Jó olvasni, „Idő: mindig és soha”

 Johann Nepomuk Nestroy – Heltai Jenő: Lumpáciusz Vagabundusz

A színművek klasszikus formátuma az szokott lenni, hogy az első oldalon felsorolják a szereplőket, majd a helyszíneket, és e felsorolás végén, hogy a darab mikor játszódik. Ennek a darabnak a „stáblistája” alapján ez akár egy klasszicizáló színmű is lehetne, mert a szereplőink a következő tündérek:

• Sztellárisz, a tündérek királya (akinek akkor még semmi köze nem volt semmiféle videójátékhoz);
• Fortuna, a szerencse tündére;
• Amoróza, a szerelem tündére;
• Lumpacius Vagabundus, lump, vagabund, elzüllött tündér;
• Heppiend, Fortuna leánya,

és a halandók: „közönséges” varázslók, a varázslók fiai, fiatal és idősebb mesteremberek, és a mesteremberek leányai. Vagyis mindig két nemzedék, és ez később még fontos lesz. De mi ez az időmeghatározás?

Egyszer már írtunk egy hihetetlen nagy műveltségű középiskolai tanárról, aki számtalan, az egész életre, vagyishát természetesen az életben egyetlen fontos dologra, a párkapcsolatokra érvényes tanács mellett, többször is megemlítette: „A mindig és a soha felcserélhető.” Vagyis jobb nem nagyon bízni az „örökké” érvényében, maradjunk a „most”-nál. Heltai ezt egyszerűbben írta körül: a darab „mindig ÉS soha” játszódik. Mindig, mert párkapcsolat örökké létezik, amíg ember létezik, és soha, mert sajnos tündérek (állítólag) nincsenek.

Ez a darab akár egy Faust vagy Ember tragédiája méretű dráma is lehetne, de sem Nestroy, sem Heltai nem Goethe és nem Madách. Sőt, az asszonyokhoz való viszonyuk is szerencsésebben alakult, mint Madách házassága, bár erről Nestroynak valószínűleg anno más volt a véleménye. Heltai viszont a második világháború közepén már 62 éves volt amikor átdolgozta Nestroy darabját, és akkor már tíz éve élt boldog házasságban, igaz, második, vagy ha esetleg a Gombaszögi Fridával kötött rövid házasságát is számoljuk, akkor harmadik feleségével. De ezt a Gombaszögi ügyet, ugye, ne bolygassuk, mert hihetetlen, hogy képtelenség kideríteni: vajon valóban összeházasodtak-e? Mindenesetre éppen eleget olvashatunk a Gombaszögi lányokról, talán igazat, talán nem igazat a Tündérlaki lányok számtalan változatában, amelyeket aligha véletlenül csiszolt Heltai szó szerint egy életen át. De inkább maradjon meg nekünk az illúzió, hogy Heltainak nem volt „bonyolult” a szerelmi élete… Hiszen a Néma levente szerelme is milyen szép…

Ennek a színdarabnak az alapkérdése is igen egyszerű: ki tudja jó útra téríteni a három lump mesterlegényt? Mi teszi jobbá az embereket: a pénz vagy a szerelem? Kinek erősebb a hatalma: Fortunáé vagy Amorózáé, aki itt a szerelem tündére. (Ilyen néven ma leginkább egy krumplifajtát lehet találni, talán azért, mert a szerelem a darabban is minden problémát legyőz, a krumpli meg talán minden éhséget, mint azt Nagy Frigyes porosz király is felismerte volt annak idején).

De pontosan kiket és miért kell megjavítani? Egyáltalán, mi az, hogy „lump”?

Nos igencsak valószínű, hogy a németből átvett „lump”, „lumpolni”, de még a „lumpenproletár” szavunk is mind ebből a lassan kétszáz éves osztrák népszínműből származnak. A „lump” a szótár szerint „olyan <ember>, aki gyakran vesz részt éjszakába nyúló mulatozásban, kocsmázásokban; mulatós, korhely.” („unsolide leben, besonders mit viel Alkohol tüchtig feiern”)

A darab elég nehezen megszerezhető, az 1988-ban a Magyar Televízió által felvett zenés változatot alig-alig lehet előkeríteni, ezért nézzük végig gyorsan a szöveget. Az expozíció nagyon egyszerű: Lumpáciusz Vagabundus, a züllött, iszákos, kártyás, rossz tündér, hatalmába keríti a fiatalokat, és apáik ahelyett, hogy megkísérelnék (esetleg saját fiatalságukra még visszaemlékezve…) valahogy terelgetni őket, inkább a tündérkirályhoz futnak nyafogni, hogy tegyen csodát. Sztellaris, a tündérkirály, mint minden jól felkészült főnök nem dönt, nem kockáztat:

Apák, fiúk! Örök vita!
Két nemzedék kétféle szívverése!
Hogy melyik dobbanás a helyesebb,
A lassú-é avagy a sebesebb:
Nem dönti azt el senki. Én se.”

De végül csak delegálja a feladatot („dolgozzanak a beosztottak…”), és versenyt hirdet („küzdjenek is egymással a beosztottak, addig sincs energiájuk engem fúrni…”): ki győzi le Lumpáciuszt, Fortuna vagy Amoróza? Ad nekik három kísérleti egeret, azaz három halandó mesterlegényt, azokkal lehet szórakozni. Elsőként Fortuna próbálkozik, azzal, amire ő képes: gazdaggá teszi a fiúkat:

„Van itt milliószor millió forint,
Adok ha elfogy még egyszer, megint.”

Érdekes, hogy már akkor is a „milliószor millió” (vagyis az ezer-milliárd) forint volt a „sok pénz”. Ebből aztán a legények tudtak élni:

„Úgy élek én, ahogy ma Pesten élni kell.”
„De meddig és miből?”
„Nem érdekel”
[…]
„Száz szeretőm volt, száz kalandom,
Vezérigazgató úr volt a rangom”
[…]
Mit is csináljak ennyi könnyű pénzzel?

Igaz, ez utóbbi kérdés nem sokáig volt kérdés, mert kellő megalapozottsággal ezer milliárd forintot is nagyon gyorsan el lehet szórni értelmetlenül. (Persze csak a mesében, ez a mai Pesten már teljesen elképzelhetetlen.) Amikor meg már csaknem teljesen elfogyott, akkor a maradékot is el kell szórni, természetesen valami kocsmában:

Van még zsebemben öt-hatszáz forint,
A fene bánja, vesszen oda mind,
Báró barátom, ön meg én,
Három gavallér, három víg legény
A két csibe, s a vén fiastyúk,
A Disznófőnél elmulatjuk.

Sajnos Fortunának be kell látnia, hogy nem tudta megoldani a feladatot, jöhet Amoróza:

Hol megbukott a pénz, győz ott talán a báj.

Hát igen. „… nagy a szoknya hatalma”. Lenke, egy derék asztalos leánya, akit Amoróza a halandók közül segítségül hív, meglehetősen egyszerűen és praktikusan fogalmaz:

„Férjhez megyünk mindannyian leányok!”

Ezzel az egyetlen mondattal, meg persze a tettel aztán Lumpaciusz Vagabundus le is van győzve:

Három derék család,
Templomba jár, adót fizet ..,

Még egy kispolgári „ars poetica”-t is összehoz Nestroy, Heltai:

„Otthonosan és munkálkodva - csak egyedül így
Élvezheti az ember az életet tartósan.”
(„Häuslich und arbeitsam — so nur allein
Kann man des Lebens sich dauernd erfreu’n.”)

Mondjuk, ez elég érdekes hangzik a szerzők „szájából”, mert Nestroy élete bizony meglehetősen Lumpáciusz befolyása alatt állhatott, és Heltai az első világháború előtt (43 éves korági) szinte csak  „bohémregények”-et írt… De az régen volt.

Így aztán Heppiend, Fortuna istennő lánya is összefoglalhatja végül saját feladatát:

Valóra váltom mindazt, ami álom,
A szeretőket összeboronálom,
Átviszem őket minden akadályon,
Velünk a boldogság, a béke,
Jó minden akkor, hogyha jó a vége.

És mivel a tündérek királya nem túl demokratikus uralkodó, neki a három mesterlegény mellett még Lumpacius megjavítására is van megoldása:

„Mégis kifogtam így a gonoszon,
A boldogságba belepofozom.”

De a megoldás azonos: Lumpaciusz kénytelen feleségül venni Amorózát, és mint jó férj kezdhet megjavulni…. Igaz, Amoróza nem túl 21. századbeli, egyáltalán nem modern módon kijelenti, hogy

„A hivatalt szögre akasztom,
Ezentúl én csak férjecskémnek élek”

ami lehet, hogy segít férjemuram megreformálásában, és hatalmát átruházza Heppiendre.

Heltai nagyon ismeri a színpadi hatásokat, ezért Heppiend még a tabló (a darab végi meghajlás) előtt előre jön, és az utolsó sorral „lebeszél” a színpadról:

„Hát odalent?”
„Kinek segítsek”

Igen, ezért jó olvasni, mert bizony "idelent" valóban nem árt néha pici segítség, egy-egy csodatétel, egy tündérből lett feleség. Hátha éppen most, itt a színházban (vagy a kanapén olvasgatva) sikerül. Hogy aztán a házasság esetleg mégsem lesz happy end? Ki van zárva…

 

 

 

 

Miért nagy baj, ha egy nő okos is, szép is?

Ha blogíró teljesen el nem hülyült az elmúlt fél év alatt, akkor most megkísérli újraindítani karmolmányait. Azt még nem vállalja, hogy minden szerdán születik valami, tán még minden másodikon sem, viszont egyszer talán majd arról is szó kerülhet, mi is történt az elmúlt fél évben? De először is kedvenc témánkról: a szép és okos nőkről.

Ha az embernek gyerekei vannak, akkor előbb-utóbb felmerül, hogy meg kell őket tanítani a párkeresés apró trükkjeire. Ez különösen akkor látszik elengedhetetlennek, ha ezeket apa vagy anya sem ismerte, legfeljebb hitte, hogy ismeri, és miközben a gyermek felnövekedett, rájött, hol és hányszor szalasztotta el élete nagy lehetőségét, a sírig tartó szerelmet. Ha a szülő kellőképpen olvasott, járatos a filmművészetben, ismeri a színházat, akkor könnyen megoldhatja ezt a problémát azzal, hogy egy helyesen kiválasztott könyvet nyom kedvence kezébe, megnéz vele egy filmet, elcipeli egy jobb előadásra. A fiús apukák különösen könnyű helyzetben vannak, hiszen a világirodalom számtalan műve szerint a lányok fejét egészen könnyű elcsavarni... Az egyik leghatásosabb, legrészletesebb és valljuk be, hibátlan módszertani útmutatót Heltai állította össze:

Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle.

De köztük a legbölcsebb is hiú.

Így vajmi könnyű boldogulni véle.

Hallgatni bókot: ezt egyik sem únja.

Dícsérd, tömjénezd! Hízelegj!

Száz szónak is a vége egy:

A hozsanna, a hallelúja

Kábulatában mind, mind lépremegy.

Mert mind csak arra büszke, mije nincs.

Szépnek magasztald azt, ki csúnya,

Mondd a gonosznak: angyal, drága kincs,

Dicsérd okosnak a butát,

Frissnek, ügyesnek a sutát,

A kikapósnak magasztald erényét,

Fülét süketnek, vaknak szemefényét,

A förtelemnek mondd, hogy gyönyörűség,

A csapodárnak azt, hogy csupa hűség,

A jó kövéret mondd soványnak,

Világ rimáját szűzleánynak,

Dicsérd kicsinynek a nagyot,

És óriásnak, aki törpe,

Állhatosnak azt, ki elhagyott,

Sudár pálmának azt, ki görbe!

A jámbor aztán nézzen a tükörbe,

És káromkodjon egy nagyot...

De akkor én már hol vagyok!

(Heltai Jenő: A néma levente)

Megjegyezzük: Heltai kétszer nősült, mindkét felesége gyönyörű volt…

Ha apa ennél komolyabban vesz magát, akkor saját maga is kitalál jótanácsokat, előáll (többé-kevésbé…) új ötletekkel. Ezt hallottuk egyik kereskedelmi televíziónk szakértőjétől is, aki talán éppen Heltai nyomán ekképpen okította fiát: „Az okos nőknek mondd, hogy szépek, a szépeknek, hogy okosak!”. A tanács nem rossz, hiszen ezáltal legkönnyebben a csúnya és buta nőkkel fogunk tudni beszélgetni… 

De mit mondjunk egy szép és okos nőnek?

„… a szerénység jóindulatú, ám gyenge képességű ember látszatát kelti.”

Karácsony táján, amikor az ember már minden értelmes ötletéből kifogyott, megvéve az Európát nyomorba döntő hasznavehetetlen és ízléstelen, távol-keleten előállított termék közül mindazokat, amelyeket a megajándékozott egy percig sem fog használni, az „értelmiségi” ajándékvadásznak illik besétálni egy könyvesboltba is. Ezekben a konyhafelszerelési áruháztól már egyre kevésbé különböző intézményekben a legtöbb esetben önálló polcrészük, sokszor saját kis sarkuk is van a hihetetlenül felületes, legtöbbször amerikai, „pszichológiai” szakkönyveknek, melyek kész recepteket kívánnak adni karrierük gyors építésére, munkatársaik hatékony kezelésére azoknak, akik kellően tehetségtelenek ahhoz, hogy soha ne lehessen igazi karrierük, és soha nem válhasson belőlük igazi, szeretett, jó főnök. Hiszen ha nem lennének annyira tehetségtelenek, belátnák, hogy ezeket a célokat, nem egy vagy két gyenge, papírfedeles könyv átlapozása, hanem könyvtárnyi szakirodalom elemzése árán lehet csak elérni.

Az év elején ismét megjelent egy hasonlónak látszó könyv, borzasztóan blikkfangos címmel (Clifford Nass – Corina Yen: Az ember, aki hazudott a laptopjának, HVG könyvek, 2012. Fordította: Nagy Marcell). Nem is lenne érdemes foglalkozni vele, ha elolvasása után nem derülne ki, hogy ez a mű jóval több a szokásos egynapos gyorstalpalónál. Írója először matematikusként diplomázott, majd szociológiából doktorált, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy az eddigi munkásságát összefoglaló könyvét egy jól ismert tételre alapozza, miszerint „agyunk arra van optimalizálva, hogy felismerje a rossz tapasztalatot, és reagáljon rá; a jó hírek várhatnak.” Ezt az állítást tartja szinte minden kutató az emberi túlélés legfontosabb pillérének, hiszen ennek révén leszünk képesek menekülni a veszélyek elől, így tudunk eredményesen tanulni a hibákból. Ideális esetben persze mások hibáiból. Nass nagy érdeme, hogy túllép ezen a közismert állításon, és megdöbbentő következtetéseket von le munkatapasztalataiból. Nem kevesebbet, minthogy a határtalan hízelgés használatában nem szabad visszafogni magunkat. Valahol ezt mindenki érezte, de egy-két sikeres csirkefogó kivételével soha nem merünk agyament módon hízelegni se a szeretőinknek, se a munkatársainknak, de még azoknak a munkatársainknak sem, akik a szeretőink lettek, attól félve, hogy amikor rájönnek, dicséretünk mennyire szélsőségesen túlzó, gúnynak fogják tekinteni. Pedig dehogy! Nézzük meg, mint írt a matematikus szociológus-pszichológus erről a témáról:

• „Bárhol, bármikor bárhogyan dicsérhetünk másokat (de ne magunkat!). Nem számít van-e valóságalapja annak, amit mondjunk. Dicséretünkben a munka során elért eredményeket, ne emberi tulajdonságokat hangsúlyozzunk! Munkahelyünkön hozzunk létre olyan közösséget, amelyben kinyilváníthatjuk egymás iránti kölcsönös nagyrabecsülésünket!
• Másokat óvatosan kritizáljunk! […] A kritizált személynek mindig adjunk időt arra, hogy a megjegyzéseket átgondolva alapos választ tudjon adni!
• Amikor értékelésünkben pozitív és negatív elemek keverednek, kezdjük általános dicsérettel, ezt a fejlődési lehetőségre irányuló kritikai megjegyzések kövessék, majd zárjuk hosszú, részletekben menő pozitív dicsérettel!
• Szerénységgel új barátokra tehetünk szert, de az önkritikus megjegyzéseket az emberek tényleg elhiszik, ezért csak akkor kritizáljuk magunkat, ha jó okunk van rá, és ez tűnik a konstruktív eljárásnak!
• ·         Ha csak kompetensnek szeretnénk tűnni, akkor magunkat dicsérjük, másokat pedig kritizáljunk!”
  
  

Ezek bizony valóban kézzelfogható, használatra kész, éppen csak egy percre a mikrosütőbe dobandó, és még a sok rosszat látott blogíró szerint is használható, gyorsfagyasztott tanácsok. Van közöttük kifejezetten fontos, látszólagos apróság, amelyet sok-sok vezető elfelejt, ami aztán látványos sikertelenségekhez vezet. Hány beosztottunk esküdött bosszút ellenünk csak azért, mert kritikánk után nem hagytunk időt neki arra, hogy kellőképpen kifüstölögje magát, magyarázgathassa hibáit? Hiába tudjuk, hogy az utólagos mosakodásnak semmi értelme, hiába tanítjuk, hogy „Don’t make your problem my problem”, hiába élünk olyan társadalomban, ahol senki sem kíváncsi a másik nyűgére, az emberi agy könnyebben el képes viselni a leggorombább sárbatiprást is, ha lehetőség van kommunikációra a kritizáló féllel.

De maradjunk a hízelgésnél. Nagyon kevesen, valóban csak a legnagyobbak merték eddig ilyen nyíltan leírni, hogy ha valaki képtelen nagyot alkotni, képtelen valódi érdemeket elérni, nem képes abszolút értelemben kivívni embertársai elismerését, akkor legjobban teszi, ha létrehoz egy olyan szervezetet, amelynek semmi más feladata nincs, mint az ő imádata. A legügyesebbek akár több millió embert is képesek tömöríteni olyan közösségekben, amelyek sok esetben semmi másról nem szólnak, minthogy megmutassák, hogy egy adott megkülönböztető jellel, mondjuk egy párttagkönyvvel, egy igen jónak mondott befektetéssel, vagy csak egy divatos mobiltelefonnal rendelkező személy mennyivel különb azoktól, akik ilyennek nem bírhatnak.

„Az emberek a kritikát kétkedve fogadják, a hízelgést ellenben imádják. Bármilyen pozitív megjegyzés elhiszünk, ha rólunk szól, nem foglalkozunk azzal, hogy a megjegyzés hiteles-e. Amikor a dicséret mosoly és elismerő hanghordozás kíséretében érkezik, a hatás tovább erősödik…”

Nass legnagyobb érdeme, hogy kellőképpen cinikus nyersen a szemünkbe vágni a gyarló mivoltunkat bemutató sorokat. De azért arról sem lenne szabad elfeledkezni, hogy a jó öreg Heltai Jenő ezt a tételt réges-régen már versbe is szedte "A néma levente" című igen-igen kedves művében. Igaz, politikailag nem teljesen korrekt módon, csak a női nemre értve a kitételeket:

„Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle.

De köztük a legbölcsebb is hiú.

Így vajmi könnyű boldogulni véle.

Hallgatni bókot: ezt egyik sem únja.

Dícsérd, tömjénezd! Hízelegj!

Száz szónak is a vége egy:

A hozsanna, a hallelúja

Kábulatában mind, mind lépremegy.

Mert mind csak arra büszke, mije nincs.

Szépnek magasztald azt, ki csúnya,

Mondd a gonosznak: angyal, drága kincs,

Dicsérd okosnak a butát,

Frissnek, ügyesnek a sutát,

A kikapósnak magasztald erényét,

Fülét süketnek, vaknak szemefényét,

A förtelemnek mondd, hogy gyönyörűség,

A csapodárnak azt, hogy csupa hűség,

A jó kövéret mondd soványnak,

Világ rimáját szűzleánynak,

Dicsérd kicsinynek a nagyot,

És óriásnak, aki törpe,

Állhatosnak azt, ki elhagyott,

Sudár pálmának azt, ki görbe!

A jámbor aztán nézzen a tükörbe,

És káromkodjon egy nagyot...

De akkor én már hol vagyok!”