ráadásul a szervező rektor úr volt az „…”-ről.”

A jóbarát most már azért csak észrevette blogíró fancsali ábrázatát, és éktelen röhögésbe tört ki:

„Te tiszta hülye vagy! Ez tényleg óriási sikert volt. CSAK ketten aludtak! Nem tudod, hogy ez mekkora sikernek számít errefelé, egyetemi körökben…”

Blogíró azóta sokat dolgozott ezen a témán, lett is belőle még jónéhány előadás, igaz, egy sem ilyen magas körben. Később soha többé senki nem aludt el közben, de annak az elsőnek a hangulata örökre megmaradt.

Első vagy utolsó?

Mozart: A varázsfuvola (Szegedi Nemzeti Színház, rendezte: Alföldi Róbert)

Mármint a szalmaszál. Az a szalmaszál, amelyet Tamino varázsfuvolának képzel. Ez most vajon egy utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodva még van valami tiszta kapcsolata a valósággal? Esetleg az az eszköz, amivel egy kis hasist lehet felszívni? Mi ez a szalmaszál? Mi ez a Varászfuvola?

A Varázsfuvolát színpadra tűzni általában költséges vállalkozás. Rengeteg drága jelmez, hatalmas díszletek, színes kellékek szoktak kelleni. Szegeden most mégis elég volt besétálni a helyi munkaruházati boltba, onnan fel lehetett öltöztetni az összes szereplőt. Díszletként pedig olyan hitelesen látjuk a lepusztult kórházi környezetet, hogy a tini, aki nagy szerencséjére még soha nem járt ennyire szétesett állami egészségügyi intézményben, nem hitte el, hogy Magyarországon ilyen létezik, nem hitte el hogy ilyen kopott, koszhadt csempe lehetséges. A vizuális sokkra csak ráerősít, hogy a nagyváros és a színháza pedig azt nem tudja elképzelni, hogy valaki nem jó kis otthoni vacsora után, hanem esetleg az ország másik végéből, egy szelet tortára éhesen érkezik: ebben a szép városban szombat este nincs egyetlen cukrászda sem nyitva, a színház büféjében semmiféle ennivaló nem kapható…

De a színészi munka éhgyomorra is olyan nagyszerű, mintha nem is operaelőadást, hanem drámai színészek játékát néztük volna. Papageno tévképzetei és pánikrohamai, Pamina ujj-dörzsölgetése, Papagena kataton mozgása olyan komoly elemzések, megfigyelések, aprólékos rendezői ötletek sorát mutatták be, amelyek igen ritkák a jelzésértékű előadáshoz szokott operalátogatónak. Egyetlen gond ezzel az előadással, hogy irgalmatlan nehéz lesz utána bárkit is a fehér köpeny tiszteletére rábírni. Sarastro-féle, látszólag szeretetre méltó, valójában förtelmesen álságos orvos rengeteg van, éppen úgy, ahogy az Éj királynőjével is sűrűn találkozhatunk manapság igen sok rendelőintézetben. Túlzás lenne? Sajnos nem. Sarastro professzor úr és Éj királynője adjunktus asszony látszólag a világmindenségről szóló, de valójában kicsinyes csatája annyira köznapi, annyira nyilvánvaló, hogy azt mindenki jól ismeri, aki dolgozott már kórházban, vagy bármilyen másik egyetemi tanszéken.

A legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon ki miért került erre az osztályra? Vajon Papageno miért gondolja magát madárembernek? Mi volt a foglalkozása, ki volt a kedvese, aki idejuttatta? Tamino mi lehetetett mielőtt idekerült? Hol nőtt fel, kitől kapta az első spanglit, ki vette rá, hogy szívja, és miből volt rá pénze? A szüleitől kapta zsebpénzként? Ezért képzeli magát hercegnek? Paminát ki mindenki akarta megdugni, mire idemenekült? Hogyhogy édesanyja nem tudta, vagy nem akarta megóvni ettől? Ha az adjunktus asszony a saját lányát nem képes lehozni a szerről, akkor valóban: milyen gyógyulást remélhet tőle bárki is? Papagena hol nőtt fel, hogy ilyen végtelenül depi állapotba került? És mitől jött meg végül az életkedve? Mitől lett csípőmozgása olyan vidám, amelyet a nézőtéren ülő urak még a tévében sem láttak soha? Bár az előadás nagy szerencséjére a földszinti zsöllyéből messze nem látható olyan tökéletesen, mint egy oldalpáholyból...

Azt kellett észrevenni, hogy Alföldinek elég volt a jelmezt, a díszletet és a szereplők tevékenységét megváltoztatni, a szöveg, a zene, minden egyéb maradhatott feszesen eredeti. A zenekar játéka példaértékű, az énekesek jók, a jól megjegyezhető dallamok így aztán csak felerősítik a hatást. Aki tizenévesen megnézi ezt az előadást, bizonyosan örökre elhatározza, hogy soha nem nyúlj semmiféle droghoz. Ez az előadás a néző számára igen komoly biztos pont: nem utolsó, hanem első szalmaszál, melyre élete végéig emlékezhet.