Karácsony
táján, amikor az ember már minden értelmes ötletéből kifogyott, megvéve az
Európát nyomorba döntő hasznavehetetlen és ízléstelen, távol-keleten előállított
termék közül mindazokat, amelyeket a megajándékozott egy percig sem fog
használni, az „értelmiségi” ajándékvadásznak illik besétálni egy könyvesboltba
is. Ezekben a konyhafelszerelési áruháztól már egyre kevésbé különböző
intézményekben a legtöbb esetben önálló polcrészük, sokszor saját kis sarkuk is
van a hihetetlenül felületes, legtöbbször amerikai, „pszichológiai” szakkönyveknek,
melyek kész recepteket kívánnak adni karrierük gyors építésére, munkatársaik
hatékony kezelésére azoknak, akik kellően tehetségtelenek ahhoz, hogy soha ne lehessen
igazi karrierük, és soha nem válhasson belőlük igazi, szeretett, jó főnök.
Hiszen ha nem lennének annyira tehetségtelenek, belátnák, hogy ezeket a
célokat, nem egy vagy két gyenge, papírfedeles könyv átlapozása, hanem
könyvtárnyi szakirodalom elemzése árán lehet csak elérni.
Az év elején
ismét megjelent egy hasonlónak látszó könyv, borzasztóan blikkfangos címmel (Clifford
Nass – Corina Yen: Az ember, aki hazudott a laptopjának, HVG könyvek, 2012. Fordította:
Nagy Marcell). Nem is lenne érdemes foglalkozni vele, ha elolvasása után nem
derülne ki, hogy ez a mű jóval több a szokásos egynapos gyorstalpalónál. Írója
először matematikusként diplomázott, majd szociológiából doktorált, így aztán
egyáltalán nem csoda, hogy az eddigi munkásságát összefoglaló könyvét egy jól
ismert tételre alapozza, miszerint „agyunk
arra van optimalizálva, hogy felismerje a rossz tapasztalatot, és reagáljon rá;
a jó hírek várhatnak.” Ezt az állítást tartja szinte minden kutató az emberi
túlélés legfontosabb pillérének, hiszen ennek révén leszünk képesek menekülni a
veszélyek elől, így tudunk eredményesen tanulni a hibákból. Ideális esetben persze
mások hibáiból. Nass nagy érdeme, hogy túllép ezen a közismert állításon, és megdöbbentő
következtetéseket von le munkatapasztalataiból. Nem kevesebbet, minthogy a határtalan hízelgés használatában nem
szabad visszafogni magunkat. Valahol ezt mindenki érezte, de egy-két
sikeres csirkefogó kivételével soha nem merünk agyament módon hízelegni se a
szeretőinknek, se a munkatársainknak, de még azoknak a munkatársainknak sem,
akik a szeretőink lettek, attól félve, hogy amikor rájönnek, dicséretünk mennyire
szélsőségesen túlzó, gúnynak fogják tekinteni. Pedig dehogy! Nézzük meg, mint
írt a matematikus szociológus-pszichológus erről a témáról:
- „Bárhol, bármikor bárhogyan dicsérhetünk másokat (de ne magunkat!). Nem számít van-e valóságalapja annak, amit mondjunk. Dicséretünkben a munka során elért eredményeket, ne emberi tulajdonságokat hangsúlyozzunk! Munkahelyünkön hozzunk létre olyan közösséget, amelyben kinyilváníthatjuk egymás iránti kölcsönös nagyrabecsülésünket!
- Másokat óvatosan kritizáljunk! […] A kritizált személynek mindig adjunk időt arra, hogy a megjegyzéseket átgondolva alapos választ tudjon adni!
- Amikor értékelésünkben pozitív és negatív elemek keverednek, kezdjük általános dicsérettel, ezt a fejlődési lehetőségre irányuló kritikai megjegyzések kövessék, majd zárjuk hosszú, részletekben menő pozitív dicsérettel!
- Szerénységgel új barátokra tehetünk szert, de az önkritikus megjegyzéseket az emberek tényleg elhiszik, ezért csak akkor kritizáljuk magunkat, ha jó okunk van rá, és ez tűnik a konstruktív eljárásnak!
- · Ha csak kompetensnek szeretnénk tűnni, akkor magunkat dicsérjük, másokat pedig kritizáljunk!”
Ezek bizony valóban
kézzelfogható, használatra kész, éppen csak egy percre a mikrosütőbe dobandó,
és még a sok rosszat látott blogíró szerint is használható, gyorsfagyasztott
tanácsok. Van közöttük kifejezetten fontos, látszólagos apróság, amelyet
sok-sok vezető elfelejt, ami aztán látványos sikertelenségekhez vezet. Hány
beosztottunk esküdött bosszút ellenünk csak azért, mert kritikánk után nem
hagytunk időt neki arra, hogy kellőképpen kifüstölögje magát, magyarázgathassa
hibáit? Hiába tudjuk, hogy az utólagos mosakodásnak semmi értelme, hiába
tanítjuk, hogy „Don’t make your problem my problem”, hiába élünk olyan
társadalomban, ahol senki sem kíváncsi a másik nyűgére, az emberi agy
könnyebben el képes viselni a leggorombább sárbatiprást is, ha lehetőség van
kommunikációra a kritizáló féllel.
De maradjunk
a hízelgésnél. Nagyon kevesen, valóban csak a legnagyobbak merték eddig ilyen
nyíltan leírni, hogy ha valaki képtelen nagyot alkotni, képtelen valódi
érdemeket elérni, nem képes abszolút értelemben kivívni embertársai
elismerését, akkor legjobban teszi, ha létrehoz egy olyan szervezetet, amelynek
semmi más feladata nincs, mint az ő imádata. A legügyesebbek akár több millió
embert is képesek tömöríteni olyan közösségekben, amelyek sok esetben semmi
másról nem szólnak, minthogy megmutassák, hogy egy adott megkülönböztető
jellel, mondjuk egy párttagkönyvvel, egy igen jónak mondott befektetéssel,
vagy csak egy divatos mobiltelefonnal rendelkező személy mennyivel különb
azoktól, akik ilyennek nem bírhatnak.
„Az emberek a kritikát kétkedve fogadják, a
hízelgést ellenben imádják. Bármilyen pozitív megjegyzés elhiszünk, ha rólunk
szól, nem foglalkozunk azzal, hogy a megjegyzés hiteles-e. Amikor a dicséret
mosoly és elismerő hanghordozás kíséretében érkezik, a hatás tovább erősödik…”
Nass
legnagyobb érdeme, hogy kellőképpen cinikus nyersen a szemünkbe vágni a gyarló
mivoltunkat bemutató sorokat. De azért arról sem lenne szabad elfeledkezni, hogy
a jó öreg Heltai Jenő ezt a tételt réges-régen már versbe is szedte "A néma levente" című igen-igen kedves művében.
Igaz, politikailag nem teljesen korrekt módon, csak a női nemre értve a
kitételeket:
„Ahány az asszony, tudjuk, annyiféle.
De köztük a legbölcsebb is hiú.
Így vajmi könnyű boldogulni véle.
Hallgatni bókot: ezt egyik sem únja.
Dícsérd, tömjénezd! Hízelegj!
Száz szónak is a vége egy:
A hozsanna, a hallelúja
Kábulatában mind, mind lépremegy.
Mert mind csak arra büszke, mije nincs.
Szépnek magasztald azt, ki csúnya,
Mondd a gonosznak: angyal, drága kincs,
Dicsérd okosnak a butát,
Frissnek, ügyesnek a sutát,
A kikapósnak magasztald erényét,
Fülét süketnek, vaknak szemefényét,
A förtelemnek mondd, hogy gyönyörűség,
A csapodárnak azt, hogy csupa hűség,
A jó kövéret mondd soványnak,
Világ rimáját szűzleánynak,
Dicsérd kicsinynek a nagyot,
És óriásnak, aki törpe,
Állhatosnak azt, ki elhagyott,
Sudár pálmának azt, ki görbe!
A jámbor aztán nézzen a tükörbe,
És káromkodjon egy nagyot...
De akkor én már hol vagyok!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése